1953 végén a mozikban nagy sikerrel vetítették a Kiskrajcár-t, a szocialista realista filmek egyik utolsó darabját. Bemutatóját egy új időszak nyitányaként várták, de inkább egy elmúlt korszak lezáró darabja lett.

A magyar filmben a sematizmus korszaka az 1948-as államosítástól Sztálin 1953-as haláláig tartott, amely után a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetősége júniusi ülésén a politika és a művészet területén is az addigiakhoz képest új irányelveket fogalmazott meg. A két dátum között, a Rákosi-korszak legvonalasabb éveiben a filmet a propaganda eszközének tekintették, egyértelmű feladatának pedig a népnevelést tették meg.

A filmhősök története valójában mindig a kommunista ideológiát igazolta, a karakterek papírmasé-figurák voltak. Ezt persze csak utólag, az 1953-as fordulat után lehetett kimondani és kritizálni. A filmek gyengeségeit azonban a nézők is érezték, mert hiába mutattak fel a korszak filmjei ma elérhetetlennek tűnő, milliós nézettséget, ennek nagy részét valójában a kosztümös szórakoztató filmek vitték el. A jelenről szóló, erősen nevelő célzatú filmekre nehezebb volt becsábítani a közönséget. A Sztálinváros építéséről szóló Kiskrajcárt sok kritikus azért is ünnepelte, mert „mai témájú” filmként is képes volt megteremteni az érdeklődést.

A Kiskrajcár forgatása már az 1953. júniusi határozat után kezdődött, amely kimondta, hogy a művészetben több teret kell biztosítani az eltérő véleményeknek, hogy valóban előremutató viták alakulhassanak ki. Ennek is köszönhető, hogy a filmekben innentől kezdve megjelenhettek komplexebb, emberi figurák, akikről nem dönthető el azonnal, hogy melyik oldalhoz tartoznak, hanem a film során vívódnak, hibákba esnek, fejlődnek. A filmtémákat többé nem a Párt jelölte ki, amik köré kellett kerekíteni a történetet, hanem a filmesek az élet jelenségeit kerekíthették filmmé. A célok persze nem változtak meg gyökeresen – a filmek továbbra sem sugallhattak a központi ideológiával ellentétes értékeket –, de az eszközök között immár szabadabban lehetett válogatni. A Kiskrajcár forgatását már ez az új, felszabadult hangulat járta át. Az alkotók közül többen úgy nyilatkoztak, hogy ez lesz az első valóban realista film. A forgatókönyv Sándor András és Palotai Boris egy-egy elbeszéléséből, Thurzó Gábor közreműködésével készült. Az írók az alkotást megelőzően a helyszínen, a sztálinvárosi építkezésen szereztek közelebbi tapasztalatokat. Palotai egy ideig a munkásszállón lakott. „Lassanként a közös szállás intimitásában kevés titkunk maradt egymás előtt. A töltőtoll szinte ugrált a zsebemben, olyan egyszerűen, okosan, eredetien mondták el a lányok, asszonyok önmagukat. [...] Ezek a figurák fonódnak össze ebben a filmben azzal, amit másik két írótársam látott meg Sztálinvárosban" – mesélte az írónő. A filmhez valós emberek történetét, alakját is felhasználták, így lett például Olajos Dezső sztahanovista ifjúmunkásból a filmben Orbán Pista. Az eleinte Sztálinváros, majd Fiatalok városa címen is futó projekt címe végül Kiskrajcár lett, ami a közösségi célok helyett inkább az egyéni történetekre irányítja a figyelmet.

Simon Zsuzsa színésznő (j) egy sztálinvárosi lánnyal beszélget a Kiskrajcár bemutatójának szünetében (MTI)

A film főszereplője Garas Juli – az ő beceneve Kiskrajcár –, egy cselédlány, aki Pentelére, a leendő sztálinvárosi építkezésre megy. Összebarátkozik Madaras Jóskával, Orbán Annával, és bátyjával, Pistával, akik segítenek neki beilleszkedni a közösségbe. Az építkezésen sok a nehézség, a hősöknek pedig még a gonosz szabotőrrel is fel kell venniük a harcot. A teljesen sablonosnak tűnő történet ellenére a korabeli kritika valóságos áttörésként jellemezte a filmet: a Kiskrajcár történetét életszerűnek és átélhetőnek, karaktereit pedig komplexen felépített, emberi alakokként értékelték. A filmnek ezeket a már akkor is nyilvánvalóan eltúlzott érdemeit a mai néző már nehezen fedezi fel. Tény: a Kiskrajcár propagandafilm. A korábbi sematikus filmekhez képest az azonban fontos változása, hogy a szereplőket nem csak munka közben ábrázolja, hanem például délutáni randevún is, ami átélhetőbbé teszi a magánéleti, szerelmi szálat. Az ideológiamentes mellékalakok pedig valódi humort tudnak csempészni a filmbe, ami elsősorban a közkedvelt Pongrácz Imre, Fónay Márta és Kiss Manyi karaktereinek köszönhető. Az utóbbi két színésznő maga dobta fel a szerepét, több improvizált „beszólásuk” is bekerült a filmbe, ami azelőtt elképzelhetetlen lett volna a szigorúan ellenőrzött forgatókönyvek korában.

Összességében a Kiskrajcár nem az a film lett, aminek kikiáltották. Még nem tudta lerázni a sematizmus szorítását, még nem igazán tudott benne utat törni az a fajta érzékenység, ami az elkövetkező évek filmjeiben, az Életjelben vagy a Simon Menyhért születésében már tetten érhető, a Körhinta egyetemességétől pedig még fényévekre van. Viszont éppen az az érdekes benne, hogy egy nagy változás elején készült, így apró nyomokban már felfedezhető benne az elkövetkezendő évek magyar filmművészetének néhány tendenciája. Szilágyi Gábor filmtörténész, a korszak kutatója szerint: „A Kiskrajcár – az állításokkal ellentétben – így hát nem az első új film, csupán az első, elhibázott lehetőség, amely valóban „minden eddigi eredmény összegezéseképpen, valóságos fordulatot hozhat", de nem annyira az új filmművészet kezdetét, mint a régi csillagának leáldozását jelképezi. Azt mutatja meg, honnan és milyen irányba kell elrugaszkodni.”