Ranódy László első önálló rendezése, a Hintónjáró szerelem (1954) vidám téeszes Rómeó és Júlia történetre invitál festői balatoni tájakon. A bemutatókor nagy népszerűségnek örvendő film azok közé az alkotások közé tartozott, melyek a magyar vígjáték új korszakát nyitották meg.

A Hintónjáró szerelem nem sokkal egy másik felszabadult hangulatú vígjáték, a Liliomfi előtt került a mozikba. Mindkét film színpompás balatoni tájakra kalauzolja a nézőt (a színesfilm lehetőségeinek kihasználásával): Ranódy filmjének főszereplői, Majsa Berci és Peczöli Vilmus Szigliget lankás dombjain suhannak a hintóval, Liliomfi és Mariska pedig Balatonfüreden habarodnak egymásba. Azonban míg Makk Károly filmje a keményvonalas ötvenes évek utáni első politikamentes filmként él a köztudatban, a Hintónjáró szerelem a téeszfilmek sorát folytatja – ám a korábbi két mezőgazdasági témájú film, a Tűzkeresztség és a Vihar drámai hangnemét vígjátékira cseréli. Urbán Ernő, aki mindkét film forgatókönyvét jegyzi, ezúttal idillt írt, célja az élet vidám oldalának kidomborítása volt.

A Hintónjáró szerelem egy konfliktushelyzet zűrzavarában egymásra találó szerelmespár története. Peczöli Vilma egy egyéni gazdálkodó családból származik, akiknek a téesszel való harmonikus együttműködését az hátráltatja, hogy a szövetkezet tagjai nem akarnak gyümölcstermelésbe fogni Peczöli almatermesztési kísérleteinek segítségével. Másrészt a pökhendi Mamuska sem hajlandó abbahagyni a téesz „lekódisozását”, arról pedig hallani sem akar, hogy lánya a téesz-elnök fiával, Bercivel találkozgasson. A „címszereplő” úgy kerül a történetbe, hogy a szövetkezet tagjai a Mamus bosszantására előkeresik a hajdani bárónő hintaját és mindenhova azon furikáznak. Talán mondani sem kell, hogy a történet végére igazi vígjátéki módon rendeződik el minden, a fiatalok pedig egymáséi lehetnek.

A történet különös módon az egy évvel később bemutatott Körhintával rokonítja a filmet, hiszen mindkét alkotásban a téesz és az egyéni gazdálkodók közötti feszültség keseríti meg a fiatalok életét. Műfajában és hangulatában azonban aligha találhatnánk két különbözőbb alkotást: Fábri Zoltán klasszikusa egy nagyerejű drámai történet szinte puritán visszafogottságú kibontása, a Hintónjáró szerelem viszont a harsány vígjátéki eszközökre épül. Ebben a műfajban pedig – a Liliomfi mellett – szinte úttörő jelentőségű a magyar filmben.

A termelési operettek kissé rosszízű, kötelezően előírt vidámsága után Ranódy – életműve egyetlen vígjátékában – újfajta humorforrásokkal kísérletezett. A pusztán szavakban rejlő humort itt kezdi felváltani a kép és a hang lehetőségeivel játszó komikum: a kocsis önkéntelen mozdulata, ahogy a hintó láttán leveszi a kalapját; a csók után Vilma száján maradó korom, amivel Berci festette feketébbre a bajuszát; a burleszkszerű jelenet a film végén, melyben mindenki a keze ügyébe akadó járművel (ki biciklivel, ki motorral, ki szamárháton) ered a hintón menekülő szerelmesek után vagy az esküvő közvetítése a hangosbemondón (mire „Terka keresztanyám, a párt titkárnéja” a hangszórónak mondja: „Várj meg! Majd én intézkedek!”). A film legemlékezetesebb jelenete azonban Fónay Márta jutalomjátéka, amikor Mamuska szabadjára engedi féktelen jókedvét és a bál összes férfiját letáncolja a színről. A képi humor egyik legjobb példája – egyben a Körhinta híres táncjelentének humorosan kifordított változata is – ahogy az operatőr (Badal János) az egyik elcsigázott táncpartner szemszögéből mutatja a homályosan kavargó termet.

A Hintónjáró szerelem fergeteges szórakozást nyújtott a nézőknek, miközben a politikai mondanivaló helyébe az embert, a szerelmet és a humort helyezte, az újfajta magyar filmvígjátéknak kövezve ezzel az utat.