Az Apokalipszis gyermekei I–II.

A rendszerváltás után meginduló kelet-európai népvándorlás története, amikor egy pillanatra úgy tűnt, hogy Budapest a keletiek és a nyugatiak számára is a legélhetőbb város lesz.

színes magyar dokumentumfilm, 1992, rendező: Fekete Ibolya 

operatőr: Szalai András, Jancsó Nyika, Bucsek Tibor, 111 perc

Miről szól?

1990, a rendszerváltás után. Jurijt és Vagyimot csempészek viszik magukkal, hogy kelet-európai turné ürügyén vám nélkül hozhassanak át benzint az országhatárokon. A két utcazenész fellázad, és Budapesten marad. Nappal köztereken, este kocsmában zenélnek, Nyugatról jött lányokkal találkoznak. Egy pillanatra úgy tűnik: Budapest a keletiek és a nyugatiak számára is a legélhetőbb város, izgalmas, kulturális és politikai menedék.

Mitől különleges?

Fekete Ibolya dokumentumfilmje pillanatkép a rendszerváltások után felbolydult Kelet-Európáról, amikor a szovjet blokk állampolgárai megindultak nyugat felé a jobb élet reményében, de sokan csak Budapestig jutottak el. Lenyomata a változást, az utazás, a mozgás szabadságát megélő keleti emberek vágyainak, hitének, ábrándjainak. A rendező kamerája előtt elképesztő sorsok sodródnak össze: a zenészek mellett találkozunk a Jugoszláviába igyekvő, de a határon visszafordított, ezért a KGST-piacon áruló orosz gépészmérnökkel, a sugárfertőzött minszki fiúval, és nyugatról jött lányokkal, a brit Maggie-vel és az amerikai Susannel, akik az unalmas, kispolgári jólét elől jöttek a lázadónak látott vadkeletre.

A kétrészes, két év alatt forgatott film az ő világ- és Kelet-Európa-képük alakulását is izgalmasan követi nyomon, ahogy a családalapításkor mindketten a nyugati létbiztonságba utaznak vissza, és az átalakuló Budapestet is egyre inkább a nyugati, koszos, sztenderdizált metropoliszokhoz hasonlatosnak látják. A szereplőiről beszélőfejes portrékat közlő, de zenés, lírai betétekkel kiegészített film azt is feszegeti,

miként tudják megélni a szabadságot a sokáig diktatúrában élő emberek, áthidalható-e a Kelet és a Nyugat közti szakadék, 

megtalálhatja-e a helyét, közönségét egy művész egy más világban.

A jobb élet könnyen elérhetőnek tűnt a keleti blokk lakóinak szemében

Hogyan készült?

Fekete Ibolya 1990-ben, szinte rögtön a rendszerváltás után kezdte dokumentálni a határok megnyílásával meginduló, újkori népvándorlást. A rendező a Kazinczy utcai rockkocsmában, a Bolse Vitában találkozott Jurijjal, és kezdte el felgöngyölíteni a Budapestre szakadt utcazenészek történetét. Végül egészen Brightonig követte Jurijt, ahol gyereket vállalt Maggie-vel. A kétrészes dokumentumfilm első epizódját, a Budapest rendezőpályaudvart 1990 és 1991, míg a másodikat, az Ideiglenes megállókat 1991 és 1992 telén forgatta. A két, egyórás filmet egymás mellé szerkesztő mozis változatot, Az apokalipszis gyermekeit az 1992-es Filmszemlén mutatták be, majd egy hónappal később a tévében is levetítették.

Hol a helye a (magyar) filmtörténetben?

Az Apokalipszis gyermekei a rendszerváltás értékes kordokumentuma, amely nemcsak a szabadság frissen jött mámorát örökíti meg, amikor a szebb, jobb, nyugatibb élet könnyen elérhetőnek tűnt a keleti blokk lakóinak szemében, de ennek az illúziónak a gyors megrepedezését is. Fekete Ibolya pár évvel később első játékfilmjét, a Bolse vitát is a Magyarországon átutazó oroszok történetéből forgatta. A dokumentarista játékfilmben Jurij önmagát játszotta el.




Egy emlékezetes jelenet

A dokumentumfilmben mellékszerepet kapó minszki fiú először azzal ejti zavarba a magyar nézőt, hogy úgy beszél Budapestről, az élhető életről, ahogy a magyarok szoktak a nyugati nagyvárosokról. Szerinte a szovjeteket a totális közöny, a fásultság jellemzi, beletörődés a sorsukba, cselekvésképtelenség. Ez alól ő sem kivétel: pesti kocsmákban múlatja idejét, mert lejárt a tartózkodási engedélye, de nem mer a hatóságokhoz fordulni – húsz év a KGB figyelő szeme alatt kiölte belőle az intézményekbe vetett bizalmat. Végül, szinte mellékesen derül ki, hogy ő is a csernobili katasztrófa áldozata. Sugárfertőzött, bár nem kapott akkora dózist, mint a családja. „Nálunk, Belorussziában mindenki radioaktív” – mondja, és egy komplett generációról, élethelyzetről ad pontos kórképet. „Nincs mit csinálni, most már késő. Én egy jövőtlen ember vagyok.

Olvass tovább!

Bikácsy Gergely: Az Apokalipszis gyermekei, Beszélő, 4.évf., no 12.

A rendező

Fekete Ibolya a 2019-es Budapesti Klasszikus Film Maratonon (fotó: Chripkó Lili) 
Adatlapja a Filmkeresőn

Soós Tamás

Ez a weboldal sütiket használ

Sütiket használunk a tartalmak személyre szabásához, közösségi funkciók biztosításához, valamint weboldalforgalmunk elemzéséhez. Ezenkívül közösségi média és elemező partnereinkkel megosztjuk az Ön weboldalhasználatra vonatkozó adatait, akik kombinálhatják az adatokat más olyan adatokkal, amelyeket Ön adott meg számukra vagy az Ön által használt más szolgáltatásokból gyűjtöttek. A weboldalon való böngészés folytatásával Ön hozzájárul a sütik használatához. Cookie adatkezelési tájékoztatónkat itt találhatja meg.

Megértettem