Libri, Líra bolthálózat; Örkény Könyvesbolt, Kölcsey Könyvesbolt (Veszprém), Anima könyvesboltok, Írók Boltja, Fókusz, Líra Könyváruház, Flaccus Könyvesbolt); a Média Markt, Tesco, Auchan

"Mindent tudok a filmekben – az életben semmit" – Romy Schneider

Gesztelyi Júlia |

1982-ben ezen a napon halt meg Romy Schneider. Az élete úgy indult, mint egy lányregény, és egyre mélyebb rémálommá vált. Két dolog kísérte végig rövid életében: a művészi siker és az egyéni boldogtalanság. Sikeres, de boldogtalan ember volt, aki minden erejével a boldogságra törekedett.

Rosemarie Magdalena Albach 1938. szeptember 23-án született Bécsben, néhány hónappal azután, hogy megszűnt Ausztria önálló állami léte. Sorsszerű párhuzam az ország és Romy életében. Sokáig csupán arról volt nevezetes, hogy a harmincas évek népszerű filmsztárja, Magda Schneider és az ugyancsak színész Wolf Albach-Retty lánya. Gyermekévei folytonos költözködésben teltek, Bécs után Berchtesgaden, Gmünden, Schloss Goldenstein, aztán Salzburg, ahol végül is iskoláit végzi, de nem sokáig, mert ahogy ő mondta, „a vér nem válik vízzé”. Tizenöt éves korában feladta tanulmányait a filmezés kedvéért. Amit tudott, a filmekből, a forgatások során tanulta meg. Ezért is volt állandó kisebbrendűségi érzése mindenkivel szemben, aki sokáig járt iskolába, vagy sok könyvet olvasott, vagy okosan tudott beszélni filozófiáról, politikáról, művészetről és zenéről. Tizenöt éves kora óta gesztusokra, mozgásra, a test nyelvére, erotikára, életre fordította le azt, amiről mások gondolkodtak.

„Tedd a gyermekkorodat a zsebedbe és fuss el vele, mert ez minden, amit magadénak mondhatsz” – ezt a Max Reinhardttól származó idézetet az apja, Wolf Albach-Retty írta fel neki egy cédulára, amikor az első filmjét forgatta, s ettől kezdve mindig magánál hordta ezt a cetlit. Pedig életrajzírói szerint talán jobb lett volna elhajítani a gyerekkorát, és elfutni.

Hogy a Sissi kinek az ötlete volt, nehéz eldönteni, de tény, hogy a produkció minden várakozást felülmúlt, s óriási siker volt, a közönség rajongott a bájos jelenségért, aki megformálta Sissit a kissé megszépített, agyonkozmetikázott császári békeidőket idéző, történeti hűséget nélkülöző történetben. Ezzel a szereppel nemcsak népszerűséget szerzett, hanem egy skatulyát is, amelyből nagyon nehezen sikerült kitörnie. Még az országot is elhagyta, ahol született, hogy „tiszta lappal” igazi színésznőként bizonyíthasson. Szerepet kapott a Christine című filmben Alain Delon oldalán, a forgatásra 1958-ban Párizsba utazott, ahol a repülőtéren hatalmas rózsacsokorral várta a még nem túl ismert színész. Szerelem első látásra.

Lilli Palmerrel, Radványi Géza Lányok egyenruhában című filmjének főszerepében

„Húszéves voltam, és életemben először olyan szerelmes, hogy Párizs nekem Delon volt.” Párizsba távozása botrányt keltett hazájában, annál is inkább, mert a bájos Sissit „nemzeti terméknek” tekintették. A mama, a nevelő apa, a rendező mindent megtettek azért, hogy jobb belátásra bírják, de mindhiába, döntése végleges és visszavonhatatlan volt. „Mindent felégettem magam mögött, megszabadultam anyám fennhatóságától. Önmagamban persze sokat vívódtam, két világ között ingadoztam: egyfelől a polgári jólét, a kényelem, a rend, a gondoskodás világa, másfelől az ismeretlen, új világ csábítása…” A fényt és a levegőt Párizs hozta az életébe, bár Párizs elsősorban még Delont jelentette számára.


Luchino Visconti Rocco szerepét kínálja Delonnak, amivel a francia mozi és a közönség kedvencévé válik. Romynak hamarosan rá kell ébrednie, hogy az idill nem tartható sokáig, a magánélet és a karrier nehezen egyeztethető össze. Visconti benne is látja a tehetséget, ezért mindkettőjüknek színházi főszerepet ajánl John Ford Kár, hogy kurva című drámájában. A színésznő először vonakodik, mivel nincs színházi gyakorlata és még akcentussal beszéli a francia nyelvet, de Visconti megnyugtatja: „Mögötted egy egész színészgeneráció. A színház a véredben van, csak még nem tudod. Itt az ideje, hogy bizonyíts!” „Sissi” és „Rocco” debütálását a színpadon nagy ovációval fogadták, Romyt a párizsi közönség egy életre a szívébe zárta. „Párizs királynője lettél!” – ismerte el Delon szerelme tehetségét, aki végérvényesen kinőtt a gyereklány szerepekből. Arcának, hangjának, megjelenésének súlya van. Szép, hódító, csábító nővé érik. Visconti a Bocaccio ’70 című film saját epizódjában egy elvált nő szerepét osztja rá, aki már egyáltalán nem emlékeztet Sissire.


Ahogy a két fiatal karrierje felfelé ível, egyenes arányban távolodnak egymástól, amelynek egyrészt a távolság, másrészt karakterük túlzott hasonlósága és egyben különbözősége az oka. 1964-ben Delon egy búcsúlevéllel kisétál kapcsolatukból és gyermekét váró szeretőjét, Nathalie Barthélemyt választja. Schneider belerokkant a szakításba, innentől vége az illúzióknak, bár a talpraálláshoz az a hit adott erőt, hogy igenis megteremthető az a paradicsomi állapot, ahol boldog a magánélete és sikeres a karriere. De ez illúzió, és ha nagyon elragadtatta magát a boldogságnak hitt állapotában, valami mindig történt, ami földhözvágta, és jelezte, hogy „ez így nem megy, nézz szembe önmagaddal”. Tisztán látta problémás alkatát a hibáival együtt, de környezetével nem tudta megosztani, nem bonyolította ezzel a kapcsolatait. Félt a szavaktól. Nem tudott beszélni az érzelmeiről és a gondjairól, a depresszióiról és a kétségeiről, ehelyett írt róluk, cédulákon, levelekben. Ezek viszont nem jelentettek megoldást. Borotvaélen táncolt az úgynevezett normális élet illúziói és a kamera előtti „igazi” illúziók között.

Egyik kedvenc partnerével, Michel Piccolival


1966 júliusában feleségül megy Harry Meyen berlini színházigazgatóhoz, aki tizenhárom évvel idősebb és semmilyen tekintetben nem hasonlít Delonra. Nyugodt, szelíd, művelt, zárkózott egyéniség, aki a színház mellett szenvedélyesen rajong az irodalomért, a kortárs művészetekért. 1966 decemberében megszületik fiuk, David, és két év boldog időszak következik Berlinben. Nem vállal munkát, az anyaság tölti be a mindennapjait. Amikor David már kétéves, Romy napról napra reménykedik, hogy kényszerű száműzetésének ideje hamarosan lejár. És egy nap megszólal a telefon. Delon jelentkezik Párizsból, és felajánlja Romynak A medence című film női főszerepét. Romy azonnal igent mond. „Alain öt évig a szenvedély volt. Később a barátom lett. Neki köszönhetem a visszatérés lehetőségét, neki köszönhetem franciaországi karrieremet.” Delon jelenléte ösztönzőleg hat rá, újra határtalan vágyat érez hivatása folytatásához. A film utómunkálataikor, Párizsban, a szinkronstúdióban a smink nélküli színésznőt Claude Sautet rendező pillantja meg, akire olyan hatást gyakorol, hogy elhatározza, csak Romy játszhatja el készülő filmje, Az élet dolgai női főszerepét. A rendező meghatározó lesz Romy pályafutásának alakulásában.

Claude Sautet így emlékszik: „Rögtön tudtam, hogy nagy dolgokat fogunk közösen létrehozni. Életének egy tragikus pillanatában találkoztam vele. Egyszerre volt sugárzó és sebzett. Színésznőként már mindent tudott, de ezt soha nem tudta kifejezésre juttatni… A kamera előtt olyan koncentráltan, olyan nemességgel, erkölcsi tartással viselkedik, hogy valósággal zavarba ejti férfi partnereit. Nem tűri az érzelmi középszerűséget. Tudatában van teste és érzékisége hatalmának. Amikor vele dolgozom, egyfajta erőt, melegséget, életvágyat érzek.” A filmbeli partnerét, Michel Piccolit is ekkor ismeri meg, akiben olyan barátra lel, aki élete legtragikusabb pillanataiban oltalmazza.


1970-ben új távlatok nyílnak előtte, a rendezők elhalmozzák szerepajánlatokkal. Örömmel veti magát bele a munkába, de lelkiismeretfurdalás gyötri, hogy nem jut elég idő a családjára. Munkája és magánélete között egyre nagyobb távolság feszül. Férje szakmailag egyre sikertelenebb, amikor két forgatás között találkoznak, kölcsönös szemrehányások, viták töltik be együttlétüket. 1975-ben végre három év után Meyen beleegyezik a válásba. Romynak sürgős, mert állapotos titkárától, Daniel Biasinitől, akihez férjhez is megy rögtön a válás kimondása után. Terhessége vetéléssel végződik, de később, 1977-ben megszületik lányuk, Sarah. A Heinrich Böll-családregény alapján készült Csoportkép hölggyel című filmben pályafutása talán legnagyobb átalakulását hajtja végre. A történet kezdetén huszonöt éves, a film végén ötven. A különböző társadalmi rétegek hitlerizmus alatti sorsát tárgyaló film témája különösen közel áll Romyhoz. Ezért az alakításért 1977-ben az év legjobb német színésznőjévé választják, ami nagy elégtétel volt számára. Már nem csak Sissyt látták benne, hanem egy tehetséges, sokoldalú színésznőt, aki kiérdemelte a németek elismerését is.

Az Egyszerű eset-ben


1977-ben siker és boldogság soha nem állt még annyira közel egymáshoz Romy életében. Lánya is ebben az évben születik meg, és egy évig kizárólag az anyai teendők kötik le. Claude Sautet mozdítja ki elszigeteltségéből, amikor kedvenc színésznőjére bízza az Egyszerű eset függetlenségre törekvő negyvenéves asszonyának szerepét. „Törékeny és büszke, egyszerű és nemes.” Ezekkel a szavakkal méltatja őt a kritika. Korosztályával ellentétben Romy nem fél az öregedéstől, így vall róla: „Az öregedés nem tölt el félelemmel. Felfedeztem, hogy a ráncok nem válnak feltétlenül hátrányára egy színésznőnek. És én nem szégyellem a ráncaimat.” 1978-ban ezért az alakításért César-díjjal jutalmazzák. A díjat néhány hónapja elhunyt mesterének, Luchino Visconti emlékének ajánlja egy fiatal színészeket támogató alapítvány létrehozásához.


Úgy tűnik, minden rendben, de 1979-ben mexikói útja során egy táviratot kap, amelynek híre mélyen lesújtja. Harry Meyen, volt férje öngyilkos lett berlini otthonában. Felelősnek érzi magát Meyen haláláért, mély depresszióba esik. Ebben az állapotában készül el Halál egyenes adásban című filmje. Egy halálra ítélt nőt alakít, aki egy filmes társaságnak adja el halálát. A film kapcsán így nyilatkozott: „Néha úgy érzem, hogy egyenes adásban nézem az életemet és elvesztem az identitásomat.” Daniel Biasini 1979-ben elhagyja, magánélete ismét zsákutcába kerül. Keserű szavai addigi életéről: „Negyvenkét éves vagyok. Híres és boldogtalan. Nem volt időm élni. A szerelemben és a boldogságban mindig csalatkoztam. Egyre kevesebbet alszom. Tudom, össze kell szednem magam a gyerekeimért, őértük a végsőkig harcolni fogok.”


1980-ban Francis Girod A bankárasszony című film főszerepét osztja rá. A rendező, aki gondtalannak és vidámnak ismerte meg a színésznőt, most egy megfáradt nővel találta magát szemben. A következő szerep Olaszországba, szólítja Dino Risi filmjébe, amelyben Marcello Mastroiannival dogozik. A Szerelmi lázálom forgatása során Mastroianni próbál a lelki válsággal küszködő Romy kedvében járni. Néhány hét múlva komoly veseműtétet hajtanak végre a színésznőn, aki korábban nem tulajdonított jelentőséget egyre gyakoribb derékfájásainak. A legnagyobb csapás 1981 júliusában éri, amikor David fia egy szerencsétlen baleset áldozatává válik. Élete férfiját – ahogy fiát nevezte – vesztette el, és ezzel mindent, a lehetőséget, hogy valaha még boldog lehessen. David a Biasini szülők házának vaskerítésén átmászva megcsúszik, és a kerítés felnyársalja. „Eltemettem az apát, eltemettem a fiát. Ha létezik Isten, úgy nagyon kegyetlenül bánt velem.”


Utolsó filmje A Sant-Souci-i járókelő, amely Joseph Kessel regénye alapján készült. A regény annyira megérintette, hogy elhatározta, filmre segíti a történetet, amelyben egy náci Németországból menekülő asszony a fia túléléséért küzd. Amikor a film elkészül, ragaszkodik ahhoz, hogy a főcímlistán egy ajánlás szerepeljen a halott fiú és apa emlékére. A rendező le akarta beszélni, merthogy ez egy nagyon személyes ügy, de Romy válasza ez volt: „Mindenkihez tartozom. És ha mindenkihez tartozom, mindenkinek joga van megtudni, kik tartoztak hozzám és kiket vesztettem el.” Ez volt a hatvanadik, utolsó filmje. Sarah lánya négy éves, még kicsi, hogy átérezze, megértse anyja feloldhatatlan fájdalmát, amibe a szív beleszakad. Romy nem tud újra talpra állni, 1982. május 29-én, hajnalban leáll a szíve. 43 évesen halt meg, idén szeptemberben lenne 80 éves.

Romy Schneider 1981-ben, már nem először, elvonókúrára vonult vissza a francia tengerparti fürdőhelyre, Quiberonba. A szenzációhajhász sajtó elől állandóan menekülő színésznő ekkor adta életének utolsó nagy interjúját, a német Stern magazin számára. A fenti összeállításban azokat a fotókat lehet végignézni, amit ehhez az interjúhoz készített róla kedvenc fotósa, Robert Lebeck. A quiberoni interjú áll az idén bemutatott életrajzi film, a 3 nap Quiberonban középpontjában is, amelyben a Romy Schneidert Marie Bäumer alakítja. 

Az élete úgy indult, mint egy lányregény, és egyre mélyebb rémálommá vált. Két dolog kísérte végig rövid életében: a művészi siker és az egyéni boldogtalanság. Sikeres, de boldogtalan ember volt, aki minden erejével a boldogságra törekedett. Delon a következő szavakkal búcsúztatta: „Az emlék, amit őrzök róla, a mosolya, egy mindenen átható mosoly. Beragyogta az arcát, a testét, mert ez a mosoly a lélek mosolya volt, lelke mélyéről fakadt.”

Ez a weboldal sütiket használ

Sütiket használunk a tartalmak személyre szabásához, közösségi funkciók biztosításához, valamint weboldalforgalmunk elemzéséhez. Ezenkívül közösségi média és elemező partnereinkkel megosztjuk az Ön weboldalhasználatra vonatkozó adatait, akik kombinálhatják az adatokat más olyan adatokkal, amelyeket Ön adott meg számukra vagy az Ön által használt más szolgáltatásokból gyűjtöttek. A weboldalon való böngészés folytatásával Ön hozzájárul a sütik használatához. Cookie adatkezelési tájékoztatónkat itt találhatja meg.

Megértettem