Az igazságot megmutatni – Elek Judit 80 éves
A Színház- és Filmművészeti Főiskola rendezői szakát 1956 és 1961 között Máriássy Félix legendás osztályában végezte el. Pályáját dramaturgként kezdte a Budapest Filmstúdióban, híradókat is készített, és alapító tagja volt a Balázs Béla Stúdiónak. Első rendezése a Vásárcsarnok (1962) című film volt, amelyet a Találkozás-Apróhirdetés követett. 1963-ban Mándy Iván íróval a főszerepben készítette Találkozás című rövidfilmjét, a munkában Jancsó Miklós segítette tanácsaival. A Kastélyok lakói című dokumentumfilmje (1966) öt magyar kastély és egykori lakóik szívszorító állapotát és életét mutatta be. Az 1967-es Meddig él az ember? című dokumentumfilmje az oberhauseni fesztivál fődíját és Locarnóban a zsűri különdíját is elnyerte, ez volt a még főiskolás Ragályi Elemér első operatőri munkája.
Hanák Gábor stúdióvezetővel a XXII. Magyar Filmszemle megnyitóján, amely a Tutajosok díszbemutatójával vette kezdetét 1990-ben (forrás: MTI Fotó/Friedmann Endre)
Első játékfilmjét 1969-ben forgatta, a Sziget a szárazföldön forgatókönyvét Mándy Iván írta, a főszerepet Kiss Manyi játszotta, és Ragályi fényképezte. A hetvenes években sikeres dokumentumfilmeket készített (Isten mezején, Egyszerű történet), a Majd holnap (1979) című játékfilm egy családja és szerelme között dönteni képtelen pár történetét meséli el. Elek Judit volt a Ranódy László rendezésében Móricz Zsigmond regénye alapján 1976-ban forgatott Árvácska forgatókönyvírója. Érdeklődése fokozatosan a történelem felé fordult. 1980-ban Martinovics Ignácról készített tévéfilmet, az 1983-as Mária-nap Szendrey Júlia és Petőfi István családjának tragikus sorsát mesélte el, az 1989-ben készült Tutajosok a tiszaeszlári vérvádpert dolgozta fel, s több külföldi nagydíjat is nyert.
Bemutatójának 25. évfordulóján, 2013-ban a film a Tutajosok című jubileumi kiadvány mellékleteként is megjelent. A könyv tartalmazta a szerző új előszavát, a film irodalmi forgatókönyvét és a per eredeti dokumentumait. A mellékelt DVD alapjául szolgáló kópiát a Filmarchívum újította fel.
A Tutajosok az 1882-ben a tiszaeszlári zsidókat rituális gyilkosság elkövetésével vádoló per igaz történetét mutatja be. A rendező szerint szerint a Tutajosok révén „végre [...] filmen is igazságot szolgáltathatunk az ártatlanul meghurcoltaknak”. Az új kiadás előszavában Elek Judit röviden áttekinti a magyarországi antiszemitizmus történetét 1882-től, az Istóczy-féle antiszemita párt megalakításának kudarcától a legutóbbi hónapok eseményeiig, majd azt írja: „Talán sikerül hozzájárulnunk ahhoz, hogy aljas érdekektől vezetett, felelőtlen emberek hazug vádakkal és hagymázos fantazmagóriákkal minél kevesebb embert téveszthessenek meg; s hogy ez az ezer éve folyó per, amelynek még ma sincsen vége, befejeződhessen egyszer...” Az alkotók „a kiadvánnyal a tiszaeszlári per történelmi valósága megismerésének lehetőségét szeretnék biztosítani, minden érdeklődő és jószándékú kortárs számára tizenhárom évestől 113 éves korig".
A film 1989-ben Montrealban elnyerte az Ökumenikus Zsűri nagydíját, emellett 1990-ben Párizsban a Női filmesek nemzetközi fesztiváljának nagydíját, Montpellierben a Zsidó filmesek nemzetközi fesztiváljának fődíját, az olaszországi Salernóban rendezett fesztivál fődíját is kiérdemelte. Ugyanabban az esztendőben New Yorkban, a Nemzetközi Zsidó Filmfesztivál nyitófilmje volt, s szerepelt a San Franciscó-i Nemzetközi Zsidó Filmfesztiválon is.
1994-ben saját, három évtizeddel korábbi kisregényét vitte filmre Ébredés címmel, gyerekkori élményeiről. Az ötvenes években játszódó alkotás főszereplője egy kislány, akinek anyja halála után önálló életet kell kezdenie. Ezután visszatért a dokumentumfilmhez: egy személyben volt rendezője, forgatókönyvírója, vágója és egyik producere a Mondani a mondhatatlant – Elie Wiesel üzenete című tévéfilmnek, amelyet az Egy szabad ember – Fisch Ernő élete című alkotás követett.
Több mint tíz év után, 2006-ban forgatott újra játékfilmet: A hét nyolcadik napja című tragikomédiája egy „elvirágzott” primadonna lakásmaffiával való viaskodását mutatja be a rendszerváltás idején. Az alkotás, amelynek írója, rendezője, producere és vágója is volt, elnyerte a 38. Magyar Filmszemle legjobb forgatókönyvért odaítélt díját. Legszemélyesebb és leglíraibb, önéletrajzi ihletésű játékfilmje, a Visszatérés – Retrace 2010-ben készült, két idősíkja a holokauszt (a rendező maga is átélte a holokausztot, a főváros ostromát a budapesti gettóban élte át), illetve Ceausescu nyolcvanas évekbeli romániai diktatúrája. A filmnek rendezője, producere és írója is volt, operatőre – előző játékfilmjéhez hasonlóan – fia, Berger László volt. A forgatókönyvhöz felhasználta Mészöly Miklós Szárnyas lovak című novelláját és Marguerite Duras Nyáron, este fél tizenegykor című kisregényét, amelyekből 1990 óta szeretett volna filmet forgatni. Elek Judit filmjeivel számos nemzetközi fesztiválon szerepelt, Cannes-ban négy alkalommal is.
Elek Judit 2011-ben (forrás: MTI Fotó/Kallos Bea)
Alkotásait díjazták többek közt Mannheimben, Montpellier-ben, Párizsban, Montrealban, Salernóban, Kairóban, Louisville-ben és Bukarestben, s a rendező az Európai Filmakadémia tagja. Munkásságát 1987-ben Balázs Béla-díjjal ismerték el, 2006-ban megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjét. 2008-ban Kossuth-díjjal tüntették ki „az elesettek és kirekesztettek sorsa iránti aggodalmat és mélységes humanizmust tükröző sokoldalú művészi munkássága elismeréseként”. 2009-ben megkapta a Magyar Mozgókép Mestere címet. Több mint fél évszázadig, haláláig volt a felesége Kézdi-Kovács Zsolt rendezőnek, akivel együtt jártak a főiskolára, s ő volt a társrendező-producere férje nagyszabású Erdély-sorozatának (Erdély leírása a XX. század végén). Elek Judit szavai szerint mindent, amit a történelem hozott, „keményen átélt”. Véleménye szerint a rendező feladata tanúként jelen lenni a társadalomban. Élete arról szól, hogy elmondja azt, ami van vagy volt, mivel nem szereti a legendákat, mert azok hamisak, bármilyen előjellel írják is azokat.
Elek Judit 2011-ben (MTI Fotó: Kallos Bea )
„A dokumentumfilm nagyon kegyetlen műfaj: eluralkodik az életeden, nincs pardon, pláne amilyen mélységben és komplexitásban én szoktam ezekkel a dolgokkal foglalkozni. Az teljesen megeszi az életedet – az az esemény, azok az emberek és az ő életük dirigálja a tiédet, és már rég nem a saját életedet éled. A fiam két éves volt, amikor az Istenmezejént elkezdtem, és öt vagy majdnem hat, amikor befejeztem, és itt voltam végig mellette, itt éltem, fürdettem, én vittem óvodába, tettem le aludni, mégis, amikor a film vége felé jártam és egyszer csak ránéztem, akkor vettem észre, hogy te jó isten, mekkora lett ez a gyerek. Mert nem láttam, hiába voltam vele, és hiába csináltam vele azt, amit éppen csinálni kellett, nem láttam valójában, mivel nem rá figyeltem igazán. Mint ahogy az anyám is élt még, itt lakott velünk, mégis többet tudtam az istenmezei nagymamáról, mint a saját anyámról. Mert arra figyeltem teljes koncentrációban, így velük éltem gondolatban is, az foglalkoztatott.
Ez persze nem azt jelenti, hogy az ember nem szereti és nem törődik a szeretteivel, hanem hogy másfajta figyelemmel fordul kifele, mint ide befele, a családjára. Erre mondom azt, hogy ez egy életforma. Persze a játékfilmforgatás is ugyanilyen intenzív, na de annak van eleje meg vége, az egy limitált életforma, egy dokumentumfilmnek azonban se eleje, se vége. Ezért aztán ott drasztikusan el is kell vágni minden szálat és kapcsolatot. Így hiába is kérdezik tőlem, hogy most mi van azokkal az emberekkel, nem tudom, és nem is akarom tudni, mert számomra nincs tovább.
Azon kívül egy dokumentumfilm iszonyatos felelősséget is jelent, hisz tulajdonképpen kiszolgáltatod azokat az embereket, akik kiszolgáltatják magukat neked meg a kamerádnak; és kontrollálhatatlan, kezelhetetlen helyzetekbe kerülnek azáltal, hogy odaadták az életüket. Mert a világ ostoba és kegyetlen, és nem tud disztingválni ma sem, ráadásul még mindig nem tudják az emberek fölmérni, hogy ezek élő, hús-vér emberek a saját sorsukkal, és nem szabad úgy kezelni őket, mintha kitalációk lennének, vagy csupán eljátszanának valamit. A világ nem érett arra, hogy tolerálni tudjon, hisz még a konfliktusait sem tudja kezelni, ezért aztán ha ezekről a konfliktusokról csinálsz filmet, azt sem tudja kezelni. Vagyis én veszélynek teszem ki őket, amikor mögéjük bújva kimondok valamit. Az Istenmezején után nem véletlenül nem csináltam több dokumentumfilmet, és amikor végül mégis csináltam, akkor csakis két olyan emberrel, aki maximálisan felvállalta a szereplést, sőt, szinte engem használt testamentuma elmondására.”
(Részlet a Filmkultúra 2007-ben készült interjújából)