Miről szól?

Lüktető esti nagyvárosi miliő, villogó fényreklámokkal és cikázó autók vibráló fényszóróival. Az úri közönség egy előkelő operaháznál gyülekezik. A kamera az opera elegáns előterében, majd a díszes színházterem zsúfolt széksoraiban, páholyaiban pásztázza az estélyi ruhás, öltönyös társaságot. Mindeközben a színpadon a zenészek helyett sisakos katonák készülnek az előadásra. A sznob közönség közönyösen figyeli, hogy a szokatlan zenekar a hangszertartókból hangszerek helyett fegyvereket pakol elő, és géppuskákat, golyószórókat, ágyúvetőket kezd el „hangolni”. A karmester megjelenik, kezet fog az első sorban ülő géppisztolyossal. Amikor pálcáját felemeli, a katonák célba veszik a közönséget. A nagy produkció egy hatalmas, mindent elpusztító robbanás.

Miért különleges?

Az erősen társadalmi hangoltságú kisfilm a két eltérő miliő, a fényes koncerttermek közönyös, sznob közönsége, 

közötti kontrasztot játssza ki egymás ellen. A film címe a zeneművek előadásmódjára vonatkozó latin kifejezések mintájára született (vö. pianissimo, fortissimo).

A koncertterem úri közönségét laza ecsetkezeléssel festette meg

Hogyan készült?

Gémes József két eltérő stílust vegyít filmjében: a figurákat körbefogó kontúrvonalak nélküli festményanimációs technika inkább az avantgárd filmekre jellemző, míg a karikaturisztikus stílusban megoldott figurák a történetmesélő, figuratív rajzfilmeket idézik.

Hol a helye a (magyar) filmtörténetben?

A hatvanas évek uralkodó műfaja az intellektuális karikatúra-parabola volt. Ezek a filmek a cselekmény szintjén gegekre, helyzetkomikumra, vizualitásban az élclapok szatirikus rajzaira épültek, és köznapi helyzetek, közéleti témák groteszk leleplezésére törekedtek (pl. Nepp József: Mese a bogárról, 1963; Szabó Sipos Tamás: Homo faber, 1965; Öt perc gyilkosság, 1966; Macskássy Gyula, Várnai György: Tíz deka halhatatlanság, 1966; Dargay Attila: Variációk egy sárkányra, 1967).

Az évtized végére kialakult a párperces időtartamra szorítkozó, epigrammatikus tömörségű kisfilmek önálló műfaja, amelyek „egybeállításos” sajtókarikatúrát adaptálnak filmre. Ennek megfelelően a klasszikus szóbeli viccekkel rokoníthatók, és azoknak a csattanóra épülő szerkezetét veszik alapul (vö. Macskássy Gyula és Várnai György Ember és ember című egyperces sorozata, 1970-1971).

A Koncertissimo Gémes József első önálló rendezése, és azokkal a szintén Bélai István forgatókönyvén alapuló kisfilmekkel rokonítható, amelyek a protokolláris események, társadalmi rituálék groteszk kifordítására épülnek: Jankovics Marcell Hídavatás (1969) című filmje az avatóünnepségek formaságait, a szintén Gémes rendezte Díszlépés (1970), illetve Temetés (1970) az ünnepélyes katonai parádék, illetve a halotti búcsúbeszédek frázisait teszik nevetség tárgyává. 

Egy emlékezetes jelenet

A stilisztikailag sokrétű vizuális ábrázolásmód az eltérő társadalmi csoportok és helyzetek közt tátongó szakadékot hangsúlyozza. Gémes József a fényárban úszó nagyvárosi képeket és a csilláros előadóterem látványos totáljait, illetve a koncertterem úri közönségét laza ecsetkezeléssel festette meg, míg a színpadon a fegyvereiket „hangoló” rohamsisakos katonák éles kontúrral megrajzolt fekete-fehér alakok.

A rendező

Gémes József a Daliás idők című kiállításon, amellyel meglepetésként kedveskedtek neki 70. születésnapja alkalmából a 9. Kecskeméti Animációsfilm Fesztiválon, 2009-ben (MTI Fotó: Újvári Sándor)