1880. augusztus 22-én született egy Heves megyei falusi zsidó családban, apja vegyeskereskedő volt. Iskoláit Egerben és Budapesten végezte, érettségi után Párizsba is eljutott, hogy nyelvtudását tökéletesítse.

Az ambiciózus fiatalember újságírónak készül, 1900-ban a korabeli magyar polgári kultúra fellegvárába, Nagyváradra költözik, és a Szabadság című lap munkatársa lesz. Nagyváradon együtt béreltek szobát legjobb barátjával, Ady Endrével, akinek zsenijét az elsők között ismerte fel. Adyval és Nagy Endrével, a magyar kabaré későbbi megteremtőjével együtt alkották a nagyváradi triászt. Elutasították a konzervatív irodalomfelfogást, a társadalmat éppúgy meg akarták reformálni, mint az irodalmat.

Egy időben kerültek Budapestre is, ahol a modern, sok tehetséget felfedező napilapnál, a Budapesti Naplónál kezdtek dolgozni. Biró munkabírásával, szorgalmával, a polgári életformára való képességével és törekvésével gyorsan haladt előre: 1904-től a Budapesti Napló helyettes szerkesztője, 1905-től felelős szerkesztője lett. Feleségül vette a nagy tekintélyű főszerkesztő, Vészi József lányát, Jolánt, ezzel Molnár Ferenc sógora lett, mivel a másik Vészi-lány, Margit Molnár Ferenc felesége volt. Molnár Ferenc mintát adott a külföldi piacon érvényesülő, a korabeli csúfolódó kifejezéssel írva „exportdrámaírói” karrier lehetőségére is.

A Budapesti Napló: középen Biró Lajos, mellette Csáth Géza, jobb szélen Kosztolányi Dezső

Kortársaihoz hasonlóan, az újságírást és a szépirodalmat párhuzamosan gyakorolta. Novelláinak „telegramstílusát”, csattanóra épülő, tömör, tárgyilagos szerkesztését Kosztolányi Dezső méltatta. Legszebb novelláiban heves megyei gyerekkorának állított emléket: érzékeny megfigyelőként, lélektanilag hitelesen örökítette meg a kisemberek sorsát, vette észre a hétköznapokban rejlő drámát. Publicistaként és szépirodalmi munkáiban egyaránt közéleti-politikai érdeklődés jellemezte, türelmetlenül sürgette a társadalmi modernizációt. Ugyanolyan reménytelennek, korhatagnak látja a széthulló úri Magyarországot, mint barátja, Ady.

A Budapesti Napló megszűnése után 1906-1909 között Berlinben élt családjával. Hazatérése után az Újság és a Világ című polgári radikális lap munkatársa, a Polgári Radikális Párt egyik alapítója lett. Ebben az időben színműíróként is sikert aratott. Sárga liliom című darabját 1914-ben francia-magyar koprodukcióban filmesítették meg, a filmben az akkor 28 éves Kertész Mihály is szerepelt. 1928-ban Hollywoodban Korda Sándor filmesítette meg a Sárga liliomot.

A Sárga liliom (1914) ismertető füzete a Filmarchívum könyvtárából:

1918-ban az őszirózsás forradalommal elérkezett az idő, hogy a társadalmi modernizációt, amit írásaiban sürgetett, politikusként is megpróbálja valóra váltani. A Károlyi-kormány alatt a nemzetiségi ügyekkel foglalkozó államtitkár lett Jászi Oszkár mellett, Magyarország nemzetiségi föderalista modernizációját képzelték el.

A forradalmak bukása után, 1919-ben Bécsbe emigrált és eltávolodott a politikától. Itt találkozott régi ismerősével, Korda Sándorral, aki a Tanácsköztársaság alatt a filmipar államosítását vezette. 1920-ban Bécsben forgatják első közös filmjüket, a Koldus és királyfit. Ez a film már megelőlegezi későbbi közös munkáikat, amelyben nagy történelmi figurák emberközeli arcát mutatják meg hiteles történelmi háttér előtt. A film nem volt sikertelen, de hosszas pereskedést indított el, mivel az alkotók elmulasztották megvásárolni a Mark Twain regény jogait. Ezután Biró saját regényeit (A Serpelotte, A Molitor-ház című detektívregény) írta filmre.

A húszas évek közepéig Bécs, Párizs, Róma között ingázott – mindenhol boldogult, angol, francia, német, később olasz nyelven is egyformán jól írt – de mindenhol kívülálló maradt. Egy darabig reménykedett a hazatérésben, Jászival, Károlyival levelezett, 1925-ben átmenetileg visszatért Budapestre, a Klotild palotában fenntartott elegáns lakásba, ahol a családja is lakott, amikor nem voltak éppen vele, de a Horthy-rendszerrel nem tudott közösséget vállalni. Végleg Londonba, majd az USA-ba költözött.

Hollywoodban keresett forgatókönyvíró lett. Ő írta az Utolsó parancs című film forgatókönyvét (The Last Command, 1927, rendezte: Joseph von Sternberg), amelynek főszerepéért Emil Jannings 1929-ben Oscar-díjat kapott. Az egyik megbízás hozta a másikat, a sok munka és pénz ellenére Kordához hasonlóan ő sem tudott gyökeret verni Amerikában, nem szeretett ott élni, különösen nem a „barbár” nyugati parton, ahol akkoriban nemcsak nem volt légiközlekedés, légkondicionálás és fényűző üzletek, de a filmgyártás rendszere is alapjaiban eltért az Európában megszokottól. A kialakuló stúdiórendszer az alkotókat futószalagmunkára fogta, a döntő szó a producereké volt.

A VIII. Henrik magánélete (1933) forgatása, Korda Sándor az emelvényen (forrás: NFI)

Európába visszatérve Biró Korda Sándor mellett 1932-ben egyik alapítója lett a London Films Production-nak, és ezzel a brit filmiparnak.

A tágabb értelemben vett család tagja, amely az emigrációban hátteret biztosított a Korda testvérek számára. „[Alex Korda] Legnagyobb erőssége mindig is a Biró Lajossal való együttműködés volt. Biró azt a funkciót töltötte be, amit a magyar filmgyártásban dramaturgnak neveznek – valamiféle sztorijavasló, forgatókönyvíró és irodalmi-színházi apafigura. Az a dolga, hogy kitalálja a történetet, a dialógusokat, és a forgatás megkezdéséig pontosan kidolgozza a színészek szerepét. Amint Alex és Biró kiválasztottak egy sztorit, heteken, néha hónapokon át ültek együtt, mozidarabbá alakították, dialógusokat írtak, megvitatták, melyik színész melyik szerepet játszhatná, úgy formálták a történetet, hogy megfeleljen Alex alkatának, humorérzékének és világszemléletének.” (Michael Korda: A szerencse fiai, 104-105.o.)

Látványos, anyagi értelemben is sikeres filmek sorozatát hozták tető alá közös munkával. Biró a Korda-testvérek szinte valamennyi filmjében közreműködött. Első kiugró sikerük a VIII. Henrik magánélete (1933) volt, amely az amerikai nagyprodukciókhoz hasonló bevételeket produkált, Oscar-díjat hozott a főszerepet alakító Charles Laughtonnak és Oscar-jelölést Alex Kordának. Ezt követték olyan emlékezetes további sikerek, mint Don Juan magánélete (1934, rendezte: Alexander Korda), A vörös Pimpernel (1934, producer: Alexander Korda), A négy toll (1939, rendezte: Korda Zoltán), A bagdadi tolvaj (1940, producer: Alexander Korda), Öt lépés Kairó felé (rendezte: Billy Wilder, 1943) – mai szemmel nézve is élvezetes, kimunkált, szellemes és látványos mozidarabok.

Magyarországra már nem tért vissza, szépirodalmat sem publikált, hiába próbálta visszahívni a Nyugat szerkesztőjeként Móricz Zsigmond. Kapcsolatai az óhazával lassan elkoptak. 1948-ban, 68 éves korában, váratlanul érte a halál. A temetésén egy nekrológban hangzott el róla: „A magyar irodalomban Biró találta fel a filmet”.

Széchenyi Ágnes: Magyar író a film világpiacán. Bíró Lajos (1880-1948) című tanulmányának felhasználásával.

IMDb

Filmportal.de