Működésben a gyűlöletgenerátor – A Jud Süss Magyarországon

2018.06.19.
Részletes kutatáson alapuló forráskiadvány jelent meg a hírhedt náci antiszemita propagandafilm, a Jud Süss magyarországi fogadtatásáról. A kortársak szavain és a kutató számadatain keresztül egyaránt meggyőződhetünk arról, milyen hatékonyan mozgósította a film a magyar tömegeket is.

Veit Harlan 1940-ben készült filmje, a Jud Süss a német nemzetiszocialista filmgyártás leghírhedtebb, egyben legsikeresebb darabja. A Goebbels propagandaminiszter személyes felügyelete alatt készült alkotást az ideális antiszemita filmként ünnepelték, ősbemutatója a Velencei Biennálén volt, ahol nagy lelkesedés fogadta, még a fiatal Antonioni is elragadtatással számolt be róla – mint a könyvben olvashatjuk. 1945-ig összesen húszmillióan látták, 6,2 millió bevételt hozott csak Németországban, kötelezően levetítették a Hitlerjugend, az SS, a deportálások szervezői és a koncentrációs táborok őrei számára, ám az „átlagpolgárra” is nagy hatást gyakorolt. A német filmtörténészek már felderítették a teltházas vetítések és a nyomukban járó felkorbácsolt indulatok, majd az ezekből következő tettek összefüggéseit. 

Gál Mihály könyve most a film magyar fogadtatásáról ad átfogó képet, összegyűjtve a film forgalmazására és recepciójára vonatkozó dokumentumokat és cikkeket. A karcsú kötet aprólékos kutatás eredményeként jöhetett létre. Még ma is – amikor a folyóiratok egy része digitális adatbázisokban hozzáférhető – nagy kitartást igénylő munka öt év mozis híreinek átvizsgálása a gazdag korabeli sajtóban, a film forgalmazásável kapcsolatos hivatalos dokumentumok felkutatása a könyvtárakban és levéltárakban – beleértve a magyar Filmarchívum könyvtárát és a német Bundesarchiv vonatkozó anyagait is.

A történet
Joseph Süss Oppenheimer (1698-1738) a valóságban is létezett, zsidó kereskedőből és bankárból lett a württembergi herceg pénzügyi főtanácsosa és kegyence. Pártfogója váratlan halála után még aznap perbe fogták, koncepciós eljárásban elítélték és 1738-ban kivégezték, holttestét vasketrecben állították közszemlére. Születésének 300. évfordulóján városa rehabilitálta, Stuttgartban 1998 óta tér viseli a nevét.

A regény
Lion Feuchtwanger 1925-ben megjelent regénye az európai befogadó liberalizmus szemléletét tükrözi, nem antiszemita, hanem hősének történetén keresztül magáról az antiszemitizmusról szól sokrétű módon. Nem véletlen, hogy 1933-ban a könyvégetés során a nácik máglyára vetették. A regény 1925-ben magyarul is megjelent, de 1945 után nem adták ki – átragadt rá a betiltott film rossz híre, annak ellenére, hogy nem sok köze van hozzá. Csak a rendszerváltás után jelent meg újra, Tandori Dezső fordításában.

Az angol filmváltozat
1934-ben Feuchtwanger regényéből készült egy igazi adaptáció, Lothar Mendes rendezésében, ebben a zsidók örök bűnbakként jelennek meg. Címszereplője Conrad Veidt (a Dr. Caligari-ban ő volt Cesare, az alvajáró médium), aki magyar származású zsidó felesége miatt volt kénytelen Londonba, majd Hollywoodba emigrálni. Ezt a filmet is bemutatták Magyarországon.

A német propagandafilm
A kifejezetten a náci antiszemita ideológia történeti alátámasztását szolgáló átdolgozás fő célja annak bizonyítása, hogy az asszimilált zsidóság nem kevésbé veszélyes, mint a külsejében és szokásaiban elkülönülő. A címszerepet a Mephisto Hendrik Höfgenjének modellje, Gustaf Gründgens visszautasította, ezért Ferdinand Marian kapta meg. A női főszerepet Veit Harlan felesége, a „birodalmi vizihulla” gúnynévre hallgató Kristina Söderbaum játszotta, aki gyakran alakított öngyilkosságba hajszolt ártatlan német hősnőket. 

A film az 1940. szeptemberi berlini premier után 1941 januárjában jutott el a magyar mozikba, Magyarországon is nagy sikert aratott, valóságos tömeghisztériát keltett, tömegek tódultak a moziba. A könyv végigköveti a film magyar forgalmazásának minden állomását, a cenzúraengedély kiadásától az UFA tulajdonban lévő Uránia moziban tartott sajtóvetítésig, majd premierig, az országos forgalmazás alakulásáig. Részletesen szemlézi a sajtóban megjelent kritikákat. A szélsőjobboldali lapok nem meglepő módon „a német filmművészet leghatalmasabb, legcsodálatosabb és legművészibb produkciójaként” méltatják, a katolikus sajtó ellenben visszafogott („Ha üzleti szempontból vizsgálnánk ennek a képnek a sikerét, azt kellene mondanunk, esztendők óta ilyen siker nem volt. De tudnunk kell azt, hogy ez /pénztárnyitáskor 3-400 ember várakozik/ már nem siker. Nevezzük tömeghisztériának, divatnak, vagy aminek akarjuk. A lényeget egyik kifejezés sem fedi. Az igazság jóval mélyebben rejtőzik. Valahol az emberi lélek legmélyén. A legtitkoltabb ösztönök között. Örülünk, ha egy film sikert arat, de jobban örülnénk, ha csak a siker, a szereplők tökéletes játéka, azaz a művészi szempont és nem az emberek kárörömre hajló, bámészkodó szelleme vinne sikerre egy egyébként igazán értékes művészeti teljesítményt” – írja az Actio Catholica lapja).

Bírálatban és felháborodásban legmesszebb Bajcsy-Zsilinszky Endre megy, aki levélben fordul az ügyben Teleki Pál miniszterelnökhöz. Emberi mivoltában és magyarként is sértve érzi magát, hogy ilyen gyalázatos propagandafilmet Budapesten egyáltalán bemutatnak. Szerinte a film különösen veszélyes az egyszerű és műveletlen tömegekre, de a „tisztességes és magyar szellemű antiszemitizmust” is aláássa. A teljes terjedelmében idézett levél bepillantást nyújt a nem náci indíttatású magyar fajvédő gondolkodásmódba – ezzel az irányzattal a fikció területén Závada Pál Idegen testünk című regényének lapjain is találkozhatott a téma iránt érdeklődő olvasó. Bajcsy-Zsilinszky Endre azonban egyedül maradt a felháborodásával és aggodalmaival.

Gál Mihály: Jud Süss. A film magyarországi fogadtatása, 1941-1944 (Clipperton Kiadó, 2017)

 

A jobboldali sajtó bojkottal vádolta a filmkölcsönzőket, igaztalanul, hiszen a kutatásból kiderül, hogy a filmet – nyolc 35 mm-es és három 16mm-es kópián – 1941. január 23-tól 1945. január 18-ig több mint száz magyar településen tűzték műsorra – ezek listája a könyvben olvasható. A lista összeállításához a szerző több mint 150 budapesti, vidéki és országos lap évfolyamait nézte át; de a film magyarországi nézőszámát adatok hiányában még így sem lehet megbecsülni. A nyilasok szorgalmasan kapcsolódtak be a közönségszervezésbe. Olvasói levelekben követelték a film műsoron tartását. A hadseregnek és az ifjúságnak kötelező ingyenes vetítéseket szerveztek (a hadvezetés rosszallása mellett), külön délelőtti vetítéseket tartottak, hogy a három műszakban dolgozók se maradjanak le róla. A  magyar fogadtatásról Goebbels számára készített jelentés teltházas vetítésekről és heves érzelmi reakciókról számolt be. A film már februárban (!) eléri a százezres nézőszámot. A sajtó beszámol arról, hogy egy „nem éppen árja külsejű” urat ért a megtiszteltetés, hogy a közönség derültsége közepette a százezredik nézőnek járó ajándékot átvegye. A szerencsés nyertes sietve igazolja kifogástalan származását.

A kötet legmegrázóbb fejezete azt szemlélteti, hogyan működik a gyakorlatban az évtizedek alatt bejáratott gyűlöletgenerátor. A Pesti Újság pénzdíjas pályázatot írt ki olvasóinak, hogy írják meg, miért tetszett nekik a film. Százával érkeztek levelek, amelyekből bőségesen idéz a könyv. Az agresszió nem csak szavakban nyilvánult meg, Magyarországon is elkövettek fizikai atrocitásokat, a vetítés után verekedés, nézőtéri lövöldözés is előfordult. A legrosszabb a lelkeket hosszú távon, némán mérgező hatás, amely később lehetővé tette, hogy a társadalom szó nélkül végignézze, hogyan tűnnek el százezerszámra a szomszédai. Az egyszerű emberek leveleit olvasva el tudjuk képzelni, hogy járult hozzá a film az évtizedek alatt felépített antiszemita kampány csúcsra járatásához, hogy igazolta a deportálások megkezdése előtt azok szükségességét és jogosságát. A német bíróság később mindenesetre nem látta bizonyítottnak ezt az összefüggést: a rendezőt a háború után Hamburgban kétszer is bíróság elé állították, de felmentették, nem látván összefüggést a film és a népirtás között. Harlant hívei a vállukon vitték ki a tárgyalóteremből a felmentést követően. A rendező egészen 1964-ben, Capri szigetén bekövetkezett haláláig dolgozhatott.

A kötet a film magyar recepciójának kutatásában egészen napjainkig elmegy.  Az 1945 utáni befogadást tárgyaló fejezet kitér arra, hogyan emlékeznek a filmre az írók, Kertész Imre, Moldova György, Mándy Iván – és emlékeik hogyan viszonyulnak a valósághoz. Mert mindenki csak ködös emlékekre hagyatkozhatott: a filmet Magyarországon 1945 után nem lehetett látni.

Számunkra különösen érdekes, hogy a könyv még a Filmarchívumban rendezett zártkörű vetítéseket is számba veszi, beleértve a botrányos esetet, amikor 1990-ben, Hirsch Tibor tanulmányának (Filmkultúra 1990/4. 26. o.) megjelenéséhez kapcsolódva, zártkörűen levetítették volna a filmet az Örökmozgó Filmmúzeumban. A meghirdetett vetítést a felháborodás hatására le kellett mondani, az Archívum vezetője magyarázkodni kényszerült. 2008-ban még ugyancsak feltűnést keltett, amikor egy jobboldali csoport illegális vetítést szervezett egy budapesti pincében. Ma már a film magyar felirattal látható az interneten. De legalább egy ilyen részletes hatástörténetet is olvashatunk mellé – semmi sem érhet minket váratlanul. 

Ludas Matyi, 1948. 01. 14.

Gál Mihály további kötetei – olvashatók a Filmarchívum Könyvtárában is:

„A ​vetítést vita követte” – A Filmátvételi Bizottság jegyzőkönyvei 1968-1989
A munka a Kádár-korszak kultúrtörténetének egy még feltáratlan területét mutatja be. A Filmátvételi Bizottság 380 jegyzőkönyvét közli és a forgalmazásra kiválasztott filmeket végigkíséri az átvételtől a bemutatásig.

Péntekre ​javasoljuk! – Az MSZMP vezetőinek vetített filmek 1966–1989
A kötetből megtudhatják az olvasók, milyen filmeket nézett Kádár János az MSZMP többi vezetőjével péntek délutánonként a Filmfőigazgatóság Báthory utcai vetítőjében. A katalógust levéltári kutatáson alapuló tanulmány egészíti ki. A szerző filmátvétellel foglalkozó kötetéhez hasonlóan forrásértékű munka a Kádár-korszak kultúrtörténetéhez.

A Filmarchívum kiadványai a témával kapcsolatban: 

Sándor Tibor: Őrségváltás

Sándor Tibor: Őrségváltás után