Az Est filmhíradó második kiadása jól mutatja, hogyan formálódtak a műfaj szabályai az idők során. Ezen a héten egy cseppet sem szokványos politikai tudósítást, két meglehetősen bizarr bulvárhírt, és egy izgalmas sporthírt nézhetünk meg a 100 éves anyagból.
A képsorokat látva úgy érezhetjük, hogy a szerkesztők, akik sok esetben maguk az operatőrök voltak még ekkor, kifejezetten keresték a drámai témákat, és nem rettentek meg attól, ha erőszakos vagy bizarr eseményekről kellett beszámolniuk.
Eichhorn tábornagy kivégzett gyilkosa
Ez a filmhír, bár csak néhány másodperces, még a mai néző számára is megrázó. A forradalmár Borisz Mihaljovics Donszkoj holttestét látjuk a bitófán, akit nemrég akaszthattak fel a kijevi Lukaniovszka fegyházban. A kivégzést 1918. augusztus 11-én hajtották végre, miután a katonai bíróság kimondta a vádlott bűnösségét Hermann Emil Gottfried von Eichorn tábornagy meggyilkolásában. Eichorn, aki a német ellenőrzés alatt álló területeken Ukrajna katonai kormányzója volt, éppen a kijevi tiszti kaszinóból indult haza szárnysegédjével, amikor a Donszkoj által elkövetett bombamerénylet történt. A kérlelhetetlenségéről híres, „Ukrajna koronázatlan kiályaként” is emlegetett katonai vezető halála az oroszországi baloldali szociálforradalmárok tervének része volt, akik az Oroszország számára súlyos következményekkel járó breszt-litovszki béke ellen akartak tiltakozni.
Nem tudjuk, hogy ez a film hogyan került Az Est híradó szerkesztőségébe, de annyi bizonyos, hogy nem saját készítésű, hanem átvétel egy olyan tekercsről, amely külföldről jutott Magyarországra. A filmhírek rendszeres adásvételével és cseréjével foglalkozó hálózat majd a 20-as évek közepétől épül ki, amikor a Magyar Film Iroda intézményes kapcsolatokat alakít ki a világ különböző pontjain működő partnercégekkel. Szintén a filmhíradózás korai, formailag még képlékeny fázisára utal a kivégzett holttest elrettentésként való közététele, ami ekkor még előfordulhat, de később – ahogy a központi cenzúra erősödik – egyre ritkábban találkozunk ilyen felkavaró képekkel.
Balogh László, a Babaszínpad életúnt gyermekszínésze
A 14 éves gyermekszínész augusztus 21-én elkövetett öngyilkossági kísérletének híre igazi bulvártörténet. A mozivászonról mosolygó fiú viharos pályája legalább olyan érdekes, mint a Modern Babaszínpad intézménye, amely ebben az időben a „modern gyermeknek lelket nemesítő szórakoztatását” tűzte ki célul. Vezetője egy szőrmeáru cég korábbi igazgatója, Robicsek Zoltán volt. Az előadásokat valóban gyerekek tartották kicsiknek és nagyoknak, a közösség pedig mindenben a felnőtt társulati élet csillogó világát másolta. Ha megnézzük a Babaszínpad kis üdvöskéinek névsorát, több későbbi hírességet is felfedezhetünk közöttük. A korabeli sajtó az apró színészek között emlegeti többek között a majdani UFA-sztárt, Bársony Rózsit, de az 1930-as évek nagy klasszisa, Gaál Franciska is nosztalgiázva mesél egy itteni bukásáról. A mai Játékszín helyiségeiben tartott előadások a beszámolók szerint nagy népszerűségnek örvendtek, a primadonnáknak olykor Rózsahegyi Kálmánné sütötte a ropogós kiflit, de a gyerekszínpadot ez sem mentette meg attól, hogy a sorozatos botrányok miatt 1918 nyarán a budapesti főkapitány betiltsa a működését.
Az állatkerti hiéna, amely Lehoczky József hatéves fiú kezét leharapta
Az 1918-as hír egy súlyos állatkerti balesetről szól, melyben egy foltos hiána leharapja egy kisgyermek karját. A történetnek azonban itt nincs vége. Az aesopusi meséket idéző fordulat éppen két évtizeddel később történik, amikor a már felnőtt áldozat visszatér az őt megtámadó fenevadhoz, akinek legjobb barátja és állatkerti gondozója lesz. Annyi bizonyos, hogy a fővárosi Állatkert nem volt éppen sikerszériában a háború végén, noha még 1909 és 1912 között újjáépítették Bárczy István főpolgármester nagyszabású programjának keretében. A háborús nehézségek súlyosan érintették az állatállományt, a környezet karbantartására nem volt mód. A Pesti Napló hiéna-ügyben riportot készítő újságírója például csak a döglött fókák hűlt helyét, néhány szenvedő jegesmedvét és a körülményekhez képest viszonylag elégedettnek tűnő majmokat látott. A média működéséről sokat elárul a beszámoló, mely szerint a balesetről szóló hírek hatására a hiénaketrec szinte zarándokhellyé vált, ahol a lakosság szitokszóval vagy a kerítésen benyújtott botokkal próbált spontán revansot venni az állatokon. Szerencsére a válság csak átmeneti volt és a budapesti Állatkert hamarosan ismét Európa élvonalába került. 1920-ban már innen kínáltak megvételre bölényeket, medvéket, tevéket, és persze hiénákat azoknak az intázményeknek, például Berlinnek, ahol a háború miatt teljesen elfogyott vagy éppen szó szerint „elfogyasztódott” az állatállomány.
Szeptemberi versenyek az Ügető pályán
A Vadász és Versenylap című szakmai folyóirat 1918. augusztusában így jellemzi a fővárosi közönség és az ügető viszonyát: „Fővárosunk sportközönségét alaposan elkényeztették a galoppversenyek pompás startjai. Itt úgyszólván minden versenyben első-második kísérletre biztosan sikerül az indítás, és az esetleges hosszabb, öt-tíz perczes próbálkozások (…) nálunk csak elvétve fordulnak elő. Ilyen körülmények között érthető, hogy nálunk az ügetőversenyeknek a dolgok természetéből folyó feltétlenül hosszadalmasabb indításaival, sehogysem bír megbarátkozni a közönségünk, csaknem mindenkor élénk zugolódásával adva kifejezését türelmetlenségének.” A reklámnak is alkalmas filmhír alapján azonban úgy tűnik, semmi okunk az aggodalomra. A közönség szép számban jelent meg a versenyen és láthatóan élvezte a futamokat. A sportot az Eszterházyak, Károlyiak és más befolyásos családok kezdték népszerűsíteni Magyarországon az 1880-as években, az első Nagy Tenyészversenyt pedig 1884-ben rendezték, ez később a Magyar Ügetőderby elnevezést kapta. Ennek utódrendezvényét 1909 és 1923 között nem tartották meg, de az augusztus 28-án tartott egyéb futamokat a háromévesek között Orpheus, az Albertfalvai-díj esetében Medea, az amatőröknél pedig Jasmin nyerte.
