fekete-fehér magyar játékfilm, 1972, rendező: Zolnay Pál
forgatókönyvíró: Székely Orsolya, Zolnay Pál, operatőr: Ragályi Elemér, főszereplők: Zala Márk, Iglódi István, Sebő Ferenc, 80 perc, felújítás: 4K restaurált
Miről szól?
Két fiatalember, egy fényképész és egy retusőr járja a vidéki Magyarország falvait. Hol hivatalos eseményeken, esküvőkön, lakodalmakon fotóznak, hol természetes, hétköznapi pillanatokat örökítenek meg. Útjuk során kiderül, hogy a retusálatlan felvételek nem kelendőek, alanyaik nem akarnak a nyers valósággal szembesülni. A film utolsó harmadában, egy szokványosan induló beszélgetés során tudomásukra jut egy régi családi tragédia, és megpróbálnak utánajárni a történteknek.
Mitől különleges?
Zolnay Pál filmje beskatulyázhatatlan. Definíció szerint fikciós dokumentumfilm, a két minőség azonban nincs egyensúlyban, hol az egyik, hol a másik hangsúlyosabb. A rendező a film alapkonfliktusát a „Fotós és a Retusőr törvényszerű megütközéseként” képzelte el, hiszen előbbi a kendőzetlen valóságot szeretné megörökíteni, utóbbi a reménybeli kuncsatok kívánságait akarja teljesíteni, vagyis „minél hűségesebb képet fotografál a Fotós, annál több dolgot ad a Retusőrnek…” A Fotográfiában ez a konfliktus valójában csak a háttérben, szinte kimondatlanul jelenik meg, két színész (Zala Márk, Iglódi István) és a Sebő Ferenc által alakított Regős leginkább megfigyelőként, riporterként, narrátorként van jelen,
a barázdált emberi arcoknak és a felvillantott sorstöredékeknek jut az igazi főszerep.
Az eredeti koncepció az utolsó harmadban végképp zárójelbe kerül, amikor egy különösen megrázó családtörténet bontakozik ki egy megsárgult fénykép nyomán.

Alanyaik nem akarnak a nyers valósággal szembesülni
Hogyan készült?
Egy televíziós dokumentumfilm forgatása során született meg Zolnayban az alapötlet, amelyből egy valódi fotós közreműködésével, negyedórás rövidfilmet készített. Később, a magyar filmgyártásban példátlan módon, A retusőr munkacímmel futó Fotográfiához sem használt hagyományos forgatókönyvet, a színészek improvizációi és az amatőr szereplők reakciói nyomán formálódott menetközben a történet.
Hol a helye a (magyar) filmtörténetben?
A Fotográfiát a gyártó Hunnia Stúdió (amelynek Zolnay volt az egyik alapítója) és a Filmfőigazgatóság is kedvezőtlenül fogadta, de miután a Moszkvai Filmfesztiválon díjat kapott, megúszta a betiltást, sőt elnyerte az 1973-as Pécsi Játékfilmszemle fődíját. A dokumentarista játékfilmeket készítő Budapesti Iskola alkotói közül sokan Zolnay munkásságát, és kiemelten a Fotográfiát tekintették előképüknek, s noha maga a rendező elutasította ezt a párhuzamot, filmjének hatása elvitathatatlan. A Fotográfia ugyanolyan friss és izgalmas, mint a bemutatója idején volt. A valóság és a fikció viszonyát boncolgató kérdései ma is érvényesek, de drámai erejű filmszociográfiaként és kordokumentumként is nézhető.
Egy emlékezetes jelenet
Az önmagunkról alkotott kép és a kevésbé fotogén valóság kontrasztja villan fel abban az epizódban is, ahol a főszereplők egy idős asszonnyal beszélgetnek egy régi családi fotó kapcsán. Kérdéseik nyomán kiderül, hogy a simára retusált fényképen szereplő fiút a házaspár évekkel ezelőtt kitagadta, aki azóta a „cigányok közt él”. Az apából pillanatok alatt kiszakadnak a sérelmek, majd a stáb a fiút is felkeresi, hogy az ő verzióját is meghallgassák, ítélkezés és az igazságtevés igénye nélkül. Ez a spontán, szabad folyású szerkesztésmód jellemző a Fotográfia egészére.
Olvass tovább!
Lázár István: Az eltérített film – Zolnay Pál: Fotográfia. Filmkultúra, 1972/6, 22-27.
Ember Marianne: „Élni a szabadsággal, amit a valóság felkínál…” – A rendező a Fotográfiá-ról. Filmkultúra, 1972/6, 28-30.
Székely Orsolya: Beszélgetés 1993-ból, In memoriam Zolnay Pál. Filmvilág, 1996/1, 8-9.