100 éve, 1922. március 23-án született Szécsényi Ferenc (1922–2014) operatőr, a magyar film képi világának egyik nagy megújítója. Az ötvenes évek végén az ő kamerája előtt formálódott az a stílus, ami ma már klasszikus alkotások igazi védjegyének számít.

Szécsényi Ferenc 1939-ben került a Filmgyárba segédlaboránsnak. Tizenhét év alatt végigjárta a teljes gyártási folyamatot. Dolgozott a pozitív hívó, a negatív hívó, a kopír és a trükk részlegen, volt segédoperatőr többek között a Mágnás Miskában (Keleti Márton, 1948), a Ludas Matyiban (Nádasdy Kálmán, Ranódy László, 1949) és a Körhintában (Fábri Zoltán, 1955) és kameraman a Dérynében (Kalmár László, 1951). Széleskörű szakmai tapasztalata ellenére mégis váratlanul érte, amikor Fábri Zoltán felkérte a Hannibál tanár úr (Fábri, 1956) fényképezésére.

A film sikere aztán rögtön az operatőrök élvonalába repítette, az ötvenes-hatvanas évek fordulóján olyan filmek képi világát alkotta meg, mint az Édes Anna (Fábri, 1958), a Vasvirág (Herskó János, 1958), a Dúvad (Fábri, 1960), a Két félidő a pokolban (Fábri, 1961), az Angyalok földje (Révész György, 1962) vagy az Elveszett paradicsom (Makk Károly, 1962). Elmondása szerint az adott jelenet stílusa mindig ott helyben született meg benne, ahogy látta, hogy a rendező és a színész keze alatt hogyan alakul a figura. A filmekre soha nem a saját előzetes elképzelését húzta rá.

„Mikor egy új filmhez hozzáfogok, többnyire a még forgatókönyv formában rejtező film képi anyaga mélyebben, közelebbről nem érdekel. Idő kell, amíg ráakadok a forgatókönyvben egy szereplőre vagy annak csak egy mondatára, amely kivált belőlem valamilyen, meglehet, hogy még csak bizonytalan víziót. Nem a sajátomat. Azét a szereplőét... Ha az operatőrnek támad látomása, félő, hogy idegen lesz a filmtől. Annak az embernek víziója szülessen meg benne, aki a filmen belül él…” – mondta 1966-ban a Film Színház Muzsikának. Folyamatos feszültségben alkotott, mindig azt kereste, hogyan lehetne jobban, másképp. Utólag azokat a filmjeit tartotta a legtöbbre, melyek „a bizonytalanság rendkívül kellemesen kellemetlen érzésével” kísérve születtek meg. Szerinte ezeknek a filmeknek a képein érződik igazán az a termékeny feszültség, ami benne magában zajlott le.

Szécsényi valóban új stílust fejlesztett ki ezekben a filmekben. A szakma nagy öregjei, Eiben István és Hegyi Barnabás mellett edződött fiatal operatőr pontosan tudta, hogyan néz ki egy „jól” bevilágított kép.

Filmjeinek sajátos stílusjegyévé váltak az erősen kontrasztos, a sötét és világos felületeket nyersen, kifejezően használó kompozíciók. Ezeket azonban mindig az adott jelenet hangulata, mondanivalója inspirálta. A hatvanas években olyan további kiemelkedő filmeken dolgozott, mint a …hogy szaladnak a fák! (Zolnay Pál, 1966), vagy a Virágvasárnap (Gyöngyössy Imre, 1969). Bár a színesfilmet kevésbé kedvelte, ezen a területen is letette névjegyét többek között az Egri csillagok (Várkonyi Zoltán, 1968), Az életbe táncoltatott leány (Banovich Tamás, 1964) és a Kincskereső kisködmön (Szemes Mihály, 1972) fényképezésével.

A Hideg napok bemutatója, MFH 38. 1967 szeptember:

Az eddig felsorolt klasszikusok mellett a magyar film egy különösen rangos alkotása, a Hideg napok (Kovács András, 1966) képi világáért is ő felelt. A Budapesti 12-be is beválasztott film a magyar történelmi emlékezet fontos dokumentuma, az 1942-es újvidéki vérengzések témáját járja körül. Története szerint a vérengzésben részt vevő négy katona egy börtöncellában várja tárgyalását 1946-ban. Beszélgetésükből és visszaemlékezéseikből kibomlanak a négy évvel korábbi esemény mozaikjai.

Szécsényi Ferenc az Egri csillagok forgatásán (MTI Fotó: Patkó Klári)

A filmhez teljesen újszerű, szinte végletes képi világot álmodott meg a rendező és az operatőr. „Rendelkezünk többféle sok mindent tudó optikával, s én a Hideg napok forgatásakor mégis elhatároztam, hogy mindvégig csak egy optikát használok, mert ezt követeli meg tőlem a film könyörtelen képi következetessége: a hó meg a cellák falának fehérsége. Csak így érhetem el, vagy közelíthetem meg az operatőri művészet legideálisabb fokát, hogy a film elejétől végig egyetlen kép legyen” – mesélte a forgatásról Szécsényi. A felvételekhez cinemascope objektívet használtak, amit széles látószöge miatt általában inkább tömegjelenetek vagy tájképek felvételéhez javasolnak, a Hideg napok képeit mégis az arcok dominálják. „Mivel az emberi arc is „tájkép”, nagyobb lehetőségek rejlenek benne, mintsem eddig gondoltuk” – mondta Kovács András, a rendező.

A jelentek bevilágításához Szécsényi kizárólag szórt fényt használt, ezzel megszűntette az árnyékokat és a képen élesen elkülönül a fekete és a fehér. Mint ahogy az emlékeikben vakító fehér hóban, a Duna jegén mozgó fekete kabátos alakok, úgy a cellában ülők is elhatárolódnak a háttértől. Ezt a grafikus hatást, amire már a Hannibál tanár úr készítésekor rátalált, Szécsényi tovább fokozta azzal, hogy a díszletfestőket arra kérte, a hagyományos szürkés tónus helyett tiszta fehérre fessék a cella falait. Kovács András egy interjúban elmesélte, hogy a cellajelenet a forgatókönyvhöz képest sokkal nagyobb szerepet kapott a leforgatott filmben, mert a hangsúly az emlékező szereplők felé tolódott. „Nem hiszem, hogy itt fontos lenne a naturalista hűség. Sőt, hogy a zárkafal abszurditását fokozzuk, a próbafelvételek idején ez volt a jelszó: fehéret! még fehéret! még több fehéret! Az első napi anyag után a vetítőben először kissé megszeppentünk: el lehet-e viselni ezt a végletességet? Szabad-e ennyire stilizálni? Nekünk is meg kellett szoknunk a meghökkentő képet. Az első tapasztalatok útmutatásul szolgáltak a továbbiakhoz, teljesen világossá vált, a Hideg napok-ban nem a „cselekmény” a fontos, nem az, hogy mi történt a három nap alatt, hanem az, hogy ezek az emberek most hogyan látják, ami történt.”