Gelléri Andor Endre novellái (1930-as évek) – Herskó János: Vasvirág (1958)

Herskó János változatos stílusú életművének bizonyára legszebb, megejtően lírai darabja a Vasvirág. A rendező Gelléri Andor Endre harmincas években kibontakozó „tündéri realizmusához” (Kosztolányi jelzője) egy korabeli filmstílust, a francia lírai realizmust társítja.

Herskó ebben a filmben ritka, Huszárik jóval későbbi Szindbádjához hasonló adaptációs technikát alkalmaz: A nagymosoda című regény mellett több Gelléri-novella motívumát is felhasználja (A vén Panna tükre, Jamaica rum, Filipovics és a gigász, Ház a telepen, A szállítóknál, Vera naplója), ezekből viszont egységes, összefüggő narratívát alakít ki. Az ugyanebben az évben készült Fábri-filmmel, az Édes Annával pedig az rokonítja (Törőcsik Mari kiváló alakítása mellett), hogy szintén elkerüli a történetben rejlő osztályharcos értelmezés lehetőségét. A munkanélküli, hajléktalan férfi és a végül főnöke kitartottjává züllő szegény lány melodrámai történetének így csupán a hátterében jelenik meg az 1930-as évek nyomorúságos és igazságtalan társadalma. A direkt politikai motívumok hiányának és a költői képekhez társított erős műfajiságnak köszönhetően a történet örök érvényűen fogalmazza meg az emberi kiszolgáltatottság drámáját.

Gelléri Andor Endre (1906–1945) a Nyugat második nemzedékének novellistája volt: Zelk Zoltán szerint „Mikes, Móricz, Kosztolányi, Füst legkedvesebb fia”. Gimnáziumi tanulmányait nem fejezte be, hanem műszaki technikumot szerzett fém- és vasipari szakmunkásképzőben, és ennek megfelelő munkát is végzett. Fiatalon halt meg a felszabadulás után tífuszban, amiben a munkaszolgálat alatt betegedett meg, ahova zsidósága miatt vitték el, noha ő is magyar írónak vallotta magát Radnótihoz hasonlóan. Miközben a munkásréteg nyomorúságait dokumentálja, olyan szociográfiai hitelességgel, mint Móricz a jobbágyokét, a stílusa túlmutat a realizmuson a szürrealizmus felé először a magyar irodalom történetében (melynek csak a kortárs posztmodern irodalomban jelenik meg a folytatása; míg a szociográfiai vonal kapcsán Lengyel József, Fejes Endre, Moldova György voltak követői). Egy regénye jelent meg 1930-ban A nagymosoda címmel, és egy novelláskötete 1933-ban, a Szomjas inasok, illetve posztumusz kötet 1957-ből az Egy önérzet története. Az Est lapok szerkesztője, Mikes Lajos fedezte fel, és indította el az irodalmi pályán, később tanácsadó támogatója volt Déry Tibor, aki a Befejezetlen mondat írása közben olvasta szövegeit, és húzásra biztatta. Gelléri 1933-ban kapott Baumgarten-díjat.

A film férfi főszereplője, Pettersen István az 1934-es Ház a telepen című novellában szerepel, a női főszereplő pedig a Vera című novellában, mely a Nyugat 1932/2-es számában jelent meg először. A Ház a telepen-ben nincs neve a zárlatban megjelenő nőalaknak, csak jelzi alkaj, hogy valamiféle teljesség tud megjelenni a maradékból, hulladékból összetákolt kalyibában, bár csak pillanatnyi, mert a csattanó az, hogy elkergeti őket a telep tulajdonosa. A filmben Törőcsik Mari alakításában ennél bonyolultabb, mélyebb a nőalak helyzetének, sorslehetőségeinek és a kapcsolatnak a bemutatása. Vera a novellában egy hangszerüzletben dolgozik, és amikor reggel elkésik, felmond az üzletvezetőnek, Weiszhaupt úrnak. A filmben a gazdag, középkorú férfi viszont ajánlatot tesz a lánynak cserébe, hogy ne rúgja ki, és elviszi egy lokálba, ahol lát egy spanyol táncosnőt. Ezáltal egy szerelmi háromszög alakul ki, melyben a lány mindenképpen lehetetlen helyzetben van, hiszen a fiatal, jóképű Pettersen István a háború után nem tud visszailleszkedni a társadalomba, nincs munkája alkalmi munkákat vállal. Ez ered a Szállítók című novellából, ami a film keretét adja a címmel együtt. A vasvirág a korlát dísze, amit egy zongora felcipelésével vernek le a trógerek, és Vera is ott segédkezik. A virágra vonatkozó mondat a lányra vonatkozik: „Letörtük a virágot, kár érte.”

A film tetőpontja, amikor mindhárom szereplő egy jelenetben szerepel, melyben több motívum is jelzi a végkifejletet. Keressük ki ezeket a novellák szövegéből, és feleltessük meg a film motívumainak!

Gelléri Andor Endre: Vera (részlet)

- Nézze, anya, én otthagytam a hangszerest.
Oldalt fordította a fejét s kicsit meg is rázta, mint aki nem jól hall.
- No igen, igen, hiába néz... heti öt pengőért nem hagyom magam agyonkínozni. Táncosnő leszek! - Ki mondta ezt? én? a töltött paprikák adtak ilyen bátorságot? És csakugyan az is akarok lenni?
- Azt már nem, - mondta az anyám, - az én lányom sohase lesz táncosnő.
Azokra az estékre kellett gondolnom, amikor egyáltalán semmi vacsora nem várt otthon, csak egy szép nagy söröspohár, amiből annyi vizet ihattam, amennyi csak belémfért... mindazokra a dolgokra, amit eltűrtem egy vacsoráért.
- És miért nem? - kérdeztem.
- Hogyhogy miért nem? ezt még meg kell egy rendes lánynak kérdezni? - megint az az átható, mélyembe süllyedő pillantás szegeződött ram.
Meg akartam nyugtatni az anyámat, hogy még tiszta vagyok, de máma olyan napom volt, amikor a bánat fölverte a harci kedvemet, olyan napom volt, amikor azt éreztem, hogy a sorsom fordulója van ma!
- Már nekem mindegy, - mondtam s a homlokomon megfeszült a bőr.
Anyám az arcához kapott, mint akinek hirtelen belehasít a fájdalom a fogába: - És mikor? - kérdezte hirtelen.
Csak a kíváncsiság lüktetett benne. Mikor? Ha valami mást kérdez, ha valahogy úgy szól hozzám, mint az öreg István ma délelőtt: elsírom magam s megmondom, hogy hazudtam, megfogadom neki, hogy nem leszek táncosnő...
Legyintettem. Mit érted te, szegény anyám, hogy mire szól ez a legyintés. Azt hiszed, azt jelenti: régen, nagyon régen... pedig tévedsz... ez csak azt jelenti, hogy én szerencsétlennek születtem, hogy énnékem menni kell a magam útján, hogy ma éjjel összeültök ti ketten az apámmal s megtárgyaljátok az ügyet s majd még kevesebbet adtok ennem. Most már valami egyenesen hajt az elbukás felé.
Táncosnő leszek, - mint egy lámpa gyúlt ki bennem ez szüntelen, - megszerettek már lokálnőket is, feleségül is vették őket. Ha az anyám úgy szól hozzám, mint István délelőtt... ha valami egyszerű, de azért okos fiú udvarlóm akadt volna, aki elvenne feleségül...
Anyám kérdéseire csak annyit feleltem: - Hát nem tud még eleget. Hagyjon.
S ezzel bebujtam az ágyba és kimerülten elaludtam. Hajnal felé ébredtem föl: a hold is sütött még, de már a nap is kelőben volt; mintha valamit álmodtam volna s az parancsolt volna rám, hogy öreg, szétmálló hálóingemben a tükör elé lépjek. Még sohasem néztem meg magam alaposabban meztelenül; most izgatottan kíváncsi voltam magamra: hiszen a táncosnőnek gyönyörűnek kell lenni. Leengedtem a hálóingemet és egészen közelhúzódtam a tükörhöz. A sötétségből fehéren rajzolódott ki a testem. Az arcom nyáron szeplős, gondoltam és a szám se szép. Kicsit vékony vagyok, de a lábaim egyenesek és a melleim gyönyörűek. Megsimítottam őket és örültem nekik. A szeplőket el lehet púderezni, a számat majd szépen kiigazítom rúzzsal, a szememre idáig mindenki azt mondta, hogy «csodaszép». Orron és szájon át szálltak az alvók lélekzetei; ti alusztok, gondoltam, én meg itt állok köztetek meztelenül. Rögtön elképzeltem magam szép estélyi ruhába, arany s ezüst tánccipőkbe... szinte élveztem, hogy fogok tiszta selyemholmikba öltözni, hogyan fogok végigtipegni a lokál parkettjén... s ebben a pillanatban kívántam is a férfit; az öröm megrázott, ha arra gondoltam, hogy nékem kedvesem lesz... de ez a szó nem tetszett... szeretőm lesz... Olyan furcsa voltam magamnak: mintha idáig az éjszakában futkostam volna kétségbeesetten, de most innen a tükörből úgy látszott vissza a fehér testem, mint az odakint is fölkelő nap... világított felém s örömömben halk kis táncra perdültem. Táncosnő leszek, táncosnő leszek, mondogattam, s idős hálóingemet, mint valami estélyi ruhát, fogtam össze a testemen. Aztán szép rejtelmesen, mint aki már mindent tud: visszaosontam az ijedten megreccsenő ágyamba...”

Tovább a teljes műre 

Gelléri Andor Endre: Ház a telepen (részlet)

De most a fű hegyes lett és szúrós az ősztől. S a föld alatt mintha láthatatlanul folyó áramlott volna: nedvessé vált minden rög.
Le kellett húzódnia a városba.
Nagy fekete, üres telektömb ásított itten uccákon át.
Ennek a közepébe gázolt. Útközben belebotlott az elszórt kövekbe és féltéglákba. Néhány ilyen féltéglát kikotort a sötétből s ezekből kirakta magának az ágyat. Valami amarra világosabb volt mint a többi: odament s fölvette. Papírzsák volt, amiben cement szokott lenni. Széthasította s végigsimította a téglákon. Aztán összehúzta magát, karjával betakarta fejét és elaludt.
Mintha verejték verte volna ki, olyan átnedvesedve ébredt föl. Mikor felállt, úgy rázta egész testében a hideg, hogy szinte rémület fogta el. Futni kezdett, hogy átmelegedjen.
A nagy, szürkeség alatt fekvő hatalmas telek lassan földerült.
Pettersen visszaballagott kemény ágyához. Leült rá. És szétnézett.
Mindenfelé piros kis arccal féltéglák hevertek; kövek; a talaj meszes volt; valaha mészégető állt itt, annak a lebontásából maradtak itt a téglák, s a kormos cserepek.
A házak messze, elszórtan nyugodtak a telek széleinél. Ember alig vágott át a kihalt, szemetes grundon.
Szemben a hegyek tele voltak ősszel; az éjszakák tele lesznek széllel és esővel...
Pettersen nem volt nagyigényű. Hat nagy lépést tett így és hatot amúgy. Legelőször is ezt a méretet töltötte ki téglával. Ilyen nagy lesz a háza. Aztán szétnézett szerszám után. Akadt a közelben egy elszórt, fül nélküli kosár, aztán lyukas zománcvödör s rengeteg ócska fazék. Mikor bejárta a birodalmát: eldobált, poros kabátujjakra akadt, nyolcfelé szakadt nadrágokra és rozsdás szögekre. A kosarat és a rossz vödröt telirakta téglával s elkezdte a «házához» cipelni. Egy görbe szemeteslapátnak nagy szerepet szánt. Ezzel kaparta fel a porhanyós talajt: ez a meszes és salakos por volt a malter: ezt szórta és simította el a téglarések között.
Ott állt egy ember az üres telken és építkezett. Tarka-barka falat emelt magának, hogy beborítsa vele az éjszakák ellen a testét, és bár a gyomra korgott, isteni megnyugvás vett erőt az emberen. Itt hevert ez a telek üresen; az anyag, amiből ő a házát építette: évek óta nézte a napot s bujt a hó alá és ázott az őszi nagy esőkben. S most a szebb téglákat kiválasztotta valaki és házat csinált belőle magának. A kormos cserepeket száz darabból összeszegelt lécekre fektette. S a tetőn kerek lyukat hagyott az ember, hogy majd kikandikáljon azon a kályhacső. S füstöljön, ha mindent belep a hó. És melegítse egy csavargó ember életét, akit Pettersen Istvánnak hívott a tanító úr, az előljáróság, a lányok és a sorozóbizottság és a front.
Senkinek se tűnt fel, hogy valami odaépült a grund közepébe. Nagyobbfajta lyuk volt rajta a bejárat, ezt ócska zsákdarab takarta ajtóként. Az egész olyan magasra épült, hogy gazdájának a feje majdnem súrolta a ház tetejét. Az egész nem volt nagyobb mint a börtöncella: hat lépés erre és hat lépés arra. Igen, igen, volt már hozzá szerencséje Pettersennek. Egy kis lopásért kapta. De nem jött rosszkor, éppen télen kellett leülni. Viszont ez a hat lépés más. Félrehúzza az ajtót és kibujik a szabadba és mászkál és elmegy az uccasarkokra, kinyujtja a kezét és kéreget. Ez a kéregetés is persze egészen más most, mint eddig volt. Ágyról álmodik Pettersen, míg odasírja: – Nem ettem tíz napja, nagyságos uram, kérek egy kis kenyérre valót... Kályháról álmodik és talán megszakad a szíve, ha majd kályhacső fityeg ki azon a csöpp tetőn.

Tovább a teljes műre

Gelléri Andor Endre: A vén Panna tükre (részlet)

Ilyen vidám, gondtalan pillanata, mint ez a csöpp álom, régóta nem volt. Nagy sóhajjal ébredt belőle: lehetett úgy öt óra. Valami zaj hatolt be hozzá s amikor kidugta a fejét a dunyha alól, látta, hogy szemközt már motoz a kovács, munkához készül. És érezte, hogy az irtózatos hidegben jegessé válik az arca. Óh Istenem, mi lesz vele egész nap. Miért nem hozta még este az ágyába a francia urat, a tűt, a fonalat... Sajnos, föl kellett kászálódnia értük s Panna egészen megbénult a rárohanó hidegtől. Még sóhajtani se birt, csak összehúzta magát és vacogott. Aztán mégis mosdani, fésülködni akart, mint eddig; de a mosakodásról lemondott; nem, azt nem bírná elviselni, még megfagyna egészen belé... hanem a törtfogú fésűjét kézbe vette s belebámult a falon lógó tükörbe. Az öreg tükörben visszalátszott Panna szobájának ablaka s mögötte a kovácsműhely tompa homálya.
A fésű csak úgy reszketett Panna kezében, nehezen ment vele a cifrálkodás, csak épp hogy nem akart kócos maradni, ha már nem mosdott máma. S míg a hajszálait rendezgette, folyton borzongott. S e pillanatban furcsa zaj tört be hozzá, majd a tükörben megjelent a kovács alakja. Valamit húzott maga után. Most eltünt a kovács s a tükör mélyéből forró tűz lobogott föl. Nesztelen borította el ezüst színét a sok láng s a fényük mindig nagyobbra nőtt, mert a kovács folyton hajtotta a tűz fújtatóját. Panna viaszsárga arca hirtelen rózsás lett, a haja vörös, fésűje tűzbe merült s fekete kendője bolyhain szikrák repkedtek.
A vén Panna először megrettent, aztán gyönyörködve csudálkozott rajta s a végén kacagott egyet. Csak a kis nyúl tud ilyet nevetni, ha meglátja az első zöld füvet. S úgy nyujtogatta a tükör felé a kezét, mintha meleget érzett volna. S már-már hozni akarta a tűjét, a pamutot, a francia urat és nekilátni a munkának.
No lám... a kovács... nem is olyan rossz ember - és bólogatva mosolygott Panna.
Aztán ismét vacogni kezdett... ott kellett hagyni a bűvös tükröt.

Korda Eszter

Ez a weboldal sütiket használ

Sütiket használunk a tartalmak személyre szabásához, közösségi funkciók biztosításához, valamint weboldalforgalmunk elemzéséhez. Ezenkívül közösségi média és elemező partnereinkkel megosztjuk az Ön weboldalhasználatra vonatkozó adatait, akik kombinálhatják az adatokat más olyan adatokkal, amelyeket Ön adott meg számukra vagy az Ön által használt más szolgáltatásokból gyűjtöttek. A weboldalon való böngészés folytatásával Ön hozzájárul a sütik használatához. Cookie adatkezelési tájékoztatónkat itt találhatja meg.

Megértettem