Varconi, Victor (1891–1976)

2021.03.30.

Várkonyi Mihály Kisvárdáról indult, és Hollywoodban ért ragyogó karrierjének csúcsára. Várkonyi Mihályként ő volt az első férfisztár Magyarországon, Victor Varconi néven pedig az egyik első európai sztár Hollywoodban.

Victor Varconi, Michael Varconi, Várkonyi Mihály, Weisz Mihály
színész
1891. március 31. Kisvárda, Osztrák-Magyar Monarchia
1976. június 6. Santa Barbara, USA

A némafilmkorszaktól kezdve több száz filmben szerepelt, sikeresen vette a hangosfilmes váltást és az amerikai televíziózásba is belekóstolt. Játszott nyílt tekintetű szívtiprókat és rafinált gonoszokat, ismert történelmi alakokat, de főként rejtélyes idegeneket. Páratlanul gazdag életművéből egy karizmatikus egyéniség képe bontakozik ki, aki tehetséggel és következetes szorgalommal haladt pályáján.

Várkonyi Mihály 1891. március 31-én született Kisvárdán a család hetedik gyermekeként. Apja, Weisz Herman marhakereskedő, kitaníttatta a jóeszű fiút, aki már a polgári iskola vasárnapi olvasókörében kitűnt előadói tehetségével. Bár a kiskamaszt jobban elvarázsolták a versek, mint a számok, hamarosan Kassára, onnan pedig Budapestre került kereskedelmi iskolába. Tanulmányai befejezése után könyvelőként, majd egy biztosítónál dolgozott, de ott is elsősorban a kollégái szórakoztatásában lelte örömét. Végül egy kedves tanára biztatására jelentkezett a Színművészeti Akadémiára, és a sokszoros túljelentkezés mellett is bekerült a 10 kiválasztott növendék közé. Innen egyenes út vezetett a Nemzeti Színházba, ahol többek között Romeo nagyon is rászabott szerepében remekelt.

Ezt az előadást látta Janovics Jenő, a Kolozsvári Nemzeti Színház igazgatója, és rögtön lecsapott a fiatal tehetségre. Várkonyi boldogan indult Erdélybe, ahol a színpad mellett a mozgókép várta. Az újdonságokra fogékony Janovics szervező géniusza nyomán az 1910-es években Kolozsvárott virágzó filmgyártó központ alakult, amelynek produkcióiban Várkonyi is rendre felbukkant. Elsőként a francia Félix Vanyl filmjében, a népi témát feldolgozó Sárga csikóban, amely a magyar filmtörténet első nagy nemzetközi sikere lett.

Várkonyi több mint 30 hazai némafilmben szerepelt Kolozsvárott és Budapesten, és Kertész Mihály és Korda Sándor rendezéseiben szinte állandó színészének számított.

Főszerepet kapott és ma is látható a szerencsés módon megmaradt A toloncban (1914), Ottó herceget játszotta az első történelmi témájú, sajnos elveszett filmünkben, a díszes kiállítású Bánk bánban (1914), feltűnt a Szent Péter esernyőjében (1917) és a Hotel Imperial című kémdrámában (1917) is. Ő volt az első igazi férfi filmsztár Magyarországon, akit még a frontszolgálatról is elengedtek, hogy forgathasson.

Azonban a fiatal tehetség a Tanácsköztársaság bukása utáni zűrzavaros időszakban nem találta a helyét, ezért úgy döntött, hogy elhagyja az országot. 1920-ban Berlinbe ment, ahol eljátszotta a szegény párizsi lányt alakító Pola Negri szerelmesét A vörös páva (1920) című filmben. Útjának következő állomása Bécs lett, és a Sascha Filmnél sok régi kollégával találkozott. Az osztrák főváros szigorú, de nívós és jóindulatú közönségét nagyon megszerette, és még amerikai éveiben is sokat emlegette, hogy élni szerinte sehol sem lehet úgy, mint ott. Legemlékezetesebb bécsi szerepét Kertész Mihály Szodoma és Gomorra (1922) című nagyszabású filmjében alakította, ahol egyszerre formálta meg egy pap és egy arkangyal alakját. A film Európában hatalmas sikert aratott, és az Egyesült Államok stúdiómoguljainak érdeklődését is felkeltette. Cecil B. DeMille, a Paramount vezető rendezője éles szemmel vette észre a jóképű fiatalembert, akinek rögtön sürgönyzött, hogy felkérje saját bibliai témájú filmjének, a Tízparancsolatnak egyik szerepére. A megegyezés azonban ekkor nem jött létre, mert a Sascha filmnél nem siettek, hogy átadják Várkonyinak az üzenetet, hiszen nem akarták elveszteni a nagy bevétellel kecsegtető sztárjukat.

Várkonyi Mihály és felesége Budapesten (forrás: Színházi Élet 1928/2)

Várkonyi végül csak a következő évben hajózott ki Cherbourgból Amerika felé, de nem egyedül, mert ugyanerre az óceánjáróra váltott jegyet egy másik magyar színész, Huszár Pufi is. A két vándor 1923. október 24-én érkezett meg New Yorkba, ahonnan Várkonyi pár nap múlva továbbment Hollywoodba. Ott régi barátja, Ernst Lubitsch rendező fogadta, aki nem árult zsákbamacskát az amerikai álom kapcsán. Figyelmeztette, hogy „az európai népszerűség, siker, hírnév csak annyiban bír itt értékkel, ha mögötte igazi tudás és igazi akaraterő rejlik. Itt keresztül kell törnie magát az embernek minden konvención, összeszorított fogakkal elfelejteni azt, ami már volt az ember odaát és újból kezdeni – ez Amerika…” – emlékszik vissza Várkonyi. Lubitschnak igaza lett, mert az Európában már sztárnak számító Várkonyi kezdetben keményen megküzdött a szerepekért. Hiányos angoltudása sok galibát okozott, ha „pech”-et akart mondani (amit ugyanúgy nem értettek volna) a „peach” (barack) szót használta, és amikor egy jelenet felvételénél kiderült, hogy nem tud autót vezetni, nagy derültséget keltett a stábtagok körében. Idegen hangzású nevét megváltoztatták, ettől kezdve Victor Varconiként szerepelt a stáblistákon, és a Paramount PR stábja úgy hirdette őt, mint az első európai filmszínész, aki lehetőséget kap Hollywoodban.

Varconi szerencséjére azon kevesek között volt, akik megtalálták a hangot a szigorú, de zseniális Cecil B. De Mille-lel. Kölcsönösen megérezték egymásban a tehetséget, Varconi pedig mindent megtett, hogy kitűnjön a szerepeiben. Rod La Rocque szegény, de szimpatikus riválisát játszotta a Triumph (1924) című romantikus filmben, majd a forradalmi zűrzavarban talajt vesztő orosz herceget A volgai hajósban. (1926). Atlétikus termete, harmonikus arca, nyílt tekintete elsősorban a hősszerelmes karakterekhez illett, de azt is élvezte, ha negatív figurákat játszhatott, akiknek alakjába olyan mélységet csempészett, hogy azzal elgondolkodtatta, megérintette a közönséget. Játékát olykor a japán Sessue Hayakawa visszafogott, de erőteljes stílusához hasonlították, aki a széles mozdulatok helyett elsősorban határozott tekintetével, finom mimikájával dolgozott. Az igazi áttörést a Krisztus passióját feldolgozó Királyok királya (1927) című film hozta meg számára, amelyben rendkívül szuggesztíven alakította Pilátust. A barokkos világú, mélyen megható filmet már bemutatásakor többmillió ember látta és sok országban azóta is minden húsvétkor vetítik. Varconi csillaga ettől fogva gyorsan emelkedett, és nemcsak az egyszerű mozilátogatók kedvence lett, de a kritikusok is elismerték.

Várkonyi Mihály hollywoodi filmszínész Budapesten
Magyar Híradó 202/5 (1928. január):

A következő nagy sikerét Nelson admirális szerepében, Corinne Griffith partnereként aratta A trafalgári oroszlánban (1928). Ekkor azonban már ő és kollégái is tudták, hogy a filmipar komoly változás elé néz, mert a Warner stúdió addigra már bemutatta A dzsesszénekes (1927) című első hangosfilmjét. A hang megjelenése az egész világon feje tetejére állította a filmszakmát, és sok színész életében drámai változást hozott. Hollywood európai sztárjai közül többen nem folytathatták a pályát, mert erős akcentusuk, orgánumuk ezt lehetetlenné tette.

Bánky Vilma, Hollywood koronázatlan királynője hamarosan szintén visszavonult, így az 1920-as években érkezett magyar színészek közül Varconi és Paul Lukas, korábbi nevén Lukács Pál, maradtak a vásznon. Mindketten azok közé tartoztak, akik felvették a kesztyűt, és keményen trenírozták magukat az angol kiejtés terén.

Varconi nyelvi hiányosságait férfias aurájával ellensúlyozta, és bár a továbbiakban sokszor játszott idegeneket – főleg sötét hajú latin és szláv karaktereket –, pályája töretlen maradt.

A két sztár egyénisége mégis sokban különbözött: míg Paul Lukas kisugárzása a dekadens, elegáns európai nagyvárosok légkörét idézte, a természetrajongó Varconi a vadregényes és titokzatos Kelet-Európát.

1930. Captain Thunder (forrás: Wikipedia)

Alakított ellenállhatatlan mexikói banditát a Captain Thunderben (1930), sármos orosz herceget a népszerű Broadway musical Fred Astaire-rel készült filmváltozatában, a Robertában (1935), karibi diktátort a Men in Exile (1937) című filmben, Primitivo-t, a spanyol gerillát, a Gary Cooper és Ingrid Bergman főszereplésével forgatott Akiért a harang szólban (1943), de még indiánt is Cecil B. De Mille Az igazi férfi (1936) című filmjében. Magyar kollégákkal is dolgozott, A fekete tevében (1931) Lugosi Béla mellett tűnt fel, de Michael Curtiz Hét tenger ördöge (1940) című legendás kalandfilmjében is szerepelt. Eközben az általa annyira szeretett Európába is rendre visszatért. A némafilmkorszak egyik emlékezetes, ókori témájú olasz filmje a Pompei végnapjai (1926), amelyben a szintén magyar Maria Corda volt a partnere. 1928 telén Budapestre is ellátogatott, amiről a filmhíradó is tudósított, és a nagy boldogsággal töltötte el, hogy nevét hatalmas villanyreklám hirdette a körúti UFA mozi homlokzatán. 1933-ban, Hitler hatalomra jutásával egy időben, Berlinben forgatta a Lázadó című filmet, amely a Napoleon hódítása ellen lázadó tiroliakról szólt, és egyben Bánky Vilma utolsó filmszerepe lett. A hazafias film német bemutatójára Adolf Hitlert hívták díszvendégnek, de Varconi ezen az eseményen nem jelent meg. Hitler alakjával nem sokkal később mégis találkozott a vásznon, amikor John Farrow 1944-es náciellenes filmjében, a The Hitler Gangben Rudolph Hess megformálására kérték fel. A diktátor hatalomra jutását egy gengsztertörténetként feldolgozó moziban Varconi brillírozott, bozontos műszemöldökével, fanatikus rajongásával ijesztően hasonlított a Birodalom második emberére.

The Hitler Gang (forrás: Motion Picture Herald, 1944, Media History Digital Library)

Victor Varconi páratlanul gazdag életműve egy elhivatott, sokszínű színészegyéniségé. Az 1950-es években a hőn szeretett színpadhoz is visszatért és a Broadway színházaiban vállalt szerepeket, televíziós produkciókban is dolgozott, és nagyon élvezte, ha fiatal színészeket taníthatott. Magyarországra ugyan nem tért vissza, de Not Enough To Be Hungarian című életrajzában bevallja, hogy sohasem felejtette el magyar mestereit, és az Egyesült Államokban is mindig úgy tanította diákjait, mintha azt a budapesti Színművészeti Akadémián tette volna. Varconit 1976. június 16-án érte a halál Santa Barbarában, ahol élete utolsó éveiben boldog otthonra talált második felesége, Lillianne mellett. Első feleségével, Aranyossy Annával, vagyis Nusival, még Kolozsváron ismerkedtek meg, és egészen az asszony 1949-ben bekövetkezett haláláig hű társak maradtak. Hollywoodi otthonukban nagy társasági élet zajlott, magyaros vacsoráik sok ismerőst vonzottak. Szűkebb baráti körükbe tartozott Bánky Vilma és férje, Rod La Rocque, Kertész Mihály, Korda Sándor, Duna Steffi, Ernst Lubitsch, Emil Jannings és sokan mások.

Hollywoodi magyarok 1924-ben (forrás: Színházi Élet 1924/45.)

A hollywoodi magyar kolónia ekkoriban nagyon összetartott, de nemcsak a filmekben és a mulatságban, hanem a honvágyban is osztoztak. Varconi 1924-ben így írt a Színházi Életnek küldött naplójában: „Huszár Pufi is itt van és gyakran vagyunk együtt. Sokszor kiautózunk a tengerpartra és féléjszakákat el-elbeszélgetünk a mi szegény, lerongyolt Európánkról… és a nyomorról odaát… Itt mindenütt gazdagság és jólét… […] Mi itt filozofálunk Amerika partján, két magyar színész a Csendes-tenger partján. Milyen furcsa az élet! Néha-néha a szívünk is belefájdul a nagy távolságba… De legalább nem egyedül gondolunk hazafelé.”

IMDb
Hangosfilm

Források:

Victor Varconi, Ed Honeck: It’s Not Enough To Be Hungarian. Denver: Graphic Impressions, Inc., 1976.
Várkonyi, az amerikai Rómeó. Színházi Élet 1924/14. 37.
Ezer közül egy! Várkonyi Mihály levele Hollywoodból a Színházi Élethez. Színházi Élet 1924/15. 48.
Várkonyi Mihály: Hollywood, a film birodalma. 1-4. Színházi Élet 1924/43-46.
2 losangelesi napilap nagy cikkekben méltatja Várkonyi Mihály új filmjeit. Színházi Élet 1927/52. 105-107.
h. e.: Victor Varconi boldog volt, amikor egy pesti mozi transzparensén a Várkonyi nevet látta ragyogni. Színházi Élet 1928/2. 17-80.
Zilahy Lajos: Két magyar színész. Színházi Élet 1931/30. 14-16.
Várkonyi Mihály. A világhírű epizodista. Film, Színház, Muzsika, 1971 évkönyv. 83-85.