Karády végzete

2015.02.16.

Annyit énekelt a végzetről, és hát ő maga is minden szerepében a végzet asszonya volt, hogy misztikus személyisége, magánélete az évtizedek alatt teljesen összemosódott ezzel a sejtelmes fogalommal.

De vajon tényleg mi lehet ez a végzet? És vajon mi a tanulsága és mondanivalója ennek a valóban kalandos életútnak? És vajon tényleg erre számított, amit kapott a magyar újságíróktól 25 évvel halála után?

A rendszerváltozás környékén nagyon sokan reménykedtek még abban, hogy Muráti Lilihez, Szeleczky Zitához hasonlóan Karády Katalin is hazalátogat egyszer. Csalódniuk kellett: csak a holtteste tért haza, amitől ezrek és ezrek vettek búcsút csalódottan a Szent István Bazilikában. Azt hiszem, gondosan megtervezte az életének azt a részét, ami számára már tervezhető volt: az emigráció hosszú évtizedeit. És abban is biztos vagyok, hogy annyi csalódás és megaláztatás után már nagyon vigyázott arra, hogy kit mennyire enged magához közel. Sőt, nem alaptalanul egy kicsit bizalmatlan is volt az óhazából érkezettekkel szemben, ami valójában az óhazának szólt.

„Ami késik, nem múlik...” – csapta le viccesen a régi barát, Zsüti élő, egyenes adásban feltett telefonos kérdését nem sokkal halála előtt, a tévénézők pedig még bizakodóbbak lettek, holott ő már tudta, hogy soha nem fog hazatérni már.

Az életrajzát ismerők jól tudják, miért nem vágyott haza Karády Amerikából. Életének jóformán csak az a csekélyke része nem volt gondokkal terhes, amíg a magasban ragyogott. Ez a rövidke időszak pedig éppen a második világháború éveire esett. Csillaga nagyon gyorsan szökkent a magasba és épp olyan gyorsan hullott is le.Boldogtalan volt, és ez az érzés csak egyre erősödött benne, ahogyan barátait sorra elveszítette és ahogyan látta a kommunista diktatúra megszilárdulását az országban. A levegő elfogyott körülötte és nem volt más lehetősége, mint máshol új életet kezdeni.

Küzdelmes élete volt, beleértve azt a néhány évet is, amikor a közönség valósággal szétszedte. Akár csak a mellőzést, a népszerűséget is nehezen viselte. Nem is lehet az olyan rajongást könnyen elviselni, amely az embernek a magánéletéig hatol. Az emberek egy részét pedig ez érdekelte leginkább. Fogalmuk sem volt, hogy képzeljék el egy olyan nő lakását, hálószobáját, barátait, amilyenhez hasonlót addig nem is láttak. Karády ugyanis jelenség volt. Hozzá hasonló művész, sem a film-, sem a színházi világban nem volt akkoriban. Éppen ezért maradt emlékezetes mindenki számára, aki láthatta színpadon és a moziban. Az 1978-as, váratlanul feléledt érdeklődés, ami egyértelműen a Tanács körúti Filmmúzeumban vetített Halálos tavasznak volt köszönhető, őt magát is meglepte. A Szabad Európában vele készült telefonos interjúk magnómásolatai és az Amerikából becsempészett színes (!) fotók kézről-kézre jártak és a Hungaroton sorra hozta ki LP-ken régi slágereinek feljavított másolatait is.

A kultúrpolitika ettől kedve eltűrte a jelenlétét, holott néhány hónappal korábban még le volt tiltva a rádióból műsoraiból. Filmjeit a tévé ugyan nem vetítette, de a Filmmúzeumban meg lehetett nézni a Halálos tavaszt és még néhány, a kádári kultúrpolitika számára szalonképes filmjét, igaz a sor akkora volt a jegyelővételre, hogy a zsinagógánál lévő mozitól az Astoriáig tartott. A helyzet annyira biztató volt, hogy még Korányi Éva Mária néni is elő merte venni a tévéhíradó kamerája előtt rekamiéjából annak a ‘44-es Karády-rövidfilmnek a kópiáit, amiről a Filmarchívum kutatói még csak nem is hallottak. A riportból, amit a fél ország pislogva figyelt, kiderült, hogy a film valójában egy ajándék volt, amit az akkor gimnazista kislány jó bizonyítványa jutalmául kapott édesapjától.


Ő írhatta a történetet, amit aztán Karády eljátszott a filmen. De nem ez a legfőbb értéke ennek a produkciónak, hanem az, hogy autentikus helyszínen rögzített hangfelvételt láthatunk rajta, ahol a hangmérnök (Lázár István) és a karmester (Buday Dénes) is „himself” szereplő. A Karády jelenléte és beavatkozása nélkül kirobbant spontán rajongás ekkor már eltagadhatatlan és meggátolhatatlan volt az akkori közéletben. Különböző hullámokban újra meg újra a felszínre tört, pedig ő a New York-i kalapszalonjában semmit sem tett ehhez hozzá.


Éppen ez volt a fantasztikus ebben, mert ehhez hasonlóra még nem volt példa a magyar színház- és filmtörténetben. Maga a politikai rendszer is elfogadta és belátta, hogy semmi kivetnivaló nincsen ebben. Azon kívül jobb ha engedi, mintha betiltja. Saját véleményt azért formált róla, amit ebben a rettenetes 1987-es szilveszteri nem is tudom miben el is mondott ország-világ előtt. Azóta beigazolódott, hogy ennek éppen az ellenkezője igaz, hiszen a halála óta eltelt huszonöt évben sokan, sokféleképpen bújtak Karády Katalin bőrébe színpadon, filmen, koncerten. Életéről könyvek születtek, színdarabok íródtak, és még filmen is feldolgozták, bár ez utóbbi forgatókönyv maradhatott volna inkább az asztalfiókban. Csakúgy, mint a napokban megjelent megemlékezések közül az egyik, aminek írója nem véletlenül burkolózott a névtelenségbe, hiszen fogalma sem volt róla, hogy kiről ír. Írásával éppen ő vág sörösüveget ahhoz az emberhez, akit inkább méltatnia kellene. Úgy tűnik, a Blikken hízott világszemlélet kevés egy komolyabb dolgozat összeállításához. Pedig érdekes történeti munkák is születtek, jóllehet nem pont ennek az évfordulónak a kapcsán. Azonban az, hogy ilyen sok helyen megemlékeztek Karády Katalin halálának 25. évfordulójáról, egyértelműen bizonyítja azt, hogy halhatatlan művész, akinek emlékét nem csak egy budai kávéházbanőrzik nagy tisztelettől övezve hanem rajongói is, akik már majdnem háromezren vannak. Ez azért jó végzet, nem?