Vajda László Weisz László néven született Budapesten, a színházrendező és a magyar némafilmkorszak egyik legismertebb forgatókönyvírója, Weisz Lipót és Weisz Laura gyermekeként. A nevét később Vajda Lászlóra magyarosító családfő olyan rendezőkkel dolgozott, mint Korda Sándor vagy Kertész Mihály, de Bécsben és Berlinben is sikerrel mutatták be a színműveiből készült filmeket. Az ifjabb Vajda Lászlót tehát már gyermekkorától kezdve körülvette a színház és a film világa, korán felfedezhette érdeklődését a szakma iránt.

Először Berlinben vállalt filmes munkákat, világosítóként, másodoperatőrként, asszisztensként is dolgozott¹, majd Angliában vett részt néhány produkcióban és rendezett három filmet is². Első, Victor Hanburyvel közös rendezésében Billy Wilder történetét dolgozta fel Where Is This Lady? címmel, a film főszereplője Eggerth Márta énekes-színésznő volt.

Talpraesett nők és noir hangulat Budapesten

Magyarországon gyorsan lehetőséghez jutott, tapasztalatát és szakértelmét nyílt szívvel fogadta a magyar szakma, közönség, de még a kritika is.³ Első hazai rendezése, a Halló, Budapest! (1935) sikere után Párizsba szerződtették, de a rendező nem köteleződött el teljesen a francia filmgyártás mellett.

1936-ban a magyar mozik bemutatták az Ember a híd alatt című, nem csak az életműben, de a harmincas évek magyar filmgyártásában is egyedülálló alkotást. Dr. Visky András fiatal, munkanélküli orvos már éppen öngyilkosságra szánná el magát, amikor a legrosszabb helyzetben felcsillan a remény; egy volt professzora maga mellé veszi asszisztensként. A szerencsés fordulatról azonban hamar kiderül, hogy nem hozza el a boldogságot András számára – beleszeret professzora és megmentője elragadó feleségébe. A történet komorsága és színvonalas kivitelezése is újdonságként hatott a magyar színtéren, az amerikai gengszterfilmek és film noir világát idéző éjszakai képek és az elkerülhetetlen lecsúszás felé vezető jelenetek igazán különlegessé teszik az Ember a híd alatt című filmet.

A munkanélküliség kilátástalansága vígjátékaiban is megjelenik, például a Kölcsönkért kastély (1937) vagy Az én lányom nem olyan (1937) című filmekben. Női karakterei sokkal határozottabbak, elszántabbak a megszokottnál, a Magdát kicsapják (1938) című filmben például egy bátor diáklány áll ki a tanárnője mellett. A főszereplő, Turay Ida gesztusait sajnos csak a fennmaradt képek alapján képzelhetjük el, mivel a film elveszett. Vajda utolsó magyar filmjének, a Péntek Rézinek (1938) is Turay Ida alakítja karakán főhősét, és mint a rendező vígjátékai általában, ez is osztatlan sikert aratott mind a nézők, mind a szakma körében. A Színházi Élet egyik kritikusa lelkesen számolt be a rendezőről munka közben: „Figyeltem, ahogyan dolgozik, szereti a mesterségét és érti! Ezért szereti mindenki őt, aki vele dolgozik – és ezért jó minden filmje.”⁴ A rendező sikerének híre nem csak Magyarországban terjedt el, pár évvel később az olasz rendező, Vittorio de Sica feldolgozta két utolsó filmjét, Maddalena... zero in condotta és Teresa Venerdi címmel.

Hiába az elismertség, az első zsidótörvény és a közeledő háború miatt Vajda 1938-ban elhagyta az országot.

Menekülés után megállapodás Spanyolországban

Vajda számára korábbi munkái és kapcsolatai miatt Franciaország előnyös célpontnak tűnt. Megérkezése után egyből el is kezdett dolgozni a Szevasztopol című film tervén; az első világháborút tematizáló film középpontjában egy jószándékú német tiszt állt.⁵ A film azonban sosem készülhetett el, hiszen 1940-ben a németek lerohanták Franciaországot, Vajda tovább menekült Olaszországba.

A két világháború között megélénkült a kapcsolat az olasz és a magyar filmgyártás között, sok alkotó próbált Olaszországban új életet kezdeni. A budapesti komédiás-különítményként is emlegetett „allegra brigata di Budapest”⁶ hatással volt az olasz filmre, a magyar jelenlét új történettípusokat és formai változásokat is hozott. 1933-tól a második világháború végéig több magyar közegben játszódó olasz film is készült, a népszerű fehér telefonos komédiák alapját pedig a harmincas évek magyar vígjátékai adták.⁷ Ebbe a közegbe érkezett Vajda 1940-ben és hamar lehetőséghez is jutott, több produkcióban dolgozott, néhány filmet rendezett is. Második olasz filmje, a Giuliano de' Medici (1941) azonban derékba törte a rendező olaszországi karrierjét. Mussolini személyesen bírálta el, és nem találta elég lelkesítőnek a filmet az olasz történelemmel kapcsolatban, ráadásul saját kormányzása és a filmben megjelenő Lorenzo de’ Medici uralkodása között is sok volt a számára is érzékelhető, kellemetlen párhuzam. Vajda filmje a fasiszta diktatúra egyik legnagyobb botrányát idézte elő. A rendező ellen eljárás indult, amelynek keretében az OVRA, Mussolini titkos rendőrsége a magyar állam közreműködésével bizonyította Vajda zsidó származását, ami miatt Olaszországban is eltiltották a filmrendezéstől.⁸

1942-ben újra menekülnie kellett; ezúttal egy másik fasiszta diktatúrában, Spanyolországban kezdett dolgozni, és egy-két külföldi rendezéstől eltekintve itt is maradt élete végéig. Szakmaisága lehetővé tette érvényesülését a spanyol színtéren is, de igyekezte elkerülni a Franco-diktatúra cenzúráját. Ladislao Vajdaként 1943-ban mutatkozott be a spanyol közönségnek Cziffra Géza Ez a villa eladó (1935) című filmjének adaptációjával, Se vende un palacio (1943) címen. Ezt követően évente több filmet is rendezhetett Spanyolországban és Portugáliában is, elsősorban szórakoztató műfajokban alkotott, vígjátékai közül a Doce lunas de miel (1944) volt a legnépszerűbb, musicaljei közül pedig a Ronda española (1952) vagy a Doña Francisquita (1952) leginkább említésre méltók. Emellett néhány filmjében az olasz neorealizmus gondolat- és formavilága is érezteti a hatását, az 1951-es Séptima página például egy újságíró szemszögéből mutat be különböző történeteket a korabeli madridi hétköznapokból; bűnözésről, prostitúcióról, házasságtörésről mesél.

Az illúziót a valóság részévé tenni – az ötvenes évek spanyol sikerszériája

A Marcelino, kenyér és bor spanyol plakátja (forrás: Chamartín United Motion Pictures Organization)

Bár Ladislao Vajda stabil kézzel rendezett munkái szinte kivétel nélkül népszerűek voltak, az áttörést a Marcelino, kenyér és bor (Marcelino pan y vino, 1955) című film hozta el számára. Egy árva kisfiú története, akit a háború után ferences szerzetesek nevelnek fel, de a hétköznapok szinte idilli boldogsága ellenére hiányérzet ébred benne édesanyja iránt. Egy nap a feszület alatt imádkozva különös dolgot észlel, mintha a kifeszített Krisztus életre kelne – Marcelino kenyeret és bort visz új barátjának. Vajda a katolicizmus csodájával találkozó ártatlan gyermek karaktere mellett, a spanyol történelmi múlt idealizálásával, az uralkodó ideológiának megfelelő közeget teremt a történetnek. Ahogy egy interjúban fogalmaz, „a Marcelino azzal a szándékkal született meg, hogy nem akartam olyan forgatókönyveket készíteni, ami a cenzúra elé kerülhetne. Ha megnézi a filmjeimet, látni fogja, hogy nincs bennük semmi, amit ki lehetne vágni. A forgatókönyveim egyetlen kihúzott sor nélkül mennek át a cenzúrán.”⁹  Egy csapásra óriási siker lett Spanyolországban, a nemzetközi színtéren pedig sokáig a Marcelino volt a legismertebb spanyol film, Cannes-ban és Berlinben is díjazták. A film érdeme továbbá Pablito Calvo gyerekszínész felfedezése, aki Vajda egy következő filmjében is főszerepet kapott.

A torreádor (1956) című filmet a Marcelinohoz hasonlóan lelkesen fogadta a közönség és a szakma is. Andrés László, a szintén magyar származású, elsősorban Argentínában tevékenykedő szerző története alapján készült, de Vittorio de Sica Biciklitolvajok (1948) című neorealista remekműve is nyomot hagyott a filmen. Egy árva kisfiú, Pepote, és nagybátyja, a volt torreádor, Jacinto, Madrid külvárosában élnek egy kunyhóban. A férfi munkanélkülisége ellenére szeretetteljes hétköznapjaik zavartalanul telnek, egészen addig, amíg a férfi ajánlatot nem kap arra, hogy újra vegyen részt egy bikaviadalon. Ehhez viszont arra lenne szükség, hogy megszerezze a pénzt a fellépőruhára. A bűnözés világában járatlan Jacinto csalásai nem járnak sikerrel, a rendőrséggel is összetűzésbe kerül, majd amikor már minden buktatót leküzdött a viadal napjáig, az arénában elbukik. Ugyanakkor A torreádor a Biciklitolvajokkal szemben vidám véget ér, Pepote ugyanis azt hazudja nagybátyjának, hogy nem látta őt az arénában, ezzel megadva a lehetőséget Jacintonak, hogy diadalmas küzdelemként adja elő kudarcát. 

A torreádor esztétikai és meggyőződésbeli fordulópontot is jelent Ladislao Vajda életművében, ahogyan azt a filmjeit vizsgáló Tanner Gábor is kifejti, a valóság megváltozott szerepe kapcsán. „Első spanyol vígjátékaiban bármilyen csábítóak is a pénz révén elérhetőnek vélt illúzióvilágok, a szereplők a boldogságot mindig a filmbeli valóságban találják meg. Fekete filmjeiben az illúziók helyén hamis, lidércnyomásos világok állnak, de a nyomozók, miután fényt derítettek a valóságra, darabokra törik a sötétség birodalmát. Később, A torreádortól kezdve az illúzió már nem kerül ennyire élesen szembe a valósággal, sőt annak szerves részévé válik: álmok, gyerekmese-szerű csodák nélkül nem működik a valóság.”¹⁰

Nemzetközi koprodukciók és újrahasznosítás mesterfokon

Az ígéret plakátja (forrás: Familienarchiv Ellgaard)

Valóság és illúzió összefonódására különösen érdekes példa a svájci író, Friedrich Dürrenmatt és Ladislao Vajda együttműködéséből született film, Az ígéret – Fényes nappal történt (Es geschah am hellichten Tag, 1958). A közös munka nem volt zökkenőmentes, az író elégedetlen volt a film tónusával és a boldog befejezéssel, így a történet sajátosságainak megőrzése érdekében a forgatókönyvet regénnyé dolgozta át.

Egy svájci faluban gyerekgyilkosság történik, mely bűncselekménynek a közösség meggyőződése szerint az ártatlan Jacquier az elkövetője. A rendőrfelügyelő azonban sejti, hogy az igazság nem olyan egyszerű, mint ahogyan azt a falu népe gondolja, és egy másik kislányt felhasználva próbál a valódi gyilkos nyomára bukkanni. Terve sikerrel jár, és elkapja az igazi bűnöst. Bár a film a későbbi feldolgozásokhoz képest Ladislao Vajda filmje kevésbé ambiciózus, a klasszikus thriller és krimi keretein belül marad, különleges formaérzékkel teremti meg a svájci kisváros nyomasztó hangulatát. Dürrenmatt forgatókönyve több rendező figyelmét is felkeltette, Fehér György Szürkülete (1990) vagy Sean Penn The Pledge (2001) című filmje is Az ígéret történetét dolgozta fel.

Karrierje utolsó szakaszában nemzetközi koprodukciókat és számos nyugat-német filmet is rendezett. Többször is dolgozott Turay Ida férjével, az NSZK filmgyártásában már ismert, Svájcban élő Békeffi István színműíróval, például az Egy angyal szállt le Brooklynban (Un angelo è sceso a Brooklyn, 1959) és Vajda egy magyar filmjének spanyol feldolgozása, az Egy majdnem rendes lány (Una chica casi formal, 1963) című filmeken.

Bár gyakori önismétlését sokan illették kritikával, sokkal több volt a lelkes, rajongó hang Ladislao Vajda körül. A legnemesebb értelemben vett mesterember, aki a szakmája biztos ismeretében helyt állt Európa különböző filmgyártásaiban, nem is akárhogyan; a magyar és a spanyol filmtörténet is kiemelkedő színvonalú, szórakoztató, megható és izgalmas filmeket köszönhet a rendezőnek.

1965-ben Ladislao Vajda váratlanul, infarktusban halt meg Barcelonában.   

IMDb
Hangosfilm