Az 1919-es év nehezen indult, az országban nagy volt a feszültség, a filmhíradók személyes tragédiákról és erőszakos atrocitásokról is beszámoltak.
A nézőket továbbra is érdekelték a tudósítások, és mindenki remélte, hogy lassanként a vásznon és a valóságban is visszatérnek a békés hétköznapok.
A salgótarjáni zavargás
A száz évvel ezelőtti filmhíradókra jellemző, hogy elsősorban a fővárosban találták meg a témákat. Ennek praktikus és elvi okai is voltak, hiszen a felszerelést ebben az időben még nagyon nehézkesen lehetett utaztatni, valamint a legnagyobb hírértékkel bíró események is Budapesten történtek.
A salgótarjáni zavargásokról szóló hír ebből a szempontból izgalmas kivétel, amely felhívta a korabeli közönség figyelmét az egyre jobban erősödő baloldali aktívitásra. A salgótarjáni vas- és fémmunkások, valamint bányászok a karácsony körüli napokban csatlakoztak a Kommunisták Magyarországi Pártjához és megszervezték a helyi tagszervezetet. Az agitációt többek között Kun Béla irányította, a felmerülő kérdéseket két értekezleten vitatták meg. Nem sokkal később eluralkodott a zűrzavar, a feltüzelt csoportok január elején erőszakoskodni és fosztogatni kezdtek, a város üzleteit és több magánlakást is kiraboltak. A velük való küzdelmet jelentősen megnehezítette, hogy a támadók a bányákból dinamitot szereztek és azt dobálták a karhatalom képviselői felé. A helyzetet végül a Hatvanból átvezényelt gépfegyveres századok, budapesti matrózok, a csendőrök és a munkásvezetők együttműködésével sikerült konszolidálni, de a három napig tartó káosz így is több emberéletet követelt.
A kormányhű vadászezred felvonulása Budapesten
A következő hír visszatér Budapestre, annak is egyik legemblematikusabb helyszínére, az Oktogonra. A kormányhoz hű 1. budapesti vadászezred öt zászlóaljának, gépkocsi- és géppuskás osztagának lendületes vonulását látjuk 1919. január 4-én. A katonák Festetich Sándor hadügyminiszter laktanyájukban tett látogatása után vonultak ki a városba, hogy a béke és rend iránti elkötelezettségüket demonstrálják.
Helytörténeti érdekesség a Kovács kávéház cégére, mely jól kivehető a háttérben. Az Andrássy út 48. szám alatti saroképületben működött a főváros egyik legrégebben alapított kávéháza, melyet 1889-ben nyitott meg Nicoletti Ede cukrász. Bár hivatalos neve ebben az időben Oktogon volt, a képzőművészek által előszeretettel látogatott helyet a közbeszédben csak Nicolettiként ismerték a tulajdonos után. Az üzemeltetés joga 1909-ben Kovács Józsefhez került, aki az átalakítás után immár tudatosan saját magáról nevezte el a nagy múltú kávéházat. A filmhíradóban ezt a nevet látjuk a katonák mögötti homlokzaton. A hely további érdekessége, hogy különszobái a Radikális párt klubhelyiségeként működtek egészen 1918. november 29-ig, amikor a párt a Sörház utca 3-ba költözött, mivel a több ezer új párttag belépése miatt kinőtték a korábbi bázist.
A filmfelvételek készítésekor még senki sem sejtette, hogy néhány hónap múlva, a Tanácsköztársaság idején ebben a kávéházban is kényszerű üzemszünetet kell majd tartani. Kovács később újra kinyitott, azonban 1934-ben teljesen tönkrement és a vállalkozást elárverezték. A két világháború között a hely Savoy néven élte utolsó fénykorát, és Móricz Zsigmond mellett olyan hírességek számítottak itt törzsvendégeknek, mint Bibó István politikus, Erdei Ferenc szociológus, Tettamanti Károly kémikus, Szervánszky Endre és Székely Endre zeneszerzők.
Az egyetemi ifjúság gyűlése a Vigadóban és a Petőfi szobor előtt
1919. január 6-án került sor az egyetemi és főiskolai területvédő liga nagygyűlésére a Vigadóban, melyen többek között Lovászy Márton volt vallás- és közoktatásügyi miniszter is felszólalt. A területi integritásért tüntető ifjúság zsúfolásig megtöltötte az épület nagytermét, de megjelentek a Budapesten tartózkodó székely-gárda képviselői is. A rendezvény nem zajlott le incidens nélkül, mert a karzatról többen fütyüléssel, bekiabálásokkal és a bolsevizmust éltető jelszavakkal kapcsolódtak be a műsorba. Az egybegyűltek ezután a Petőfi térre mentek, ahol a Kossuth-nótát énekelték és újabb beszédeket hallgattak. Később végigvonultak a Kossuth Lajos utcán és a Múzeum körúton, ahol minden szembejövő katonáról leszedték a vörös szalagokat és gombokat, és helyettük nemzeti színű kiegészítőket ajánlottak fel.
Ludwigh Gyula MÁV elnök temetése
Ludwigh Gyula (1841-1919) széles látókörű, nagy nemzetközi tapasztalattal bíró vasútépítő mérnök volt.
Édesapja Ludwigh János publicista, Kossuth Lajos közeli barátja, az 1848-49-es szabadságharc idején kormánybiztosként tevékenykedett, amiért halálra ítélték. Az ítélet elől menekülő család Nyugat-Európában telepedett le, így a fiú a tanulmányait már Brüsszelben végezte. Ismerte a török és francia vasúti megoldásokat, valamint dolgozott a spanyol-portugál és a boszniai-román összeköttetés tervezésén is. Hazatérve többek között a Károlyváros–Fiume, Nagyvárad–Kolozsvár és a Hatvan–Szolnok vonalak nyomjelzésének meghatározásában vett részt. 1881-ben ő lett a közmunka- és közlekedésügyi minisztériumban az út- és középítési osztály vezetője, 1883-tól az államvasutak igazgatóságának tagja, majd főrendiházi tag. Pályája csúcsát, 1887 és 1909 között, a MÁV elnökigazgatójaként érte el. Ő volt az egyik első magyar, aki az 1880-as években a híres Orient Expressz kényelmét élvezhette, és haláláig aktívan érdeklődött minden iránt, ami a szakterületéhez kapcsolódott. Idős korában családjával az Andrássy út 88. alatti vasúti nyugdíjintézeti ház második emeletén lakott, ám „az ország sorsa fölött való hazafias elkeseredés, valamint a gyógyíthatatlan betegség” egyre súlyosabb depresszióba sodorta. 1919. január 6-án megreggelizett, majd fél 11 körül a dolgozószobájában revolverével szíven lőtte magát. A filmhíradóban látható temetésére két nap múlva került sor a Fiumei úti sírkertben.
A hét humora: Pesti polgár este haza megy
Az előző epizódban szereplő Baross téri támadás egyike volt azoknak az eseteknek, melyek a forradalom óta erősen megromlott közbiztonsági állapotok miatt következhettek be. Különösen a külső Rákóczi út, azaz a József körút és a Keleti pályaudvar közötti szakasz és környéke, az ún. Csikágó számított veszélyes zónának. Rengeteg szórakozóhely, mozi üzemelt a fővárosnak ezen a részén akkoriban, s ahogy eljött a záróra ideje, véget értek a mozielőadások, úgy nőtt meg a fosztogatások, támadások, verekedések száma. Az ezen az útszakaszon található gyógyszertárak mindegyikének legalább négy-öt sebesültet kellett ellátnia éjszakánként. Dietz Károly rendőrfőkapitány 1918 decemberének végén az újságok rendőri tudósítójának nyilatkozva ezt a tanácsot adta a lakosság számára: „a főváros polgársága az útonállások és késelések ellen legjobban azzal védekezik, ha az esti órákban Budapest utcáin minél kevesebbet mutatkozik.”
Talán elsőre meglepőnek tűnik, de a közbiztonság hanyatlása szoros összefüggésben állt az országban ekkor már jó ideje fennálló, súlyos problémával, a szénhiánnyal. Ugyanis a közvilágításhoz szükséges gázt szénből állították elő. Ahhoz, hogy gyengébben ugyan, de még biztosítani tudják az utcai világítást a szénhiány idején is, december végén korlátozást vezettek be a háztartások gázhasználatát illetően. December 30-tól kezdve csak reggel 7-től 8-ig, illetve este fél 7-től 8-ig állt rendelkezésre a városi gáz, amellyel nem csak főzni, de fűteni és világítani is lehetett. Nappal és az éjszaka további részében a gáz nyomását központilag alacsonyra állították, így azt használni már képtelenég volt.
1919. január 3-án a budapesti rendőrség előterjesztésére a belügyminiszter további rendelkezéseket vezetett be a közbiztonság erősítése érdekében. Eszerint a főváros egész területén a sötétedés beálltakor, azaz délután 5 órakor be kellett zárni a házak kapuit, és csak reggel 6 órakor lehetett újra kinyitni. A miniszter a két időpont közötti időszakra kapunyitási díjat határozott meg, ezzel egyidejűleg a zárórának az időpontját is módosította. A színházak, éttermek, mulatóhelyek, továbbá a különféle egyesületek helyiségei este 9 óra után nem tarthattak nyitva. A rendőrfőkapitány járőr-kerületekre osztotta fel a fővárost, s elrendelte, hogy a rendőrség, a népőrség és a rendőrségi karhatalmi csapatok járőrszolgálatot teljesítsenek a sötétség beálltával egészen reggelig. Az érvényben lévő szesztilalom betartását is fokozottan ellenőrizték.
Mindezen intézkedések ellenére még hónapokkal később is életveszélyesnek számított az utcára kimenni sötétedés után. Aki mégis kimerészkedett, gyanakvó tekintettel fürkészte a szembejövőt zsebébe süllyesztett kezével revolverét szorongatva. Számos vicc és karikatúra született erről akkoriban. Maga Vértes Marcell is többféleképpen feldolgozta a témát. Az egyik az Est híradóban, a másik a Borsszem Jankó című élclapban jelent meg „Fodor” álnéven. Az ekkoriban a fővárosba érkezett francia gyarmati katonák fegyverzete hamar beépült a pestiek tudatába, így a sokakra nagy hatást gyakorló, övbe dugott tőrük is bekerült a felvonultatott fegyverarzenálba mindkét rajzon. Egy másik, hasonló karikatúra Mühlbeck Károly tollából született az Uj Idők hasábjain.
