Egy kis segítség a barátoktól – Radó István és Korda Sándor levelezése
A visszaemlékezések szerint Korda Sándor, bár soha nem látogatott haza, sosem feledkezett meg az itthon maradottakról. Erről tanúskodnak ifjúkori barátjával, Radó Istvánnal váltott levelei is, amelyek a Filmarchívum könyvtárában maradtak fenn.
Radó István 1891-ben született Kisvárdán. Fiatal újságíróként fordult a film felé az érdeklődése, mert mint sokan akkoriban, ő is a megélhetés és a siker lehetőségét látta meg benne. Több filmes újság szerzője, szerkesztője, később kiadója volt a tizes évektől kedve, innen datálódik kapcsolata Korda Sándorral, akivel 1915-ben együtt alapították a Mozihét című lapot, amely a magyar filmgyártás orgánuma lett, az akkor már filmrendezői ambíciókat dédelgető Korda is kifejtette elképzeléseit.
A Tanácsköztársaság idején közreműködött a magyar mozik, a filmipar államosításában, ezért 1919-ben rövid időre internálták. 1927-től 1940-ig az amerikai Metro-Goldwyn-Mayer (MGM) filmvállalat budapesti vezérképviseletének dramaturgja és propagandafőnöke, az egyik legjobb magyar filmdramaturg. Stan Laurelnek és Oliver Hardynak ő adta az azóta is népszerű és csak nálunk létező „Stan és Pan” nevet, amiért – mint ez Radó ugyancsak a Filmarchívumban őrzött emlékiratából kiderül – a két színész kis híján beperelte, mert a valódi nevük nem látszott a plakátokon.
A zsidótörvényeket követően hivatalosan nem dolgozhatott a filmszakmában. Emlékirataiban megemlíti, hogy ebben az időben, már nem a saját neve alatt írta a Ninotchka című Lubitsch film feliratait is – ez volt az egyetlen film, aminek felirataiért megdicsérték, de ez a dicséret is eléggé visszás. A munkatilalom megszegésével egyébként egy kormánybiztosi ellenőrzés során lebukott, ezért 1941-ben, majd 1942-ben internálták.
"Hosszú pályámon egyetlenegyszer történt, hogy valamelyik filmfeliratomat megdicsérték. Ez pedig következőképen játszódott le: 1941 karácsonyán a Royal-Apollóban bemutatták Greta Garbo első és utolsó vígjátékát, a Ninotchkát. A könyvet Lengyel Menyhért írta és – nem szabad elhallgatni – a bolsevikokat figurázta ki, nem durván, írói, irodalmi és humorista eszközökkel, de végre is kifigurázta. A premier idején számos filmíró, feliratíró, dramaturg és egyéb filmes kollégámmal Nagykanizsán voltunk internálva. Szerencsére emberséges parancsnokunk volt, a megfelelő élelmi ellátáson kívül szellemi táplálékban is részesülhettünk és így a lapokat is olvashattuk, járathattuk. A Film Színház Irodalom című hetilap, Egyed Zoltán lapja nagy cikkben számolt be az új Garbo-filmről, amely eltekintve attól, hogy kitűnő film volt, politikailag kifogásolható témát is lehetett kovácsolni belőle. A filmet én láttam el felirattal még internálásom előtt, azonban jegyezni már Beöthy Lívia, Beöthy László leánya jegyezte, akit a zsidótörvényeknek megfelelően sajtófőnöknek és filmdramaturgnak szerződtett a Metró. A lapban a film kritikákákat báró Edelsheim-Gyulay Ella jegyezte. Ez is a zsidótörvény betartása érdekében történt, mert valóságban Kálmán Jenő írta a filmkritikákat. A Ninotchkáról szóló kritikában ez állt: „Külön feltűnt nekem, hogy milyen nagyszerűek, tökéletes magyarsággal megírt feliratok kísérik a cselekményt. Miután elkéstem az előadást, nem láttam a film főcímét, nem tudtam ki írta a feliratot. Bementem az igazgatósági irodába, ahol Lasetzky Frigyes igazgató úr felvilágosított: a feliratokat Beöthy Lidia írta. Így már értettem, Beöthy László leánya, Beöthy Zsoltnak, a nagy magyar tudósnak és Rákosi Szidinek az unokája. Neki valóban tudnia kell magyarul.” Eddig a cikk és így kaptam egyszer dicsérő kritikát a feliratomért."
Radó István volt internáltakkal, Fényszóró, 1945, a cikket itt lehet elolvasni
1944-ben részt vett a filmesek szakszervezetének illegális megalapításában. 1945 után jelentős szerepet játszott a filmipari dolgozók szakszervezetében. 1945-től 1948-as félreállításáig és nyugdíjazásáig az Új Film és a Moziélet című lapokat szerkesztette. 1972-ben halt meg Budapesten.
Iratainak egy része, levelezése, kéziratos emlékiratai a Filmarchívum Könyvtárába kerültek, ezekből mutatunk most néhány különleges dokumentumot.
Radó István levélváltásába Korda Sándorral, Korda Vincével és Joe Pasternakkal az alábbi galériában lehet belelapozni:
Radó István, mintegy viszonzásképpen barátja nagyvonalúságára, később sokat tett azért, hogy Korda Sándor emléke ne merüljön feledésbe. Halálának ötödik évfordulójára személyes hangú visszaemlékezést írt róla, amely szintén kéziratban olvasható a Filmarchívum könyvtárában:
„Öt évvel ezelőtt, 1956. január 27-én, este 6 órakor a magyar rádió a hírek között lakonikus rövidséggel mondta be, hogy Korda Sándor, az Angliában élő magyar származású filmrendező ma reggel 63 éves korában elhunyt. Semmi több!
Másnap reggel a magyar sajtó ugyanezt a három sort közölte és az akkori magyar kormányzati felfogás értelmében egy szó kommentárt, egy mondatnyi méltatást nem fűzhettek a lapok ehhez a halálhírhez. Korda Sándor, akiről halála alkalmából a világlapok vezércikkeket, de legalábbis elsőoldalas megemlékezéseket közöltek, azóta Magyarországon is visszakapta az őt megillető pozíciót. Régi filmjeit számtalanszor reprízelték, a napilapok, hetilapok, szaklapok időnként megemlékeznek róla, emlegetik és elismerik őt, de lassankint mégis elhalványodik a képe, amely pedig éppúgy hozzátartozik a magyar filmgyártás indulásának történetéhez, mint az angol film megteremtésének krónikájához.
De elhalványodik lassankint ez a kép azért is, mert már alig van Budapesten ember – akár moziszakember, akár újságíró kolléga, akár barát – akinek Korda Sándor neve több volna, mint lexikális címszó, mint történelmi adat. E sorok írója – véletlenül – mindhárom minőségben együtt élte vele ifjú éveit és a barátság évek és ezer kilométerek távlatában is megmaradt, hirtelen és tragikus haláláig. Amiről egy 1955 novemberében írt rövid levélke is tanúskodik. Ebben a levélben a tőle megszokott határtalan önbizalommal jelenti, hogy hónapokig tartott betegsége után felgyógyult és „most már megint minden rendben lesz”.
A három minőségben való együttélés: filmfeliratírók és propagandisták voltunk mindketten, újságíró kollégák voltunk, de úgy, hogy egy-egy ötletért, témáért, riportért késhegyre mentünk. Mind a ketten mozi és filmszaklapot szerkesztettünk és legfőbb ambíciónk az volt, hogy szombat este, amikor a két hetilap megjelent, megállapíthassuk, hogy a másik lap melyik eseményről „maradt le” a mi lapunkkal szemben. Végül a barátság: nap-nap után együtt ültünk délután és este valamelyik irodalmi kávéházban, rendszerint a New York bizto¬sító társaság gyönyörű körúti palotájának földszintjén lévő egykor világhírű, márványoszlopos, művészfreskós hatalmas kávéház karzati asztalánál.
Huszonkét-huszonhárom évesek voltunk akkor. Lángoló ambícióink, egekbe törő terveink voltak. De egyikünk sem érte utol tervezgetésekben, fellegeket verdeső álmainkban Kordát, aki krajcáros koldusságában is mindig fölényes volt. Különleges tekintélyét elsősorban az biztosította, hogy az asztalhoz tartozó többi fiatal újságíró cigarettázott, Korda viszont szivarozott. Emlékszik-e e sorok szíves olvasója a saját ifjúkorára? A szivar képviselte az akkori fiatalok szemében az apai tekintélyt, a vezérigazgatói pozíciót, a miniszteriális rangot! A szivar a beérkezettség, a komoly társadalmi elismertség jelképe volt. És Korda, aki talán a legfiatalabb volt a társaságban, – a huszonegy néhány éves korban még számítanak az évek, sőt a hónapok is – a szivar tömör füstjét fújva kollégáinak arcába, lenézően intette le a vékony cigarettafüst mellől vitatkozó asztaltársait.
Aztán egyszer azt mondta:
– Én pedig nem nyugszom addig, amíg nem lesz autóm!
– Te őrült! – kiáltottunk – Mit képzelsz magadról? Miért járna neked autó?
És elkergettük az asztaltól – talán 1913-14-ben. De Korda nem nyugodott és ez a határtalan, de – mint élete megmutatta – jogos önbizalom vitte őt mind magasabbra. Ha semmiben sem hitt, de önmagában biztosan! Amikor ki akart jutni Párizsba, egy jómódú nagybátyjától kért kölcsönt és ezt írta neki: "Háromszáz koronát kérek, amelyet vissza fogok fizetni, mert ha kijutok Párizsba, nagy ember lesz belőlem!”
Nemcsak ígérte, hogy vissza fogja fizetni, hanem bizonyára vissza is fizette, mint ahogy egyik fiatalkori finanszírozójának évekkel később visszafizette, amit filmjeibe belefektetett, de nemcsak visszafizette, hanem az illető aradi egykor gazdag támogatójának, akit az első háború utáni sorscsapások szegény emberré tettek, élete végéig budapesti érdekeltségein keresztül állást biztosított, sőt leányát a második világháború után Párizsban egyik vállalatánál alkalmazta is.
De nemcsak a vissza fizetést ígérte, hanem azt is, hogy nagy ember lesz. És ezt is teljesítette.”
A folytatást itt lehet elolvasni: