Van, amikor a dokumentumfilmesnek ki kell lépnie a szerepéből. Katartikus erejű történet egy modern rabszolgáról.
színes magyar dokumentumfilm, 2017, rendező, operatőr: Tuza-Ritter Bernadett
producer: Ugrin Julianna, Kis Viki Réka, gyártó: Éclipse Film, Corso Film, 85 perc
Miről szól?
Az ötvenes éveiben járó Maris tíz éve él szolgasorban egy budapesti családnál. Napközben elvégzi a házimunkát, éjjel pedig egy gyárban dolgozik. Fizetését az utolsó fillérig le kell adnia Etának, a ház úrnőjének, aki a nevében felvett hitelekkel zsarolja, és verbálisan, fizikailag is megalázza. Eljön az a pillanat, amikor Maris úgy érzi, nem bírja tovább, és szökni próbál.
Mitől különleges?
Tuza-Ritter Bernadett dokumentumfilmje egy létező, de elhallgatott jelenségre, a tömeges modern rabszolgaságra hívja fel a figyelmet egyetlen áldozat sorsának bemutatásával. Az Egy nő fogságban
nemcsak a témája, de megszületésének sajátos körülményei miatt is rendhagyó produkció.
A rendező kamerája szinte kizárólag Marist követi, részben azért, mert csak így tudta rávenni Etát a forgatás engedélyezésére, másfelől a szűk premier plánok tökéletesen visszaadják a főszereplő reménytelen helyzetét. A film első felében az ő elgyötört arca tölti ki a vásznat, miközben fogva tartójának csak a sziluettjét vagy a kezeit látjuk, és az utasítgatásait halljuk, majd, amint egyre inkább elérhető közelségbe kerül a szabadság, úgy nyílik ki vizuálisan is a világ Maris (valódi nevén Edit) számára.
Az Egy nő fogságban nemcsak a címszereplő, de az egyszemélyes stábként forgató rendező története is. Tuza-Ritter eredetileg arra kérte Marist, hogy ne nézzen a kamerába, és ne szóljon ki hozzá, végül mégis állandó dialógus alakult ki köztük. A rendező így végül szándékosan megszegi a dokumentumfilmezés szabályait, irányított kérdéseivel hozzájárul ahhoz, hogy Marisban feltámadjon a menekülés gondolata, és végül ténylegesen is segédkezik a szökésben. A kettejük közti bensőséges érzelmi kapcsolat nem egyik pillanatról a másikra alakul ki, a film azt a folyamatot is megmutatja, amelynek a végén a rendező elnyeri Maris bizalmát.
Hogyan készült?
A korábban csak vágóként és szkriptesként dolgozó Tuza-Ritter véletlenül találkozott Etával, aki nyíltan dicsekedett azzal, hogy nem kell dolgoznia, mert van három szolgája. Eleinte hiúságból egyezett bele a forgatásba, később fizetségért cserébe. A rendező két és fél éven át követte Maris sorsát, mindvégig egyedül, saját finanszírozásban, a producerek csak a szökés után csatlakoztak.
Hol a helye a (magyar) filmtörténetben?
A fikciós feldolgozások (Till Attila: Csicska, 2011; Hajdú Szabolcs: Délibáb, 2014) után az Egy nő fogságban az első olyan dokumentumfilm, amely nem csak Magyarországon, de a határainkon kívül is ráirányította a figyelmet a modern rabszolgaság intézményére. Tucatnyinál is több fesztiválon vetítették, közte első magyar dokumentumfilmként a Sundance Fesztiválon. Kategóriájában megkapta a Magyar Filmdíjat, a Magyar Filmkritikusok a legjobb dokumentumfilmnek járó díjjal ismerték el, és jelölték Európai Filmdíjra is.
Egy emlékezetes jelenet
Hiába robotol egész nap Maris, Etának ez nem elég: napközben telefonon hívogatja, hogy biztos legyen benne, nem tétlenkedik, amikor pedig hazaér, még verbálisan is megalázza. Tisztában van vele, hogy ezekben a pillanatokban is forog a kamera, de nem zavarja, sőt talán szándékosan demonstrálja a hatalmát, jelezve, hogy bármit megtehet a rabszolgájával.
Olvass tovább!
MMA Lexikon
Szabó Ádám: A szolgálóasszony meséje – Tuza-Ritter Bernadett: Egy nő fogságban. Filmkultúra, 2019
Margitházi Beja: Ameddig bírod, Egy nő fogságban. Filmvilág, 2018/7, 51-52.