Ha meglátunk egy Sára Sándor által fényképezett képsort, különös erővel érezzük benne a táj líráját és a történelem pulzálását. Nincs még egy olyan magyar filmes, aki annyira a tájjal mondta volna el Magyarország történetét, mint Sára Sándor, Kossuth-nagydíjas, idén 85 éves rendező-operatőr. A hatvanas évek eleje óta filmjeiben a nagy történelmi-társadalmi viharoknak kiszolgáltatott kisemberre koncentrált. Képein nemcsak a táj hatalmas geometrikus nagytotáljai telítődtek az átélt igazságtalanságok és tragédiák sötét lírájával, hanem az emberek arca is. 

A magyar táj és történelem ott lüktetett a hatvanas évek lírai dokumentarizmusát elindító Cigányokban, a Sodrásban geometrikus ég nélküli Tisza-partjának, a Tízezer nap házsorainak és embertömegeinek nagytotáljaiban, a 80 huszár megmászhatatlan sziklahátaiban, a Feldobott kő sötét jegenyefasorában vagy a Szindbád önirikus tájaiban. Filmjeiben ugyanilyen vizuális erővel telítettek az emberarcok is: a közép-kelet-európai sors szólal meg a Cigányok, a Feldobott kő vagy a történelmünk sötét foltjait feldolgozó dokumentumfilmek, a Pergőtűz, a Magyar nők a Gulágon vagy a Te még élsz? emberarcain.

Sárának nemcsak a rendezői, hanem igen sokszínű operatőri művészete is az európai filmművészet kiemelkedő darabjaivá vált Gaál István Sodrásbanjától Szabó István Apa vagy Tűzoltó utca 25. című filmjén át a Huszárik Zoltán Szindbádjáig, Kósa Ferenc Tízezer napjától Gaál István Orfeusz és Eurydiké című operafilmjéig. (Fazekas Eszter)