Statárium

Sipos András és Závada Pál dokumentumfilmje az ötvenes évek kulákpereiről.

fekete-fehér magyar dokumentumfilm, 1989, rendező: Sipos András

forgatókönyvíró: Závada Pál, operatőr: Ari Károly, vágó: Galamb Margit, hangmérnök: Kardos Péter, szereplők: Hajdú Károlyné, Földi Imréné, dr. Hárs László, Meskó Árpád, Sági Béla, 96 perc

Miről szól?

A Statárium a Rákosi-korszak kulákpereit mutatja be, amelyekben az osztályellenségnek kikiáltott tehetős gazdákat fogták koncepciós perbe és ítélték halálra. A rögtönítélő bíróságok politikai nyomásra a véletlen tűzeseteket szándékos gyújtogatásnak nyilvánították, és gyorsított eljárásban elítélték, majd kivégezték az ún. kulákokat.

Mitől különleges?

A Rákosi-korszak visszásságait már a Kádár-korszakban is lehetett kritizálni, hiszen a konszolidáció eszmeisége azon alapult, hogy a kádári rendszer „meghaladta a személyi kultusz túlkapásait”. A filmrendezők az ún. ötvenes évek-filmekben dolgozták fel a kemény diktatúra éveit, ám részleteiben csak a rendszerváltás környékén ismerhette meg a szélesebb közönség a koncepciós perek vagy az internálótáborok történetét – nem kis részben épp a múltfeltáró dokumentumfilmeknek köszönhetően.

A Statárium is az oral historyvel dolgozó, beszélőfejes dokumentumfilmek sorát bővíti, mint a Recsk, a Törvénysértés nélkül, vagy a Pergőtűz, de kevésbé monumentális alkotás.

Három esettanulmányon keresztül tárja fel, milyen módszerekkel zajlottak a kulákperek, hogyan élték meg azokat az áldozatok,

akiket gyakran ájulásig vertek (az egyik nő megrendítően eleveníti fel, hogyan veszítette el emiatt a magzatát), vagy a perbe fogásuk után beszerveztek. Különösen drámai sors Lehoczki Pálé, akit megkínoztak, hogy ismerje be a gyújtogatás bűnét, amit állítólag akkor követett el, amikor ott sem tartózkodott a tanyáján, majd felkínálták neki a lehetőséget, hogy ha besúgó lesz, elengedik a büntetését. Az ÁVH-nak jelentő gazdára a börtönnél is nehezebb élet várt, mert a besúgót az áldozatnak járó szimpátia helyett általános megvetés övezte a falujában.

Hogyan készült?

Sipos András eredetileg játékfilmet írt az ötvenes évek kulákpereiről, de amikor találkozott a nyolcvanas években még szociológusként dolgozó íróval, Závada Pállal, a Statárium egyik történetszálát felgöngyölítve inkább dokumentumfilmet kezdtek forgatni. A kiindulópontot két regény jelentette: Rónay György A párduc és a gödölye, valamint Cseres Tibor Játékosok és szeretők című könyve, melyek kicsit átdolgozva szóltak a füzesgyarmati tűzesetről és kulákperről. Sipos és Závada 1986-ban kezdett kutatni Molnár Sándor ügyében, de a Békés megyei levéltárban nem találtak információkat az esetről, a hivatalos dokumentumok úgy tálalták a történetet, ahogy azt a Rákosi-korszak propagandája megkívánta. Az érintettek ismerőseit, a tárgyalás szemtanúit kezdték felkutatni, s végül a rádiósok segítségével találták meg a film szereplőit.

A rádióriporterek akkoriban minden nap készenlétben álltak, várták az utasítást, hova kell utazniuk, melyik perről, esetről kell tudósítaniuk. Felvételek ugyan nem maradtak fenn, mivel a szalagokat letörölték (kellett a hely az új anyagoknak), de a riporterek emlékeztek a drámai tárgyalásokra, és sok névvel meg további esetekkel tudtak szolgálni a filmesek számára. Hiába telt el az esetek óta közel 40 év, Siposnak és Závadának nem volt könnyű rávennie az embereket, hogy nyilatkozzanak: volt, aki ennyi idő után is félt, hogy „újra előveszik az ügyét”.

Hol a helye a (magyar) filmtörténetben?

Sipos Andrást és Závada Pált a kulákperek feltárásán túl az is motiválta a Statárium elkészítésében, hogy elégtételt nyújtsanak a koholt vádak alapján elítélt embereknek vagy a még élő és meghurcolt hozzátartozóiknak. A rendszerváltás eseményeinek felgyorsulását jól mutatja, hogy 1986-ban, a forgatás megkezdésekor egy jogász barátja még azzal ábrándította ki a rendezőt, hogy semmi esély nincs rá, hogy újratárgyalják az egykori koncepciós pereket. De mire a film 1989 őszén mozikba került, az egyik áldozat, Dancsó János ítéletét – részben épp a film és a forgatás hatására – törvénysértőnek minősítette a Legfelsőbb Bíróság. A Statárium így tevőlegesen is hozzájárult ahhoz, hogy a rendszerváltással fény derüljön a Rákosi-korszak elfeledett bűneire, és az áldozatok legalább szimbolikus kártérítésben részesüljenek.



Egy emlékezetes jelenet

Dr. Hárs László eleveníti fel, hogyan zajlott az ítélethozatal Dancsó ügyében. Már az is megdöbbentette, hogy a bíróság összeülése előtt felállították az akasztófát. Súlyosbította a helyzetet, hogy Hárs volt az egyetlen független bíró a rögtönítélő bíróságban – a többiek párttagok, akiken érződött a politikai nyomás, hogy az ítélettel példát kell statuálni –, s csak ő ragaszkodott hozzá, hogy a koholt vádak alapján nem hozhatnak halálos ítéletet. A nyugdíjas bíró a visszaemlékezés során érezhetően megrendül; belső vívódásáról, feszültségéről a kéztördelése árulkodik. A Statárium sorra veszi azokat a csapdahelyzeteket, amelyekkel a Rákosi-rendszer az ellenségnek kikiáltott módosabb parasztokat megtörte és kivégezte, Hárs bíró példája viszont azt mutatja, hogy az erkölcsi ki- és ellenállás még a legsötétebb diktatúrában sem hiábavaló. A végsőkig kitartva ellenezte, és ezzel sikerült is elkerülnie a halálos ítéletet Dancsó ügyében, aki végül életfogytiglant kapott. Hat év után, 1956-ban szabadult ki a börtönből.

A rendező

Sipos András (forrás: Wikipédia)

Soós Tamás

Ez a weboldal sütiket használ

Sütiket használunk a tartalmak személyre szabásához, közösségi funkciók biztosításához, valamint weboldalforgalmunk elemzéséhez. Ezenkívül közösségi média és elemező partnereinkkel megosztjuk az Ön weboldalhasználatra vonatkozó adatait, akik kombinálhatják az adatokat más olyan adatokkal, amelyeket Ön adott meg számukra vagy az Ön által használt más szolgáltatásokból gyűjtöttek. A weboldalon való böngészés folytatásával Ön hozzájárul a sütik használatához. Cookie adatkezelési tájékoztatónkat itt találhatja meg.

Megértettem