Miről szól?

A Statárium a Rákosi-korszak kulákpereit mutatja be, amelyekben az osztályellenségnek kikiáltott tehetős gazdákat fogták koncepciós perbe és ítélték halálra. A rögtönítélő bíróságok politikai nyomásra a véletlen tűzeseteket szándékos gyújtogatásnak nyilvánították, és gyorsított eljárásban elítélték, majd kivégezték az ún. kulákokat.

Mitől különleges?

A Rákosi-korszak visszásságait már a Kádár-korszakban is lehetett kritizálni, hiszen a konszolidáció eszmeisége azon alapult, hogy a kádári rendszer „meghaladta a személyi kultusz túlkapásait”. A filmrendezők az ún. ötvenes évek-filmekben dolgozták fel a kemény diktatúra éveit, ám részleteiben csak a rendszerváltás környékén ismerhette meg a szélesebb közönség a koncepciós perek vagy az internálótáborok történetét – nem kis részben épp a múltfeltáró dokumentumfilmeknek köszönhetően.

A Statárium is az oral historyvel dolgozó, beszélőfejes dokumentumfilmek sorát bővíti, mint a Recsk, a Törvénysértés nélkül, vagy a Pergőtűz, de kevésbé monumentális alkotás.

hogyan élték meg azokat az áldozatok, akiket gyakran ájulásig vertek (az egyik nő megrendítően eleveníti fel, hogyan veszítette el emiatt a magzatát), vagy a perbe fogásuk után beszerveztek. Különösen drámai sors Lehoczki Pálé, akit megkínoztak, hogy ismerje be a gyújtogatás bűnét, amit állítólag akkor követett el, amikor ott sem tartózkodott a tanyáján, majd felkínálták neki a lehetőséget, hogy ha besúgó lesz, elengedik a büntetését. Az ÁVH-nak jelentő gazdára a börtönnél is nehezebb élet várt, mert a besúgót az áldozatnak járó szimpátia helyett általános megvetés övezte a falujában.

Nem volt könnyű rávenni az embereket, hogy nyilatkozzanak

Hogyan készült?

Sipos András eredetileg játékfilmet írt az ötvenes évek kulákpereiről, de amikor találkozott a nyolcvanas években még szociológusként dolgozó íróval, Závada Pállal, a Statárium egyik történetszálát felgöngyölítve inkább dokumentumfilmet kezdtek forgatni. A kiindulópontot két regény jelentette: Rónay György A párduc és a gödölye, valamint Cseres Tibor Játékosok és szeretők című könyve, melyek kicsit átdolgozva szóltak a füzesgyarmati tűzesetről és kulákperről. Sipos és Závada 1986-ban kezdett kutatni Molnár Sándor ügyében, de a Békés megyei levéltárban nem találtak információkat az esetről, a hivatalos dokumentumok úgy tálalták a történetet, ahogy azt a Rákosi-korszak propagandája megkívánta. Az érintettek ismerőseit, a tárgyalás szemtanúit kezdték felkutatni, s végül a rádiósok segítségével találták meg a film szereplőit.

A rádióriporterek akkoriban minden nap készenlétben álltak, várták az utasítást, hova kell utazniuk, melyik perről, esetről kell tudósítaniuk. Felvételek ugyan nem maradtak fenn, mivel a szalagokat letörölték (kellett a hely az új anyagoknak), de a riporterek emlékeztek a drámai tárgyalásokra, és sok névvel meg további esetekkel tudtak szolgálni a filmesek számára. Hiába telt el az esetek óta közel 40 év, Siposnak és Závadának nem volt könnyű rávennie az embereket, hogy nyilatkozzanak: volt, aki ennyi idő után is félt, hogy „újra előveszik az ügyét”.

Hol a helye a (magyar) filmtörténetben?

Sipos Andrást és Závada Pált a kulákperek feltárásán túl az is motiválta a Statárium elkészítésében, hogy elégtételt nyújtsanak a koholt vádak alapján elítélt embereknek vagy a még élő és meghurcolt hozzátartozóiknak. A rendszerváltás eseményeinek felgyorsulását jól mutatja, hogy 1986-ban, a forgatás megkezdésekor egy jogász barátja még azzal ábrándította ki a rendezőt, hogy semmi esély nincs rá, hogy újratárgyalják az egykori koncepciós pereket. De mire a film 1989 őszén mozikba került, az egyik áldozat, Dancsó János ítéletét – részben épp a film és a forgatás hatására – törvénysértőnek minősítette a Legfelsőbb Bíróság. A Statárium így tevőlegesen is hozzájárult ahhoz, hogy a rendszerváltással fény derüljön a Rákosi-korszak elfeledett bűneire, és az áldozatok legalább szimbolikus kártérítésben részesüljenek.

Egy emlékezetes jelenet

Dr. Hárs László eleveníti fel, hogyan zajlott az ítélethozatal Dancsó ügyében. Már az is megdöbbentette, hogy a bíróság összeülése előtt felállították az akasztófát. Súlyosbította a helyzetet, hogy Hárs volt az egyetlen független bíró a rögtönítélő bíróságban – a többiek párttagok, akiken érződött a politikai nyomás, hogy az ítélettel példát kell statuálni –, s csak ő ragaszkodott hozzá, hogy a koholt vádak alapján nem hozhatnak halálos ítéletet. A nyugdíjas bíró a visszaemlékezés során érezhetően megrendül; belső vívódásáról, feszültségéről a kéztördelése árulkodik. A Statárium sorra veszi azokat a csapdahelyzeteket, amelyekkel a Rákosi-rendszer az ellenségnek kikiáltott módosabb parasztokat megtörte és kivégezte, Hárs bíró példája viszont azt mutatja, hogy az erkölcsi ki- és ellenállás még a legsötétebb diktatúrában sem hiábavaló. A végsőkig kitartva ellenezte, és ezzel sikerült is elkerülnie a halálos ítéletet Dancsó ügyében, aki végül életfogytiglant kapott. Hat év után, 1956-ban szabadult ki a börtönből.

A rendező

Sipos András (forrás: Wikipédia)