Hogyan csinálná Lubitsch?
„Hogyan csinálná Lubitsch?” – Billy Wilder dolgozószobájában, az íróasztalával szemben évtizedekig ez a kérdés függött aranykeretben. Ha elakadt, mindig rá gondolt. Filmjeiben számos közép-európai utalás lelhető fel, de túl a felszíni elemeken a karakterépítésben, cselekményvezetésben is jól látható a bécsi neveltetés és Lubitsch hatása. Tökéletes mesterségbeli tudással, biztos ízléssel elkészített művei ma is élnek és hatnak a következő filmes generációkra. A hétszeres Oscar-díjas forgatókönyvíró-rendező Suchában, Krakkó mellett született osztrák zsidó szülőktől. Eredeti neve Samuel Wilder volt, anyja (aki rajongott Amerikáért) Billie-nek becézte. Apja szállodákat és vasúti éttermeket üzemeltetett szerte a Monarchiában – a kis Wilder alapélménye volt a sokféle nyelv és kultúra kavalkádja.
Bécsben nőtt föl, majd Berlinen és Párizson át került Amerikába, ahol, mielőtt rendezni kezdett, több Lubitsch-mű forgatókönyvének megírásában vett részt. Leginkább operettszerű művében, a Van, aki forrón szereti címűben a helyzetkomikum, a kétértelműségek és a félreértések a szórakoztatáson túl is tartalmat nyernek: a gazdasági válság mélypontján, a hóviharban egy szál ruhában a gengszterek elől menekülő ágrólszakadt zenészek (Jack Lemmon és Tony Curtis) számára élet vagy halál kérdése a szerepjátszás. Ha figyelmesen nézzük a filmet, mintha a rendező és állandó írótársa, I. A. L. Diamond dilemmáit és sorsát látnánk megelevenedni. Két közép-európaiét, aki a puszta életét mentette, amikor elhagyta a lángba borult kontinenst.
A Sabrinában (1954), amely kicsit olyan, mint egy Nestroy-mese, variáció az arisztokrata és az egyszerű lány románcára, egy kétértelmű párbeszédben utalnak Bécsre. A legénylakásban (The Apartment, 1960) több német-jiddis szó (például a Mensch, azaz az emberséges ember, akinek a helyén van a szíve) bukkan fel – a nyílt és rejtett utalásokat, önreflexiókat hosszan sorolhatnánk. Wilder is az alaposan megírt, részletesen kidolgozott forgatókönyvben hitt. Mintha Lubitsch könnyed, csipkelődős, friss poénjait, gegjeit Stroheim precíz és lélektanilag is elmélyült jellemábrázolásával, atmoszférateremtő képességével vegyítenénk. A végeredmény: a filmtörténet legkönnyedebb mély filmjei. Bizonyos keserűség jellemzi határhelyzetben lévő hőseit. Szinte minden alkotásában van valamennyi az Abgrundból. A komédiákban is benne rejlik a tragédia lehetősége. A rendező Lubitschhoz hasonlóan a párbeszédek – és Stroheimhez hasonlóan a mise en scène mestere volt. Gondoljunk csak A legénylakás sokatmondó irodadíszletére, a filmbeli park végtelen padsorára vagy a Les Halles-ra és Rue Casanovára az Irma, te édesben (Irma la Douce, 1963). Wilder Trauner Sándorban (Alexandre Trauner) méltó társra akadt. A budapesti születésű, Oscar-díjas Trauner a filmtörténet egyik legnagyobb díszlettervezője volt.
Talán az Alkony sugárút Wilder legjobb műve – és talán ez a legjobb Hollywoodról szóló film. Az egyik jelenetében Gloria Swanson, azaz Norma Desmond, a kiöregedett sztár önmagát nézi a vásznon a Kelly királynőben, Erich von Stroheim, azaz Max von Mayerling, a kiöregedett rendező pedig őt nézi utolsó filmjében. Ezekben a képkockákban és tekintetekben szinte minden benne van a szerepjátszás és a rendezés hatalmáról, a filmkészítés egyszerre talmi és örök varázsából és viszonylagosságából.
A vád tanúja (Witness for the Prosecution, 1957) minden hájjal megkent ügyvédje, Sir Wilfrid (Charles Laughton játssza) illúziók nélküli alak. Az eredeti, Agatha Christie által írt mélyen brit színdarabhoz – és hőshöz – képest Wilder olvasatában a sokat látott ügyvéd szivarozva és konyakozva szórja csípős megjegyzéseit. A rendező nemcsak több és másfajta humort csempészett bele a tárgyalótermi drámába, hanem összetettebbé is tette Sir Wilfrid karakterét, aki tisztában van a bűn mélységeivel és a lélek szakadékaival, de még képes arra, hogy fatalista humorral szemlélje az élet tárgyalótermi komédiáját.
Egy, kettő, három (1961) – a Budapesti Klasszikus Film Maratonon tavaly láthatta a közönség
Wilder idős korában morfondírozott a Játék a kastélyben megfilmesítésén – ez, akárhogy is, az életmű méltó lezárása lehetett volna. De csak egyszer vitt filmre Molnár Ferenc-darabot – az Egy, kettő, három című egyfelvonásost adaptálta 1961-ben James Cagney főszereplésével. És aktualizálta, mégpedig a hidegháborús viszonyokhoz igazította. A helyszínt Budapestről Nyugat-Berlinbe helyezték. Sir Wilfridhez hasonlóan fatalista főhőse tisztában van azzal, hogy bárkiből bármi lehet, mindenki megvehető és megváltoztatható, és hogy a szerepcsere – egy megosztott városban Európa közepén – veszélyesebb, egyúttal értelmetlenebb játék, mint a boldog békeidőkben. Wilder ezzel a filmjével nemcsak az ideológiákat figurázza ki – az amerikait és az oroszt egyaránt –, hanem, ha szelíden és szerényen is, görbe tükröt tart az európaiaknak: egykori közép-európai honfitársainak.
C. C. Baxter, A legénylakás hőse szinte kafkai univerzumban éli kisszerű életét – íróasztala alig tűnik fel a hatalmas New York-i toronyház irodájában –, a csehes-bécsies nevű Miss Kubelik pedig a labirintusszerű ház lifteslánya. A tündérmese sémája szabványosított, bürokratikus miliőben jelenik meg, de a Jack Lemmon és Shirley MacLaine által alakított két Wilder-alak néha a szakadék szélén táncol. Néha keserűek, néha magányosak, de életrevalók, és tudják, hogy ki és mikor osztja a kártyákat.
Monsieur Moustache (Lou Jacobi játssza), a román származású párizsi csapos az Irma, te édesből szintén jellegzetesen wilderi alak, a rendező életbölcsességének egyik fő szócsöve. Különbözik a film alapjául szolgáló mélyen francia színdarab csaposától, Bobtól. Különböző történeteket hord össze az életéről, majd miután elképeszti a hallgatóit furcsa és hihetetlen kalandjaival, lemondóan legyint. – De ez már egy másik történet – teszi hozzá, majd közönyösen törölgeti tovább a poharakat. Az, hogy megtörtént-e mindaz, amit elmesél, valóban szolgált-e az idegenlégióban vagy egy indiai maharadzsánál, igaz-e a képtelenebbnél képtelenebb helyzetek sokasága, nem is olyan fontos – hiszen Monsieur Moustache éppúgy tudja, mint Wilder, hogy az élet komoly komédiájában bármi megtörténhet, ahogy annak az ellenkezője is. A szavajárása is nagyon jellemző, amivel az általa hallott történeteket kommentálja: – Élni és élni hagyni – ismételgeti monoton hangon. Semmin sem csodálkozik. Az Irma, te édes voltaképpen musical – dalok nélkül.
(Részlet Muszatics Péter: Bécs, Budapest, Hollywood című, most megjelenő könyvéből)
2018. június 10. 11.00, Kossuth stand, Vörösmarty tér. A könyv 20%-os kedvezménnyel kapható!
2018. június 28. 17.30, Örkény Könyvesbolt. Résztvevők: Kepes András, Báron György, Muszatics Péter
„Nem elég, hogy magyar vagy, tehetségesnek is kell lenned” – állt állítólag a felirat egy magyar származású hollywoodi producer irodájának falán. Fantasztikus karrierek, mesés történetek világába kalauzol kollegánk, Muszatics Péter izgalmas könyve a hollywoodi közép-európaiakról. Az emigránsok a háborúk, forradalmak, népirtások sújtotta Európából, az összeomló Osztrák-Magyar Monarchiából kerültek a 20. század első felében Amerikába, és a legnépszerűbb művészeti ág, a film aranykorában képi formába öntötték az új világ álmait.
A Kossuth Kiadó gondozásában megjelenő könyv lapjain felbukkan Erich von Stroheimtől Billy Wilderig, Molnár Ferenctől Wes Andersonig, Ernst Lubitschtól Quentin Tarantinóig a filmvilág krémje, és közben talán választ kaphatunk arra a kérdésre is, hogy mi a siker, a „human touch”, az emberi érintés, a hatásos történetmesélés egyik titka – amit a legtehetségesebb emigránsok Közép-Európából vittek magukkal Hollywoodba.