Lorre, Peter (1904–1964)

2022.10.03.

Brecht egyik kedvenc színésze az M – Egy város keresi a gyilkost főszereplőjeként vált a filmtörténet ikonikus sorozatgyilkosává.

Löwenstein László (születési név), Ladislav Loewenstein, Peter Lorre
színész, rendező
1904. június 26., Rózsahegy, Osztrák-Magyar Monarchia
1964. március 23., Los Angeles, Amerikai Egyesült Államok

Peter Lorre, akkor még Löwenstein László gyerekkorát beárnyékolta anyja korai halála, a család folyamatos költözködése és mostohaanyja szeretetlen viselkedése. Korai évein még legelkötelezettebb monográfusai is nehezen igazodnak ki, az életéről terjesztett mítoszok gyakran ellentmondásosak. Ráadásul Lorre visszaemlékezéseit saját testvérei is megbízhatatlannak minősítették. Ezek a történetek olykor sötét, komor hangulatú gyerekkort festenek le, de némely közülük kifejezetten mulatságos és jókedélyű.1

Annyi bizonyos, hogy az Osztrák-Magyra Monarchiában, a mai Szlovákia területén található Rózsahegyen született zsidó családban, Löwenstein Alajos könyvelő és Freischberger Elvira első gyermekeként. Mindössze négyéves volt, amikor anyja vérmérgezésben meghalt. Először Romániába, majd Bécsbe költöztek, ahol német iskolába járt, így már kisgyerekként elvesztette kötődését a magyar anyanyelvhez. Végül a bécsi Lipótvárosban telepedtek le, és Lorre beiratkozott egy üzleti iskolába. A húszas évek elején banki hivatalnokként dolgozott, családja legnagyobb megelégedésére. Azt viszont nem tudták, hogy a külkereskedelmi osztály elegáns alkalmazottja egyre többet lóg munkahelyéről, hogy barátaival együtt egy amatőr színtársulatban próbáljon. 1923-ban kirúgták munkahelyéről, Lorre pedig szembesült a háborúból alig felocsúdó Bécs gazdasági válságának valóságával. A Prater padjain aludt, lopott, újságárusként próbálkozott, a megmaradt lapokból csinált magának fekhelyet, bértapsoló volt a Burgtheaterben – később persze a nélkülözést is kalandként mesélte el. Mint a századeleji Bécs legtöbb romantikus nincstelenje, Lorre is a város jellegzetes kávéházaiban lelt otthonra.

Jacob Levy Moreno társulatától Bertolt Brecht darabjának címszerepéig

Egy kávéházban ismerkedett meg William Morenoval is, aki bemutatta Lorrét bátyjának, a pszichodráma és az improvizációs színház pionírjának, Jacob Levy Morenonak. Lorre és Moreno ideális partnerre találtak egymásban, a színésznek ez volt az első igazi iskolája, otthon érezte magát a csellengő különcökből összeverődött társulatban, a rendezőt pedig megihlette az új tag „különös mosolya és feledhetetlen arca.”2 Moreno munkamódszerét a csoportterápiára hasonlító próbafolyamatok, rögtönzésre épülő előadások jellemezték. Ennek nyomán a modern pszichológia már pályájának első állomásától kezdve meghatározóvá vált Lorre játékában és, bár erre ekkor még nem számíthatott, annak kritikai fogadtatásában. Nevét is itt változtatta meg, a „Löwenstein”-nél színlapképesebb „Lorre”-t Moreno alkotta meg a „Rolle” (németül: szerep) szó betűivel játszva. A rendező azonban abszolút nyitottságot és önmarcangolást követelt alkotótársaitól, így a társulat 1924-ben szétesett.

Lorre a húszas évek közepére egyre rutinosabban mozgott Közép-Európa német nyelvű színpadain, fellépett Breslauban és Zürichben, közben rendszeresen visszatért Bécsbe is, ahol a Prater melletti Carltheaterben játszott. 1929 márciusában költözött Berlinbe, és azonnal jelentkezett is Bertolt Brechthez a Theater am Schiffbauerdammba.3

Brecht mind alkotói, mind személyes kapcsolatként fontos volt a színész számára. Lorre a szerző berlini időszakának legjelentősebb rendezéseiben játszott, mint a Pioniere in Ingolstadt és a Mann ist Mann, amelyben főszerepet kapott. Közben a Volksbühnén is rendszeresen fellépett, itt hívta fel magára Fritz Lang figyelmét.4 A kritikusok szerint színpadi alakításai közül a Mann ist Mann volt kiemelkedő, amelyben a Lorre által megformált karakter, Galy Gay helyzete és a színész játéka szemléletesen illusztrálta Brecht színház- és társadalompolitikai meggyőződését. Gay személyiségének torzulása, az ártalmatlan figura bestializálódása előre vetítette Lorre jellegzetes későbbi karaktereit, vagyis az imperialista, fasiszta vagy egyszerűen csak hanyag közeg pusztító hatását megmásíthatatlanul magán viselő ember alakját. A konvencionális színházhoz szokott berlini nézők nehezen viselték Lorre zilált beszédét és töredezett játékát, Brechtet viszont épp ez kápráztatta el. Mint kritikusainak írt válaszában kifejtette, a színész inkoherens stílusa precízen és bámulatosan ülteti gyakorlatba a rendező elméletét, és nagy kifejezőerővel láttatja a társadalmi viszonyokat.5 Barátságuk azután is megmaradt, hogy Lorre elhagyta Németországot, majd Brecht amerikai menekültévei alatt ismét rendszeresen találkoztak, a színész pedig igyekezett a szerző megsegítésére használni kapcsolatrendszerét és befolyását.

Brecht két verset is szentelt Lorrénak, amelyek egy hiányzó barát utáni vágyódás lenyomatai. Ezekből is tudható, hogy mély beszélgetéseiket mindkét fél nagy becsben tartotta. Lorre nem volt fogékony a politikára, a társadalomtudományok nem kötötték le – bár nézetei és barátai miatt őt is fenyegetette az Amerika-ellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság –, és Brecht rosszallása ellenére is vágyott az amerikai sikerre. Testvére, András úgy fogalmazott: „szalonszocialista volt”. Félelemérzete, alkalmazkodóképessége, és filmjeiben megörökített kiszolgáltatottsága erősebb volt bármilyen kiforrott világképnél.6 Brecht felfogása és a Mann ist Mann hatása nem Lorre közéleti megnyilvánulásaiban, hanem páratlan szerepformálásában érhető tetten. Karakterei és előadásmódja egyedülálló mélységét Elfriede Jelinek, a Nobel-díjas írónő foglalja össze: "Ő az, aki mindannyiunkban megszólal és tudatosítja bennünk, hogy mi magunk is minden kontextusból kiszakítottak vagyunk, degradáltak, igen, már csak azáltal is, hogy egyáltalán létezünk. Ebben az értelemben Lorre mindig degradáltakat játszott, de olyanokat, akikről csak sejteni lehet, mivé válhattak volna."7

M – Egy város keresi a gyilkost

A Mann ist Mann-nal azonos évben készülő M – Egy város keresi a gyilkost (r: Fritz Lang, 1931) címszerepét Lorre elenyésző filmszínészi tapasztalattal kapta meg. A filmtörténet egyik megrendítő mestermunkája egyszerre lett meghatározó és rendhagyó a színész életművében.8 Meghatározó, mert a Lorre által megformált gyerekgyilkos, Hans Beckert szimbolikus alakja minden bizonnyal hozzájárult, hogy Hollywood sokszor zaklatott, zavart, rettegő és másokat rettegésben tartó bűnözők szerepeit bízta rá, középszerű filmekkel korlátozva alkotói kiteljesedését. Rendhagyó, mert későbbi munkáival ellentétben, Hans Beckert komoly szerep volt, az M pedig nagyszabású, intellektuális, már saját korában is ünnepelt remekmű.


M – Egy város keresi a gyilkost (részlet)

Több karakterében felismerhető valami Beckertből, de mind Németországban, mind Hollywoodban játszott komikus és ártalmatlan figurákat is. Az M és a későbbi szerepek megfellebbezhetetlen összekapcsolása arról tanúskodik, hogy Lorre előadóművészi korlátozásában nem csak az iparnak, a recepciónak is lehet felelőssége, amennyiben a teljesség vizsgálata helyett a könnyen kínálkozó narratívákat választja. Azaz a köztudatban élő Lorre-kép nem egyszerűen a studiók sztereotíp szereposztásából, hanem az életmű ellentmondásai és az elsődleges értelmezési irányt nem építő mellékútjai felett elsikló kritikai fogadtatásból is következik.9

Lorre azután sem szabadult meg a sokat követelő rendezőktől, hogy a színpadot lecserélte a filmvászonra. A „megrögzött szadista”10 Lang szó szerint kiverte belőle a filmet befejező, összeomlásba torkolló igazságbeszédet. Mivel a Lang nélkül készült francia verzióban Lorre kevésbé kifejező, az alakítás erejét sokan a rendezőnek tulajdonítják. Ugyanakkor a színész gesztusai és megoldásai színházi tapasztalataiból, különösen Brecht tanításából következnek. A film egyik kulcsjelenetében Beckert magát figyeli a tükörben, majd a kezével eltorzítja az arcát. A külsején szimulálja a belső átváltozást, ezzel szemlélteti a szörnyeteget. Nem a valóság illúziójának megteremtésén fáradozik, éppen a mesterkéltség eszközével él: mozdulatai darabosak, arcából újabb és újabb maszkokat formál.11

Az M nem csak a hollywoodi stúdióknak jelentett útmutatást Lorre lehetséges szereptípusairól, a színész számára is mintaadó volt a feltárulkozás és a fájdalomábrázolás tekintetében. Remegés, szilánkos mosoly, kappanhangú hisztéria, a folytonos fizikai kitettség arc-, test- és hangjátéka kapcsolja össze saját veszélyeztetettségét az általa jelentett veszedelemmel. Graham Greene így írt a gonosz iránt érzett könyörületről egy másik film, az Őrült szerelem (Mad Love, r: Karl Freund, 1935) belengetett betiltása kapcsán:

„Egyedül Lorrénak köszönhetjük a gonosz jóságát, érzékenységét. Sápadt, gömbölyű fejének márványpupillái olyanok, mint egy mikroszkóp szemlencséi, amelyekben láthatóvá válnak a kusza elme szétszálazott fonalai: szerelem és vágy, nemesség és perverzió, önutálat és lesből támadó kétségbeesés. A vonásai maguk metafizikusak... A felszínes művészet rendkívüli mélységű színésze. Sorsa örökös bénultság, a rendezők elégtelensége, a pénzemberek haszonelvű elvárásai és a Filmcenzorok Bizottsága miatt. A pénzadókat nem érdekli a pszichológiai igazság, a Bizottság nem ismeri föl az erkölcsöt.”12

Lorre 1933-ig játszott német filmekben. Hitler hatalomra kerülésekor Göbbels megpróbálta meggyőzni a színészt, hogy legyen a nemzetiszocialista film arca. Lorre a rá jellemző iróniával utasította vissza: „Németország nem elég nagy két olyan gyilkosnak, mint Hitler és én.”

Menekültlét – Kalandok a maszk mögött

Először Párizsba, majd Londonba menekült. Itt Alfred Hitchcock rendezővel leforgatta Az ember, aki túl sokat tudott (The Man Who Knew Too Much, 1934) című filmet, amely bebizonyította, hogy Lorre megállja a helyét angol nyelvű produkciókban.13 Ez megteremtette az erős akcentusú, homályos hátterű európai figura sémáját.

Lorre és első felesége, Celia Lovsky 1934 nyarán szálltak fel az Egyesült Államokba tartó hajóra. Brecht alkotótársa, a Los Angelesben menedékre találó Elisabeth Hauptmann lelkendező levélben számolt be Walter Benjaminnak a házaspár érkezéséről, akik a régi ismerősök – Fritz Lang, Billy Wilder, G. W. Pabst – viszontlátása mellett, hamarosan új barátoknak – Delmer Daves, Paul Muni, Josef von Sternberg – is örülhettek.14

Ekkoriban, 1935 és 1941 között játszotta legtöbb főszerepét. Elvállalta az Őrült szerelem eszelős tudósát, Dr. Gogolt, és kiharcolta, hogy emellett megkapja a Bűn és bűnhődés (Crime and Punishment, 1935) főszerepét, amelynek rendezője Josef von Sternberg lett. Érdekérvényesítő- és tárgyalóképessége ámulatba ejtette a korabeli sajtót, mint írták, a „magyar Napóleon túljárt Hollywood Wellingtonjainak eszén.”15 Lorre a 20th Century Foxnál 1937 és 1939 között nyolc Mr. Moto filmet csinált. A sorozatban egy joviális japán detektívet alakított. A semmitmondó szereptől azonban megcsömörlött, és így nyilatkozott: „ha csak pénzért csinálja valaki a színészetet, a munka gyerekes és méltóság nélkül való lesz.”16


Őrült szerelem – Trailer

1940-ben visszatért az MGM-hez és bonyolult jellemű, negatív figurát alakított Frank Borzage egyik kulcsművében, a Különös rakományban (Strange Cargo, 1940). A stúdiók közt folyton vándorló Lorre a Columbiánál játszotta el amerikai pályája legfontosabb főszerepét, az Arc a maszk mögött (The Face Behind the Mask, r: Robert Florey, 1941) megnyomorított, arcán égési sérüléseket szenvedett magyar bevándorlóját, Szabó Jánost. „Istenem” – fohászkodik a filmben halkan, rezignáltan Lorre sosem használt anyanyelvén, mindhiába. Az elveszett arc elviselhetetlen gyötrelme, Szabó kínjai rettenetes képet adnak a menekültlétről, és áttételesen Lorre kizsákmányolásáról.

Magyar származású figurákat könnyed, bájos kontextusban is játszott. Ő volt Polo, Erich von Stroheim sikamlós, bátortalan, de jókezű tolvajtársa a kétes európai szélhámosokat virtuóz humorral, éles párbeszédekkel bemutató vígjátékban, az I Was an Adventuress (r: Gregory Ratoff, 1940) című filmben.

Sydney Greenstreet, Claude Rains és Humphrey Bogart oldalán

1941-ben került a Warner Brothers stúdióhoz, itt játszotta legismertebb mellékszerepeit, az erőskezű gengsztereknek és részvétlen hatóságoknak egyaránt alárendelt, rossz tartású, mellébeszélő, otthontalan imposztorokat. Ebben az időszakban játszotta el a Casablanca (r: Kertész Mihály, 1942) Ugartéját, akinek csak a halál jelent kiutat a bujkálás mocskából és a fogság magányából.

Lorre manírjai, természetellenes, kimódolt mozdulatai az állandó rettetésben élt élet gesztusai. Karaktereit egyszerre formálja saját filmes alteregója, mint kulturális jelenség, és az, ahogy Hollywood ezen keresztül a menekültlétet ábrázolja.

Ekkoriban játszotta el Joel Cairot A máltai sólyomban (The Maltese Falcon, r: John Huston, 1941), de ennek a sikeres időszaknak a szélsőjobboldal amerikai előretörése vetett véget. Jack Warner az Amerika-ellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság előtt tett vallomásával "szürkelistára" tette Lorrét, és 1946-ban szerződést bontott vele.


Peter Lorre egy órareklámban 1950 körül

Az elveszett

A háború után rövid időre hazatért Németországba, és leforgatta egyetlen rendezését, Az elveszett (Der Verlorene,1951) című filmet. Miként a róla szóló filmesszében Harun Farocki és Felix Hoffmann hangsúlyozzák17, egy film sem vetítette előre olyan pontosan a fasizmust, mint az M, és egy film se volt képes úgy rekonstruálni azt, mint Az elveszett. A második világháború idején játszódó filmben egy német tudós megöli menyasszonyát, mert megtudja, hogy az elárulta kutatási eredményeit az ellenségnek. A film jó kritikákat kapott, de Lorre nem rendezhetett többet, így Brecht szövegeinek megfilmesítésére irányuló tervei már nem valósultak meg.

Visszament Amerikába, ahol vígjátékokban játszott és gyakran saját ikonikus alakításainak paródiáját nyújtotta.18 Lorre maga vált relikviává.19 Az elhízott színészt megalázó szerepekbe kényszerítették, de utolsó filmjeiben, Roger Corman horrorjában (A holló / The Raven, 1963) és Jacques Tourneur horror-vígjátékában (A rémület komédiája / The Comedy of Terrors, 1963) barátok és nagy színészek, Vincent Price és Boris Karloff mellett találta magát. Corman rendezői módszerének köszönhetően ekkor visszatért a pályája elejét meghatározó, rögtönző színjátszásához.20

Az epebajára kapott morfium azonban súlyos függőséget okozott nála, amelyből sosem tudott kilábalni, és túlsúlya is egyre aggasztóbbá vált. Egészsége gyorsan romlott, 1964. március 23-án halt meg agyvérzésben.

IMDb
Filmportal.de
Arts in Exile

Jegyzetek

[1] Jellegzetes példa a cionista apa fiaként nevelkedő Lorre visszaemlékezése az asszimilációját mutató adventi idillre. Ennek tanúsága szerint gyerekként semmi nem tartotta annyira lázban, mint a karácsony, áhítozott a finomságok, a közös éneklés és a varázslat után. A történet öccse, András szavai szerint „igazi süket duma.” Youngkin, Stephen D.: The Lost One. Lexington: The University Press of Kentucky, 2005. 7.
[2] Thomas, Sarah: Peter Lorre: Face Maker. New York: Berghahn Books, 2012. 17.
[3] U.o. 20.
[4] U.o. 22.
[5] U.o. 26.
[6] Youngkin: The Lost One. 254-257.
[7] https://www.filmmuseum.at/kinoprogramm/schiene?schienen_id=200005
[8] Thomas: Peter Lorre: Face Maker. 33-34.
[9] U.o. 33-51.
[10] Youngkin: The Lost One. 62.
[11] Thomas: Peter Lorre: Face Maker. 40-41.
[12] Youngkin: The Lost One. 118.
[13] Thomas: Peter Lorre: Face Maker. 51.
[14] Youngkin: The Lost One. 99.
[15] U.o. 114.
[16] U.o. 128.
[17] Peter Lorre – Das doppelte Gesicht (r.: Harun Farocki, Felix Hoffmann, 1984)
[18] https://www.filmmuseum.at/en/film_program/scope?schienen_id=200005
[19] Peter Lorre – Das doppelte Gesicht (r.: Harun Farocki, Felix Hoffmann, 1984)
[20] https://www.filmmuseum.at/en/film_program/scope?schienen_id=200005

Források

Youngkin, Stephen D.: The Lost One. Lexington: The University Press of Kentucky, 2005.
Thomas, Sarah: Peter Lorre: Face Maker. New York: Berghahn Books, 2012.