Miről szól?

Berend Iván (Huszti Péter), a bondavári bánya tulajdonosa beleszeret Evilába (Sunyovszky Szilvia). A szép bányászlány az iszákos Szaffrán Péter (Koncz Gábor) jegyese, aki féltékenységében a fél kocsmát szétveri. Közben Kaulmann (Haumann Péter), a bécsi bankár szeretné megszerezni az értékes bányát, s ennek érdekében Sámuel apáttal (Szabó Sándor) és különböző pénzemberekkel szövetkezik.

A nemzeti ipar megteremtésének állít emléket

Mitől különleges?

Jókai Mór vadregényes túlzásaiból szándékosan visszavett, ám így kritikusai szerint két szék között a pad alá esett filmjével, amelyben nem oldotta fel az illogikus elemeket, viszont a Jókai-műre jellemző vad fordulatokat túlságosan lecsillapította. (Szaffrán Péter kitöréseit például az motiválta Jókainál, hogy hajótöröttként kénytelen volt emberhúst enni, s ezért eluralkodik rajta az állati ösztön; Várkonyinál Szaffrán kórosan féltékeny, alkoholista lelki roncs lett.) Berend István személyében ismét egy nemzeti szuperhőst igyekezett megteremteni, aki nem csupán kiváló mérnök, új felfedezéseket tevő tudós, hanem becsületes hazafi is, aki az osztrák spekulánsok ellenében védi és igazgatja igazságosan magyar vállalkozását. A Fekete gyémántok a nemzeti ipar megteremtésének nem túl filmszerű, ám annál fontosabb korszakának állít emléket.

Hogyan készült?

Nem ez volt az első feldolgozása a Fekete gyémántoknak. Az 1910-es években az Uher Filmgyárnál készült belőle némafilm Somlay Artúr főszereplésével, amely sajnos elveszett, az 1930-as években pedig Jávor Pállal forgattak egy új adaptációt, amelyben Várkonyi Zoltán is felbukkant egy harcias bányász szerepében, a ’77-es verziót fényképező Illés György pedig világosítóként dolgozott benne. Várkonyi a hatvanas években rendezte meg a maga Jókai-ciklusát, amellyel a romantikus történelmi filmek mesterévé vált. A kőszívű ember fiai, az Egy magyar nábob, a Kárpáthy Zoltán (1966), majd a Gárdonyi Géza regényéből forgatott Egri csillagok a korszak szuperprodukcióinak számítottak, amelyekhez több százezer statisztát szerződtettek, látványos akciójeleneteket terveztek, és ha kellett, monumentális díszletet építettek (például az egri vár mását Pilisborosjenő közelében).

Várkonyi kosztümös filmjei hatalmas sikereket értek el a közönség körében, ugyanakkor kemény bírálatokat kaptak. A rendező azt is nehezményezte, hogy a szakmában sokan lenézték ezekért a populáris filmekért. Bevallása szerint emiatt nem forgatott az Egri csillagok után közel tíz évig történelmi látványosságokat, ám 1977-ben a Budapesti Filmstúdiót vezető Nemeskürty István felkérésére – aki bizonyára a csappanó nézőszámot akarta ellensúlyozni – újabb Jókai-művet vitt filmre. (Nemeskürty számítása be is vált: a Fekete gyémántok az 1977-es év legnépszerűbb filmje lett közel kétmillió nézővel.) A forgatókönyvet összeszokott írótársával, a hatvanas évek Jókai-adaptációit jegyző Erdődy Jánossal írta, a fényképezést viszont ezúttal Hildebrand István helyett a magyar operatőrök doyenjére, Illés Györgyre bízta. A film főbb jeleneteit a keszthelyi Festetics-kastélyban (ma: Helikon Kastélymúzeum), az Eger melletti noszvaji kastélyban, valamint a székvölgypusztai bányában forgatták. Érdekesség, hogy Várkonyi az 1938-as verzió után a saját rendezésében is eljátszott egy mellékszerepet: ezúttal párizsi lokáltulajdonosként villantotta meg komikusi képességeit.

Hol a helye a (magyar) filmtörténetben?

Várkonyi Zoltán hatvanas években készült Jókai-adaptációi generációkkal ismertették meg az író műveinek romantikus világát. Történelmi témáik révén a magyar nemzeti sorskérdéseket, sorsfordulókat csomagolták népszerű köntösbe. A Fekete gyémántok a hatvanas éveknek ezt a sikerkorszakát volt hivatott újra feltámasztani. Várkonyi utolsó filmje szintén nagy közönségsikert aratott, a kritika pedig újfent kíméletlenül világított rá a mű hiányosságaira.

Egy emlékezetes jelenet

A Fekete gyémántokkal a korábbi Jókai-adaptációknál sokkal nehezebb dolga volt a rendezőnek. Ez a regény nem dolgozott fel olyan közismert történelmi eseményt, mint az 1848–49-es szabadságharchoz kapcsolódó A kőszívű ember fiai, és nem akadt benne olyan látványos és óriási akció sem, mint a Kárpáthy Zoltánban az 1838-as pesti árvíz. A közönség látványigényének kielégítésére az ezúttal is pazar kosztümök mellett a filmvégi bányarobbantás szolgált a javarészt tőzsdeharcokkal és pénzügyi spekulációkkal foglalkozó filmben. A robbantás nem volt veszélytelen: Várkonyiék megfeledkeztek róla, hogy laza a forgatáshoz használt meddőhányó talaja, és a robbantásnál majdnem a stábra szakadt a hegymagasságú meddőréteg. „Néhány percig azt hittem, hogy egy atomfelhő alatt járok” – emlékezett vissza a rendező, aki a Fekete gyémántokért újfent szigorú bírálatokban részesült. A korszak kiváló filmkritikusa és riportere, Zsugán István így írt a filmvégi nagyjelenetről: „A hatalmasnak, pokolinak mondott bányatűz olyan a filmvásznon, mintha egy konyhai sparhertajtót nyitnának ki, mely mögött néhány üszkösödő fahasáb parázslik.” 

A rendező

Várkonyi Zoltán a Fekete gyémántok forgatásán (MTI Fotó: Naszályi Kornélia)
Adatlapja a Filmkeresőn

Plakát

(forrás: NFI)