Elbeszéléseinek alapvető tapasztalata, hogy a teremtésben valami eredendően és helyrehozhatatlanul elromlott, ám egyfajta „megszüntetve megőrzésként” e teremtés megsemmisült értékei mégis felmutathatók. Korszakos jelentőségű filmjeivel a magyar posztmodern emblematikus alakjává vált. Hetvenes években indult pályatársaival, Bódy Gáborral, Tarr Bélával együtt meghatározó szerepet játszott a késő Kádár-korszak filmművészetének formálásában; miközben nem mellesleg a színház területén is radikális újítóként lépett fel.

A Főiskolára már egy bölcsészdiploma birtokában jelentkezett. Első munkáiban felvillannak későbbi rendezői palettájának alapszínei. A groteszkből váratlanul előlépő mély tragikum mozgatja a Meghallgatás (1969) történetét; a létezés totális félresiklása jelenik meg az Így fog leperegni (1970) képsoraiból kibontakozó döbbenetes bűnügyi esettanulmányban; kihagyásokra épülő, absztrakcióba hajló elbeszéléssel találkozunk a Fehér sereg (1971) és a Töredék (1973) esetében; a mozaikos szerkesztés látványos példáját nyújtja a Vasárnap április 12 / A vasárnap gyönyöre (1973–74).

Úgy tűnik, már itt minden együtt volt ahhoz a stiláris fordulathoz, amelyet Jeles nagyjátékfilmes debütálása, A kis Valentinó (1979) hozott. Mert hogy elementáris erejű volt a mű ábrázolásmódjának újszerűsége, az filmtörténeti távlatból nézve egyre világosabb. Sokan egyenesen a hetvenes éveket lezáró mérföldkőnek tartják, amely úgy tudta megfogalmazni egy korszak életérzését, hogy közben nem ragadt bele a konkrét miliő kvázi-szociografikus megjelenítésébe, hanem egyetemes léttapasztalattá emelte történetét.

Egyetemes léttapasztalattá emelte történetét – A kis Valentinó

Egy kamaszévei végén járó fiú egyetlen napját követi az epizodikus szerkezetű, amatőröket szerepeltető darab. A hős mind céltalanabbá váló csellengésének eseményei közben perifériára szorult figurák egész sorának életvitelébe, zegzugos viszonyaiba pillanthatunk be, ám egyszersmind kirajzolódnak egy valaha szebb napokat látott, letűnt világ romjai is. E sajátos utazás során arról a létállapotról tudósít Jeles, amelyben az önmegvalósítás egyetlen útja az önfeladás.

Ha A kis Valentinó a hetvenes évek markáns végpontjaként írta be magát a magyar filmtörténetbe, az 1983-ban forgatott, de csak 1989-ben bemutatott Álombrigád az egész nyolcvanas éveket határozta meg. Tette ezt úgy, hogy a betiltás következtében sokáig nem is juthatott el voltaképpeni közönségéhez. Igaz, a filmgyári pályatársak közül azért többen láthatták, így hatása legalább közvetve megmutatkozhatott. A tiltást pedig azzal érdemelte ki, hogy kimondta a kimondhatatlant: az önmagát a munkások államaként definiáló rendszer épp a munkások elnyomásán alapszik.

Az újra és újra átkereteződő, végül önmagát is felszámoló történet Oláh Gyula brigádvezető köré épül, aki brigádtársaival Alekszandr Gelman Prémium című darabjának előadására készül. A sajátosan kifordított termelési film rétegről rétegre haladva tárja fel a fennálló „munkásállam” mögötti ideológia hazug, kiüresedett voltát. És mindezt olyan humorral valósítja meg, hogy akár sírva is röhöghetnénk végig a filmet, ha nem lenne belőle minden olyan hátborzongatóan ismerős a mai napig.

A nevetségesben felmutatott őstragédia az, ami igazán érdekli (forrás: MNF)

Talán az Álombrigád elfogadása körüli konfliktus tompítására, talán a rendező figyelmének elterelésére Jelest a vitákkal egyidejűleg újabb film lehetőségéhez juttatták, így készíthette el Madách Imre drámájából, Az ember tragédiájából az 1984-ben bemutatott Angyali üdvözletet. A madáchi mű gyerekszereplőkkel történő eljátszatása ugyancsak formabontó lépés volt, amely mindazonáltal a szöveghez való viszonyunk tényleges újragondolásából eredt, és megrázó szépségű interpretációhoz vezetett. A drámában megfogalmazott egyetemes érvényű történelemfilozófiai gondolatok a gyermeki nézőpont lencséjén keresztül a reflexió új minőségét nyerték el.

Jeles ebben az időszakban fordult igazán a kísérleti színház felé – nyilván nem függetlenül az Álombrigád cenzurális problémáitól. Noha korábban Kaposváron és Győrben már rendezett, a nyolcvanas évekre hozta létre saját alternatív társulatát, a Monteverdi Birkózókört, amellyel aztán sorra valósította meg a hazai színházi nyilvánosságot felforgató, rendhagyó előadásokat. Ezek közül két produkcióból – Szélvihar (1985), A mosoly birodalma (1987) – videóváltozatot is készíthetett a Balázs Béla Stúdiónak köszönhetően.

Angyali üdvözlet (forrás: NFI)

A filmezéshez hosszabb kihagyás után az 1993-as Senkiföldjével tért vissza, melynek forgatókönyvét Heyman Éva naplójának felhasználásával írta. A holokauszt hazai mozgóképes feldolgozásai között megkerülhetetlen munka újra a Jelesre jellemző stilizációs eljárásokkal és a rendkívül intenzív színészi jelenléttel tűnik ki. Egy nagyváradi zsidó család deportálás előtti mindennapjait követjük egy tizenhároméves lány feljegyzéseinek fénytörésében. A szenvtelen narráció és az elbeszélt eseménysor brutalitásának kontrasztja csak tovább növeli a képileg is egyre fokozódó bezártság, az egyre szűkülő tér által felerősített szorongást.

A kiszolgáltatottság mint alapvető létállapot az a motívum, amelyet Jeles továbbvisz következő – újabb hosszú szünet után készült – nagyjátékfilmje, a József és testvérei (2003) elbeszélésébe. Az egymásra kopírozódó bibliai történetekben megjelenő testvérviszály, irigység, hatalomvágy és árulás a rendező parafrázisában a mindenkori emberi viszonyok – és így végsősoron a világállapot – képletét adják ki. A formai határokat kitágító alkotás párhuzamosan mutatott, de jól elkülönített cselekményrétegei egymásra vetítve kölcsönösen megvilágítják s újraértelmezik egymást.

Hasonló stratégiával találkozhattunk az Álombrigád és a Senkiföldje narratívájában is (bár e fogás leghangsúlyosabb előképe kétségtelenül az 1979-ben készített Montázs című BBS-munka); és legutóbbi, A rossz árnyék című filmjében (2017) szintén ehhez fordult vissza Jeles. Itt apokaliptikus vízióvá tágítja a létezés elhibázottságából fakadó szorongást, melynek kifejezésére a szerkezet egészét átható mozaikosság, töredezettség szolgál. Az összegzés műve lenne ez Jeles számára? Talán; de még inkább a szétszórásé.

2018-ban a Júlia kisasszony próbáján a debreceni Csokonai Nemzeti Színházban  (MTI Fotó: Czeglédi Zsolt)

Radikális mellérendelések: röviden ezzel a szópárral lehetne leírni Jeles mozgóképi látásmódját. A hétköznapiban meglelt létfilozófia, a nevetségesben felmutatott őstragédia az, ami igazán érdekli. Amikor nem készíthet filmet, színházat csinál; amikor nem csinálhat színházat, szöveget ír. De akármivel is foglalkozik, koromsötét humor és mély részvét különös keveréke lesz a végeredmény.