Az együttműködés határai

2014.11.11.
Claude Lanzmann Cannes-ban 2013-ban, Budapesten most bemutatott filmjének közvetlen tétje nem kicsi: bátor ember, vagy aljas áruló volt Benjamin Murmelstein, a theresienstadti „mintaláger” zsidótanácsának utolsó vezetője. Közvetett tétje ennél is nagyobb: helytálló-e a Hannah Arendt-i „banális gonosz”-ról szóló elmélet.

Az eredeti cím (Le dernier des injustes) és annak magyar változata, Az utolsó igaztalan is a zsidó misztikus hagyományra utal. Eszerint minden nemzedékben van harminchat igaz ember (lámed vav caddik), akik szenvedésük árán fenntartják a világot. Ők nem tudják magukról, hogy a harminchat igaz közé tartoznak, s a világnak sincs sejtelme sem arról, kik az igazak. A harmichat igaz legendáját André Schwarz-Bart: Igazak ivadéka (1959) című regénye emelte a tágabb közbeszédbe. A regény az igazak, a film az igaztalanok hosszú sorának végét tételezi a francia eredetiben, a két állítás együttese lehetne maga a meglehetősen irreális remény: olyan világrend, ahol egyik viselkedésmódra sem volna szükség.

Claude Lanzmannt Shoah (1985) című monumentális filmje tette világhírűvé. 2009-ben megjelent visszaemlékezéseiből (Le lièvre de Patagonie) megtudjuk, hogyan jutott az élet minden formáját kiélvező, Simone de Beauvoirral és Jean-Paul Sartre-ral nagyon közeli kapcsolatban lévő fiatal újságíró arra a felismerésre 1975-ben, hogy neki az a dolga, hogy a még élő Soá-tanúk emlékeit rögzítse. Tíz évet szánt rá az életéből, 350 órányi anyagból vágta össze a 9 és fél órás művet. A Shoah-t Roger Ebert a valaha forgatott legnemesebb filmek egyikének tartotta, amely úgy néz szembe a genocídiummal, hogy fölkavaróan és ellentmondásosan ugyan, de az élet iránti legmélyebb elkötelezettséget erősíti meg nézőjében.

A 2010-es évek elején látta elérkezettnek az időt arra, hogy negyvenéves adósságát törlessze. A Shoah-ba nem fért bele az 1975-ben egy hetes intenzív interjúzás ideje alatt fölvett anyag, amelyben Benjamin Murmelstein a maga szerepéről vallott. 

Murmelstein és Lanzmann a filmben. Lanzmann az objektív, felkészült, ugyanakkor elkötelezetten személyes interjúzás módszerével szólaltatta meg beszélgetőtársait.

Benjamin Murmelstein (1905-1989) bécsi rabbi az 1938-tól, az Anschlusst követően csaknem hét évig működött együtt Adolf Eichmannal. Kezdetben az osztrák zsidók kivándorlását szervezték, melynek eredményeként az érintettek kétharmada el tudott menekülni (emlékeztetőül: a magyar hatóságok bürokratikus eszközökkel akadályozták a magyar zsidók menekülését). A theresienstadti „mintaláger”-ben is fontos szerepet töltött be: ő lett a harmadik vezetője a zsidótanácsnak, miután elődeit kivégezték. 

A teltházas vetítésre a Bálint Házban, Perlaki Tamás filmklubjában került sor, s Heller Ágnes elemezte a film azon részét, amit láthattunk. Kiemelte: a film első harmada már pontosan mutatja, mennyire összetett morális kérdésekkel kell szembesülnünk. Murmelsteinnek nemigen volt választása, ha használni akart. Ódiumával együtt vállalta a nácikkal való együttműködést, hogy amit lehet, megtehesse az üldözöttek érdekében. Murmelstein szerint a helyzetében egyszerre volt üllő és kalapács: az ütést adta is, fogadta is. Tevékenységét a marionettfiguréra emlékeztetőnek tartja: irányították, s közben a lehető legnagyobb hatósugárra bővítette a mozgáskörét.

A második világháborút követően a többi együttműködőhöz hasonlóan neki is el kellett számolnia tetteivel. Meghallgatása felmentéssel zárult. Ezt követően Rómába emigrált, s olaszul jelentette meg visszaemlékezéseit is (Terezin: Il ghetto-modello di Eichmann, 1961). Az ebben az évben lefolytatott Eichmann-per során a bíróság rendelkezésére bocsátotta a könyvet, ám a Gideon Hausner vezette vádhatóság figyelmen kívül hagyta azt.

Utolsó igaztalan

Claude Lanzmann Az igaztalanok ivadéka bemutatása után úgy nyilatkozott: az Eichmann-per botrány, abszolút értelemben vett szégyen. Gideon Hausner, Izrael főügyésze szakmailag nulla volt, aki erkölcsi kioktató beszédeket mondott a bíróságon, s amellett összevissza zagyválta a tényeket. Emiatt sikerült Eichmannak beleállnia az önfelmentő parancsvégrehajtó szerepbe, amellyel Hannah Arendtet is megtévesztette. Az elkövetett bűnök jelentős része így került a zsidótanácsok kontójára. „De miért lettek volna a zsidók erősebbek, határozottabbak, bátrabbak, mint a megszállt Európa teljes népessége? Ez a vád azt azt jelenti, hogy a zsidók maguk deportálták magukat, magukat csonkították meg, magukat gázosították el.” 

A film első harmadának beszédmódja tükrözi Lanzmann álláspontját: a kollaboránsokat nem a zsidók, hanem a fasiszta gondolatot magukénak vallók között kell(ett volna) keresni. A gonosz nem hogy nem banális, nagyon is ördögi. Nehéz fölismerni, hol húzódik a határ a vele történő együttműködésben. Murmelstein számára óriási lelki terhet jelentett Eichmann személye, aki még jeruzsálemi pere során is képes volt meggyőződéssel azt állítani: személyesen soha nem tett semmit a zsidók ellen. Murmelstein látta Eichmannt őrjöngeni, saját kezével zsinagógát szétverni, évről évre tapasztalta kapzsiságát, korruptságát. Őt elszámoltatták, a kollaboránsokként megbélyegzetteket a gyakorta fanatikus népharag halállal sújtottal, miközben Eichmann (akkor még) vígan élt. Azok az évek nem múltak el fölötte nyomtalanul.