Witman fiúk – Tanári segédanyag

 

A rendszerváltozás időszakában indult fiatal generáció tagjai közül Szász János az adaptációk hagyományát legkövetkezetesebben folytató alkotó: eddigi öt mozifilmje közül csak az első nem készült irodalmi mű nyomán.

A rendszerváltozás időszakában indult fiatal generáció tagjai közül (Enyedi Ildikó, Janisch Attila, Monory Mész András, Kamondi Zoltán) Szász János az adaptációk hagyományát legkövetkezetesebben folytató alkotó: eddigi öt mozifilmje közül csak az első nem készült irodalmi mű nyomán. Csáth Géza kevéssé ismert írásművészetének megfilmesítésével pedig szinte irodalomtudományi érdemeket szerzett, hiszen Szász két Csáth-adaptációjának hatására a nagyközönség figyelme jóval nagyobb érdeklődéssel fordult a szerzőhöz, mint a filmek bemutatója előtt. Ráadásul az Ópium – Egy elmebeteg nő naplója (2007) nem is regény- vagy novellaadaptáció, hanem Csáth naplója és egyik pszichiátriai esettanulmánya alapján született. De a Witman fiúk is felhasznál az Anyagyilkosság mellett más motívumokat Csáth különös világú novellisztikájából. Szász filmjének stílusa – ha létezik ez a kategória – lélektani naturalizmusnak nevezhető. A megrázó anyagyilkosság motívuma olyan kézenfekvő a két kamaszfiú sorsának ismeretében, hogy nem kíván magyarázatot; elégséges a folyamat aprólékos, precíz bemutatása, ahogy Szász filmváltozatának képein látjuk. Elgondolkodni csupán azon gondolkodhatunk el, hogy ebben a kifejezetten lágyan világított, pasztellszínű, bensőséges enteriőrben hogyan ütheti fel a fejét ennyi erőszak és kegyetlenség.

Csáth Géza 1919-ben halt meg, 32 éves korában. Polgári neve Brenner József volt, Kosztolányi unokaöccse. 1908-tól, a lap indulásától publikálta a Nyugatban szecessziós és szürrealista stílusú novelláit, 1909-tól ideggyógyászként olvasott. Pácienseinek esetei és saját gyermekkora, morfinfüggősége szolgált témául a tudattalan, mélylélektanán is alapuló művészetéhez. Freud pszichoanalízise, a századelő egyik legjelentősebb humántudományi és pszichiátriai fejleménye, a személy alapvető kettősségét, az elfelejthetetlen, mégis felidézhetetlen tudattalan és a mindennapi életben látható tudatos konfliktusát vallotta. A pszichoanalízis meghatározó háttér volt sok nyugatos (Kosztolányi, Karinthy stb.) munkásságában. Csáth a pszichoanalízis egy nagyon korai változatát ismerte és alakította saját belátása szerint. Írásainak meghatározó élménye a gyermekkor elfojtott vágyainak, titkos szerelmeinek és agresszív, gyilkos indulatainak sors-alakító hatása, az álom és valóság sokszor tragédiát hozó keveredése. Élete végén a bajai elmekórházból kétszer szökött haza, először feleségét agyonlőve magával is végezni akart, másodszorra a keleti demarkációs vonalon szerb katonák fogták el, és megmérgezte magát. Szövegeinek erős hangulatú képei miatt a magyar irodalomtörténet egy különös zárványát alkotják, a huszadik század második felében filmesítették meg. A varázsló kertje című novelláskötete 1908-ban jelent meg, a Nyugat indulásával egy évben, még Bródy Sándor, a Jövendő szerkesztője fedezte fel: önálló írói karrierje híres unokabátyjáétól, bár Kosztolányi is megírta közös gyeremekkorukat (Az Esti Kornél első fejezetében felbukkan Esti alakjában, illetve az állatkínzó gyerekek közös szabadkai élményük lehetett).

A filmrészletben amíg a felnőttek ülnek elegáns ruhában a polgári lakás hosszú étkezőasztalánál, a fiúk a padláson felakasztják a kutyát, hogy a kisebb állatok után egy nagyobbnál is megtapasztalják a halál misztériumát. A felnőttek nem akarják észre venni, mit csinálnak, nem felügyelnek rájuk, és ők teljesen független életet élnek, járnak a saját magukat beavató felfedező útjaikon, észrevétlenül. A kutya kínzásának ábrázolása nem brutális, az akasztófakötél közeli jelzi, hogy miért ad ki olyan fura hangokat, fulladozik az állat, míg a kisebbik fiú arcának szuperközelijében elhangzik a Miatyánk első pár sora. A „legyen meg a te akaratod” tagmondattal zárul, mely a halál elkerülhetetlenségére vonatkozik, illetve ellentétben áll a fiúk erős akaratával, mivel örömüket lelik a neki kiszolgáltatott élőlények kínzásában. A fiúk szenvedélyét megértően, belső logikájának fokozatossága által meggyőző a folyamat feltárása, melynek során anyjuk feláldozásáig jutnak el. A nő közönye nem teszi lehetővé a nézőnek, hogy sajnálja, a fiúk nézőpontja adja a fókuszt, azzal kell azonosulnia a befogadónak.

A novella szecessziós-szürrealista stílusa a halál szépségét, mint a fájdalom elmúlásának lehetőséget, az élet titkainak fürkészését pozitívan ábrázolja a fiúk szempontjából, ami a modernség halálesztétikáját jeleníti meg. A fiúk erősek, bátrak és ügyesek, a felnőttek figyelmetlenek és kisszerűek hétköznapi játszmáikban távolról nézve. A fiúk világa ezzel ellentétben gazdag, érdekes, értékes számukra, amit találnak a világban: kiismerik magukat a világban, és mindent elérnek, amit akarnak. A felnőttek világától függetlenedve az ösztöneik irányítják őket, a pusztítás és a szexualitás teszi azt érdekessé és értékessé, hogy fájdalmat okozzanak, és saját filozófiát, hatalmi konstrukciót építsenek ki hozzá, ahonnan nézve a felnőttek világa sem sokkal különb, hiszen lényegében leképezik azt az emberi természet és közösségek alapvető vonásaira mutatva rá. Ez a történet sok másik beavatási témájú regényhez, filmhez kapcsolható: Golding A legyek ura, Ottlik Iskola a határon-ja, Pán Péter-történetek, az Éhezők viadala, Útvesztő.

Mit csinálnak a filmrészletben a fiúk? [játszanak, állatot kínoznak, imádkoznak] Hogyan viszonyul egymáshoz a kép és a hang, mi történik közben, míg a kisebbik Witman-fiú arcát látjuk? [Fulladozik a kutya, míg a Miatyánk szövege hangzik.] A novellában nem szerepel, hogy mit mondanak a fiúk ezalatt: hogyan hat a kettő ellentéte egymás jelentésére? [A felnőttektől tanult ima hiteltelen, kiüresedett a kegyetlen cselekedet végzése közben. Ugyanakkor a hóhéros játékot is a felnőttektől tanulták, és a mondatot is, hogy „Hóhér, tegye kötelességét!” Egyénien, groteszk módon rakják össze, amit a felnőttektől tanultak, a pusztítás ösztönétől hajtva.] Hogy viszonyulnak a kutyához? [folyik a kisebbik fiú könnye]
Olvassuk el a novella felütését (a filmben más sorrendben kerülnek feláldozásra a kutya, a béka, a bagoly és a nő). Milyen kapcsolatban van egymással a cím és a novella felütése? [Lehet tudni, hogy a végén az anyjukat is megölik.] Milyennek mutatja a szöveg a gyilkosságot? [három pont, Megvolt.] Mi a célja kínzásnak? Halálesztétikára rávezetni. Miért szerepel a bagoly a kutya megölésének jeleneténél nézi őket, és mit jelent? [Természet, isten, néző szemtanú tekintete] Elítéljük a fiúkat vagy megértjük őket, hogyan viszonyul az elbeszélő hozzájuk? Milyen célból kínozzák az állatokat, és hogyan értelmezhető ez a felnőttek társadalma felől? [Hóhérosat játszani azt mutatja, hogy a felnőttek világában elfogadott az ölés.] Miért a láng lobogása, a barnás fények Monarchia iránti nosztalgikus felidézése? A békeidők iránti nosztalgiát hogyan értelmezi át a vérfagyasztó szenvedélye a fiúknak? 

Csáth Géza: Anygyilkosság

Ha szép és egészséges gyermekeknek korán meghal az apjuk, ebből rendesen baj származik. Witmannak két fia volt már, négy és ötévesek, amikor egy napsugaras, csak kissé szeles novemberi délutánon búcsút mondott a világnak. Elég könnyen halt meg és egészben nem sok bánatot hagyott maga után, ami helyes és méltánylandó. A felesége, akit otthagyott, szép asszony volt, de szelíd természetű és erősen önző. A férjét sohase kínozta, de egy bizonyos fokon túl sohase szerette. Férfiaknál sokkal megbocsáthatóbb ez, mint asszonyoknál, akiknek egész életét igazolja, menti, sőt értékessé is teszi az ilyen erős, bár sok tekintetben oktalan érzelem. Witmannénak azonban szintén meg kell bocsátanunk, mert végre is két szép és erős fiút hozott a világra. Az utcában, ahol egy kétemeletes rozoga falépcsőjű házban laktak, a szőke, gyászruhás Witmannét határozottan méltányolták. Pedig eleinte gyenge csípőjű és gyerekszemű volt ez az asszony. Mondom mint ember: se jó, se rossz. A két fiát éppen olyan keveset csókolta mint verte. Kevés közük volt egymáshoz, amint az lassanként mindjobban kiderült.
A fiúk a szomszédba jártak játszani. Hosszú délutánokon át késő estig nem mutatkoztak. Keveset és csak egymás között beszéltek. Fekete kis szemeikben Witmannak, az apjuknak lelke csillogott. Padlásokra mászkáltak, régi ládákban szaglásztak, macskákat hajkurásztak. Gyakorta utánuk mászva a padláslyukakon át ki, a háztetőre is a magas tűzfalakig, a sajátságos formájú füstösszájú kéményekig. Míg a nyár tartott, fürödni jártak a folyóhoz és madarakat fogtak az erdőben. Witmanné enni adott nekik, és tiszta alsót szombaton este. Az iskolába is velük ment, ha iratkozni kellett. Különben csendesen élt és csendesen hízott a nő. Egy bankhivatalnokkal ismerkedett meg férje halála után fél évre, aki fiatal és szép gyerek volt, borotvált állal, széles vállakkal, de finom rózsaszínű és lányos arcbőrrel; Witmanné vágyott reá és bár nehezére esett, sőt fáradtságába került: kacérkodott is vele. A hivatalnok kísérgette, meglátogatta, teát kapott és csókokat. A férfi unalomból meg lustaságból nem hagyta ott a nőt.
Witman fiai keveset törődtek az anyjukkal meg a szeretőjével; terveik és dolgaik voltak. Gimnáziumba kerültek. Megnyúltak, vékony és erős csontjaikon mint acéldrótok feszültek ki kicsiny izmaik. A tanulást könnyen intézték felkelés után negyedóra alatt. Az iskola egyáltalán nem játszott szerepet az életükben. Nagyúri foglalkozásnak ismerték föl az élést s öntudatlanul és korán a saját szükségleteikhez formálták az időt.
A padlás egy rejtett zugában rendezték be a kis boszorkánykonyhájukat. Nyilak, gumipuskák, kések, fogók, kötelek és csavarok voltak itt összegyűjtve, elrejtve és osztályozva. Szeles őszi estéken, ha megették a vacsorát - az anyjuk egy piroskötésű német regénybe merült - halkan és gyors léptekkel lesuhantak az utcára, futásnak eredtek, bejárták a fél várost. Lesbe álltak. Kóbor kutyáknak hurkot vetettek a nyakába és hazacipelték. Bekötötték az állat száját és deszkára húzták. Apró lámpájuk, mint az erdő elátkozott kastélyának távoli világa fénylett a nagy padlás barna nedves homályában. A két fiú pedig óvatos, izgatott lassúsággal fogott hozzá a munkájához. Fölhasították a kutya mellkasát, leitatták a vérét s munkájuk közben hallgatták az állat rettenetes tehetetlen nyögését. Megnézték a dobogó szívet, kezük közé vették a meleg mozgó kis gépet, apró szúrásokkal rontották el a tömlőt, a billentyűket.
Kifogyhatatlanul érdekelte őket a fájdalom misztériuma. Nem egyszer megkínozták egymást is közös megbeszélés szerint veréssel vagy csipkedéssel. Az állatkínzás pedig komoly és természetes szenvedélyükké vált. Egész légió macskát, csibét, kacsát pusztítottak el folyton fejlődő sajátságos módszereikkel. S a dolgaikról senki se tudott. Biztonsággal, férfias gondossággal és meggondolással tudtak elrejtőzni.
Különben a házban keveset törődtek velük. Az első emeleten egy öreg törvényszéki hivatalnok lakott, aki keveset volt otthon és egy varrónő, aki négy lánnyal dolgozott. A második emeletet Witmanékon kívül csak a ház tulajdonosa lakta. Egy egészen fiatal ember volt a tulajdonos fia, aki nem sokat törődött se a házzal se a lakókkal. A földszinten egy üveges és egy rőfösüzlet volt. Senki se tudta, hogy ezekben a boltokban mikor járnak vevők. A Witman fiúk a maguk számára foglalhatták le a házat. A kis piszkos udvarban sohasem lehetett embert látni. Az az egyetlen ecetfa, amely az udvar közepén állott és annyi esztendeje meghozta rügyeit, leveleit és virágait, valószínűleg érezte, hogy mindez nem jól van. Az élet azonban a kis emeletes házban is haladt előre, mint mindenütt másutt. Talán csak a két fiú volt, akik jól mulattak, mindig mertek gondolni a holnapra és holnaputánra is.
Egy szeptemberi estén kipirulva, lihegve jöttek haza. Egy összekötözött baglyot cipeltek magukkal. A régi templom padlására másztak érte. Egy hétig vizsgálódtak és kutattak utána, megbeszélték, hogyan fogják el és hogyan ölik meg. Sikerült. Csillogott a szemük és erős vállaikban egy férfi erejét érezték, amikor vágtatva sötét utcákon hazaértek a diadallal. A bagoly régen érdekelte őket. A feje olyan, mint két nagy szem. Az agyában csodálatos régi mesék vannak elrejtve. Száz évnél is tovább él... Bagoly kellett, kellett...
Megvolt. Egyenként szedték ki a pihéket a melléből és figyelték, amint a titokzatos madár szemében a fájdalom színes tüzei egymás után kigyúlnak. Aztán drótokkal csavarták körül a szárnyának a tövét, a lábait, a csőrét és így kipeckelve sokáig szótlanul bámulták. Arról beszéltek, hogy a madár tulajdonképpen csak egy ház, ahová a Kín beköltözött és ott lakik, míg csak a baglyot meg nem ölik. De hol lakik, minden valószínűség szerint a fejében. Aztán elhatározták, hogy éjjelre otthagyják, mert úgy izgalmas és szép lesz az ágybafekvés. Valóban, izgatottan vetkőztek le és azután csak arra hallgattak, hogy a padlásról jön-e valami nesz. Úgy érezték, hogy valami feszes ruganyosság szállja meg a tagjaikat, mintha a lekötözött, vonagló állat hiába pazarlott ereje feléjük, rájuk suhanna. Így aludtak el.
Álmukban együtt jártak végig nagy mezőket, óriási fehér lovak hátán, veszett vágtatásban. Szédítően magas hegycsúcsokról repültek felfelé és meleg véres tengereket úsztak át. Ami fájdalom és szenvedés csak lehetett a földön, mind ott vonaglott, sikoltott és üvöltött a lovaik patái alatt.
Az ébredéskor napsugaras reggel mosolygott reájuk; könnyen ugrottak ki az ágyból. A cselédtől elkérték a reggelit, mert Witmanné tíz óráig szokott aludni. A bagolyhoz siettek és egy óra alatt most már végeztek vele. A szemeit szedték ki előbb, azután a mellkast bontották föl, most már felszabadítva a madár száját, mert a hangját akarták hallani. Ez a hang, ez a csontig ható rémes hang, minden képzelhetőt felülmúlt, de éppen emiatt rövidesen kellett intézni a dolgokat, a kivégzést és az elásást, mert félni lehetett, hogy meghallják a házban. Egészben nagyon meg voltak elégedve, a dolog megérte a fáradságot.