Putty Lia (1896–1931)

2021.11.26.

A viharos életű, tragikus sorsú világsztár ellenállhatatlan nő és nagy drámai kifejezőerővel megáldott, modern művész volt. Gyakran nevezték a magyar Pola Negrinek, Adolph Zukor hívta Amerikába, de Dupont, Murnau és Griffith is szívesen dolgozott vele.

Putti Amália (születési név), Lya De Putti
színésznő
1896. január 10. Vécse, Osztrák-Magyar Monarchia
1931. november 27. New York, USA

A mai Magyarországon, néhány szakmabelit nem számítva, nem ismerik már a nevét. Hazája elfelejtette egykor oly sikeres leányát, Putty Liát, Lya de Putti nevére azonban még emlékezik a világ. Külföldi némafilmrajongók elismerően emlegetik a húszas évek filmcsillagát, akivel a korszak legjelentősebb rendezői, Joe May, Dupont, Murnau és Griffith is szívesen dolgozott. Nemzetközi némafilmfesztiválokon, elsárgult plakátokról, öreg fényképekről meglepően gyakran tekint ránk tüzesen fénylő, fekete szeme. Viharos élete, tragikus halála sokáig foglalkoztatta a filmrajongókat, s vannak, akik még ápolják legendáját.

A lázadó kislány

Putty Lia a szép Hoyos grófnő és az olasz származású ulánuskapitány, Putti báró házasságából született. A házaspár négy gyermeke közül a legfiatalabb, Amália 1896. január 10-én látta meg a napvilágot Vecsén, a család Kassa melletti birtokán. A zárdában nevelkedett kis Máli rakoncátlan természetét az apácák sem tudták megfékezni. Bár a csintalan lány áthágott minden szabályt, a zárda karácsonyi előadásán Szent Margit szerepében hódítva nyert bocsánatot vétkeiért. Anyja remélte, hogy egy korai házasság megváltoztatja természetét, 1912-ben férjhez adta a jó családból származó, vagyonos Szepessy Zoltánhoz.

A lázadó szellemű gyermekből nyugtalan fiatalasszony lett, akinek a színjátszás és a hírnév utáni ellenállhatatlan vágyódását a konszolidált családi háttér, s két gyermekének megszületése sem tudta elnyomni. Az előnyös házasságot, a jólétet és biztonságot, amelyért sok színésznő hátat fordított már a pályának, egyik napról a másikra eldobta a bizonytalan jövőért. 1918-at írtak, a magyar némafilmgyártás fénykora volt ez az év, amikoris több mint száz filmet forgattak. A tehetséges fiatalasszonynak nem kellett sokáig várakoznia, hogy átléphesse a filmstúdiók kapuját. Balogh Béla az Astra filmgyár főrendezője felfigyelt a Royal Orfeum szép táncosnőjére és főszerepet bízott rá A császár katonái című filmjében. Földes Imre osztrák ellenes, hazafias katonadrámáját Falk Richard forgatókönyvíró az őszirózsás forradalom eseményeinek szellemében aktualizálta. Putty Lia olyan temperamentummal és rátermettséggel játszotta a szerepet, mintha hónapokig készült volna rá. A sajtóban magyar Pola Negrinek nevezték, dicsérték játékát, szépségét. 

Az első igazi szakértő, Kertész Mihály szűkszavúan értékelte teljesítményét: „Jó, de nagyon kövér. Le kell fogynia, ha filmszínésznő akar lenni.”

A sikeres indulás ellenére sem lett Putty Liából magyar filmsztár. A háborút követő események, s a filmgyártás számára kedvezőtlen magyarországi feltételek, mint annyi tehetséges pályatársát, őt is elsodorták. Előbb Nagyváradra, majd Bukarestbe utazott, utóbb kedvező ajánlat csábította Berlinbe. Putty Lia csillaga a német film egén ragyogott fel, ahol előtte is és utána is gyakran tündököltek idegen filmcsillagok. Asta Nielsen Dániából, Pola Negri Lengyelországból, Elisabeth Bergner Ausztriából érkezve hódította meg a német közönséget. Különösen kedvezett Berlin a magyar színésznőknek, sokan dolgoztak Németországban, s jól érvényesültek. Putty Lia előtt Lenkeffy Ica, később Gaál Franciska, Rökk Marika váltak német földön világhírű sztárokká.

(forrás: NFI)

Berlin, a dekadens világváros

Berlin, a háború utáni problémák elől a kicsapongásba, a hús örömeibe menekülő dekadens világváros szívesen fogadta az egzotikus szépségű magyar táncosnőt. Néhány nappal érkezése után már a Scala óriási színpadán próbált. A premieren két és félezer ember percekig tapsolta a tüzes magyar lányt. Nappal a filmgyárban statisztált, éjszakánként pedig a Scala-ban szerepelt. Itt fedezte fel a mindenki által csak „szép cigánylány”-ként emlegetett Putty Liát a bécsi származású Richard Oswald, a szifiliszre figyelmeztető filmjeiről híres rendező és producer. Tőle kapta az első lehetőséget. Egy tragikus sorsú szoknyabolond (Conrad Veidt) kedvesét alakította a Die Liebschaften des Hektor Dalmore (1921) című filmben. Joe May és Mia May szintén a Scala-ban látva választották ki 1921-ben a Hindu síremlékbeli (Das indische Grabmal 1-2.) Mirjam szerepére. „Egy táncosnőt kell alakítania. Nehéz szerep. Ha jól játssza el, kész filmszínésznő lesz. Ha nem, kímélet nélkül eldobom azt a részt, ahol maga játszik és újra csinálom az egészet, más színésznővel.” – mondta neki Joe May a forgatás kezdetén. Putty Lia megfelelt a szigorú rendező várakozásainak, s ezzel sorsa eldőlt. A hatalmas plakátokon új név állt: Lya de Putti. A film premierjén Joe May, Mia May, Conrad Veidt mellett állt a színpadon a tapsviharban.

Felgyorsultak az események, pályája meredeken ívelt felfelé. A Hindu síremlékben nyújtott alakításával elégedett Joe May főszerepet bízott rá a Robert Dinesen által rendezett Ilonában (1921). A szintén Berlinben filmező Lenkeffy Ica javaslatára bevették az Othellóba (1922), melyben Jágó feleségét játszotta el. A forgatás közben barátkozott össze az Othellót alakító Emil Jannings-szal. Ő ismertette össze Murnauval, aki szerepeltette két következő filmjében. Főszerepet játszott az Égő szántóföld (Der Brennende Acker, 1922) című komor parasztdrámában, majd a Fantomban (Phantom, 1922) kapott izgalmas, kettős szerepet.

A magyar Pola Negri

1923-ban az első számú német női sztár, Pola Negri Amerikába szerződött. A maga után hagyott űrt az egyre népszerűbbé váló Putty Lia töltötte be. Putty Liát kipróbálták a legkülönbözőbb szerepkörökben. Eleinte szemérmes, de határozott vidéki lányokat formált meg, többnyire egy ördögi, szabados asszony, a vamp ellenpólusaként. Ez utóbbi típust a német filmben a botrányos magánéletű Anita Berber testesítette meg, aki hamarosan a kábítószer és az alkohol rabja, majd áldozata lett.

A jazz korszakban, a „roaring twenties”-nek nevezett húszas években a szűzies, viktoriánus naivától egyre inkább a baljós, kéjvágyó vamp felé fordult a közönség érdeklődése. Putty Lia 1924-ben készült, Robert Dinesen által rendezett filmjeiben már a pusztító szenvedélyű, csábító asszony szerepkörében jelent meg. Ezt az utat folytatta az 1925-ben forgatott Varietében is Jannings partnereként. Távolról jött, titokzatos, érzékien szép lányt alakít, aki szenvedélyesen próbál elcsábítani egy családapát. A férfi végül rémülten fejti le nyakáról a kígyóként rátekeredő gyönyörű női kart és eltaszítja a lányt. Később összeomlik, nem tud ellenállni a kísértésnek, ő lopódzik be a lányhoz, majd kisfiát és feleségét otthagyva, Berlinbe szökik vele.

A film az Egyesült Államokba is eljutott, óriási sikerrel játszották, de első jeleneteit, amelyekben Bertha-Marie elcsábítja Fullert, erkölcstelennek találták és kivágták. Az amerikai változat Huller és Bertha-Marie berlini karrierjével indult.

A Varieté amerikai sikere felkeltette a producerek érdeklődését, s rövidesen  szerződést ajánlottak Putty Liának. Az Adolph Zukortól érkezett felkérést a Paramount párizsi irodájában írta alá.

A sátán keservei című filmben (forrás: NFI – Filmarchívum)

Paramount, Universal, Columbia

Áthajózott tehát ő is az óceánon. A Paramount Long Island-i stúdiójában, New Yorkban kedvező volt a fogadtatás. A vállalat emberei virágokkal várták, riporterek vették körül, limuzin vitte a szállodába, s a stúdió magántitkárt és angol tanárt bocsátott rendelkezésére. Érkezése estéjén Zukor vacsorát adott a tiszteletére. A bizakodó színésznő nem sejtette, hogy európai és arisztokratikus vonásai kíméletlenül skatulyába szorítják. Első három amerikai filmjét 1926-ban forgatta New Yorkban. Az elsőt, A sátán keserveit (The Sorrows of Satan) D. W. Griffith rendezte. Putty Lia boldog volt a nagy rendező mellett, akitől sokat tanult, s akit türelmesnek, segítőkésznek ismert meg. Vamp szerepben jelent meg, mert a Varieté után az amerikai producerek nem tudták őt más szerepkörben elképzelni. Putty Lia valóban hatásosan tudta megjeleníteni a végzet asszonyát, ahogy álmatag arccal, résnyire nyitott szemekkel, mégis mindent megfigyelve, ringó léptekkel, rendkívül lassan lesétált egy lépcsőn, vagy bevonult egy terembe. Fényes fekete rövid haja, ragyogó szeme, nemesen ívelt orra, szűk ruhái, a karjáról lecsüngő, szárnyként verdeső ruhadíszek, s különös, kihívó, támadó testtartása valamiféle ragadozómadárhoz tették hasonlatossá. Noha illett hozzá ez a szerepkör, az amerikai film szinte mindig elbánt a vampokkal, s Putty Lia ezt nehezen viselte el. A sátán keservei nem Putty Lia filmje volt, hanem Carol Dempsteré, aki a derék nőt alakította: róla készültek a nagyközelik, ő játszott el minden hatásos nagyjelenetet.

A The Prince of Temptersben (r: Lothar Mendes) Putty Lia szintén vampot alakít, megjelenése ebben a filmben az előzőnél is erotikusabb, testhez álló fekete szatén ruhája híressé vált, s szenvedélyes szerelmi jeleneteit több államban cenzúrázták. Harmadik Paramount filmje, a Isten adott nekem húsz centet (God Gave Me Twenty Cents, r: Herbert Brenon) alvilági miliőben játszódó melodráma, amiben ismét a rossz lány szerepét osztották rá. Színészi teljesítményét a lelkes kritika a Varietébeli alakításával egyenértékűnek tartotta, azonban ez sem enyhítette kedvetlenségét, amiért mindig neki kellett játszania a film végén halállal lakoló bűnös asszonyokat, s a néző szimpátiáját mindig a film másik hősnője nyerte el. Felbontotta a szerződését a Paramount Stúdióval, és 1927-ben Hollywoodba utazott, ahol régi magyarországi és németországi ismerősökre talált. Első hollywoodi filmjétől azt remélte, hogy végre sikerül kitörnie a vamp szerepkörből. Bíró Lajos 1912-ben írott színdarabja, a Rablólovag nyomán forgatott Szívtolvajban (The Heart Thief, r: Nils Olaf Chrisander) Galambos Annát, a megnyerő magyar lányt alakította hosszú szőke hajjal, bájos kosztümökben. Bár a szerep végre szimpatikus volt, mégsem vitte előbbre a karrierjét, mert a középszerű film nem aratott sikert.

(forrás: NFI)

Ekkor Lukács Pál és Várkonyi Mihály tanácsára az Universal Stúdiónál próbált szerencsét. Két filmre írt alá szerződést, de mindkettő film csalódást okozott számára. A Midnight Rose (r: James Young, 1928) című alvilági melodrámában egy olcsó kávéház táncosnőjét alakította. Az üde, szórakoztató Tilos a flörtben (Buck Privates, r: Melville W. Brown, 1928) módja nyílt bebizonyítani, hogy vígjátéki szerepkörben is megállja a helyét, de mivel mindkettő jelentéktelen tucatfilm lett, nem hozta meg számára az áhított amerikai sikert. A kudarcok elkedvetlenítették, ezért a Universal Stúdióval is szakított. Nem kapott megfelelő ajánlatot, továbbra is csak a ragadozó vamp szerepét kínálták neki. Hogy ebből a szerepkörből kitörjön, még az orrát is átoperáltatta, és a plasztikai műtét után lágyabb, légiesebb lett az arca.

1928-ban a Theatre Magazine-nak adott interjújából kiderül, vígjátéki szerepekre vágyik: „Amerikában nagyszerű felfedezést tettem, amelyet szeretnék megosztani jövendő filmjeim leendő nézőivel. Számomra is váratlanul kiderült, hogy komikus érzék is rejtőzik bennem, amely meglepte a rendezőt is. Remélem, hogy hamarosan egy új Liával fognak találkozni. Olyannal, aki többé nem az az arcátlan, gonosz, ellenszenves vámpír, s nem is az a szomorú arcú fiatalasszony, aki könnyeivel untatja a nézőket valami szimpla szerepben, amelyben még annyi jellemvonás sincs, mint egy szárított tőkehalban. Ha sikerül megnevettetnem a közönségemet, nem fogok sírni miatta.”

Németországba is valószínűleg azért tért vissza, mert vígjátéki szerepet kapott a Charlott kicsit bolond (Charlott etwas verrückt, r: Adolf E. Licho, 1928) című filmben, amelyben modern, szeszélyes, frivol lányt kellett alakítania. Elégedett volt a munkával és az eredménnyel. Bár a film csak mérsékelt sikert aratott, a színésznő jó kritikát kapott. A következő ajánlat ismét Hollywoodból érkezett. A Columbia Stúdióból Harry Cohn a The Scarlet Lady (r: Alan Crosland, 1928) címszerepére kérte fel, ismét egy melodrámára, ami ugyan nem tetszett neki, mégis elfogadta, mivel főszerep volt. Újra átkelt az óceánon. Felszámolta berlini otthonát, remélve, hogy végleg az Egyesült Államokban maradhat. Megérkezésekor azonban csalódás érte, lejárt a vízuma, nem engedték be az országba, ezért Kubában kellett várakoznia. Végül a stúdió közbenjárását követően elkezdhette a munkát. Kommunista lányt játszott (sötétvörös hajjal), aki beleszeret egy üldözött hercegbe. A történet az orosz forradalom idején játszódott és nagy sikert aratott. Cohn hosszúlejáratú szerződést ajánlott, de Putty Lia nem akarta lekötni magát, félt, hogy ismét kátyúba jut a karrierje.


Putty Lia, a nemrég elhunyt híres magyar filmszínésznő, hollywoodi otthonában. Magyar Világhíradó 421. 1932. március

Drámai végjáték

A film elkészülte után régi barátja, a Londonban dolgozó Artur Robison ajánlott neki jelentős szerepet a Szabadság, szerelem (The Informer, 1929) című filmjében. Putty Lia úgy érezte, hogy az újabb helyváltoztatás fordulópont lehet karrierjében. Nem sejtette, hogy első londoni filmje egyben élete utolsó filmje lesz. A film forgatása közben a gyártó elhatározta, hogy a végső jelenetekhez dialógusokat vesznek fel, s a filmből egy részben beszélő filmet készítenek. Robison hangpróbát csináltatott Liával, amely nem sikerült, Putty nem volt képes ír vagy brit akcentussal beszélni, ezért hangját egy másik színésznő szikronizálta. A váratlan fordulat elkeserítette, elvette önbizalmát. Napokig távolmaradt a stúdiótól.

Robison ügyességének köszönhetően a film nemcsak érdekes hibrid lett, hanem megrázó drámai erejű film is, melyben Putty Lia egyik legszuggesztívebb alakítását nyújtotta. A kritika és a hangfelvételektől elbűvölt közönség egyaránt jól fogadta a filmet. A kedvező fogadtatás némileg visszaadta az önbizalmát, de a film befejezése után nem kapott több ajánlatot Londonban. Karrierje válságba jutott. A hangosfilm térhódításával jelentősen lecsökkentek esélyei az angol nyelvterületen. Ekkoriban más nagy európai sztárok, Pola Negri és Emil Jannings is rákényszerültek, hogy visszatérjenek Európába.

Lia (forrás: NFI)

Közben divatjamúlttá vált a típus is, amelyet képviselt. A húszas évek végén, a harmincas évek elején Clara Bow, a féktelen temperamentumú, örökmozgó, mindig táncra kész brooklyni lány testesítette meg a kor nőideálját. Putty Lia tisztában volt az amerikai filmgyártás kegyetlenségével, amelyet 1928-ban a Theatre Magazine számára adott interjúban így jellemzett: „Amerika bőségesen fizet a sikerért, de kegyetlenül megtorolja a bukást. Itt soha nem mondják: Ha először nem sikerült, próbáld meg még egyszer.” Érezte, a megváltozott helyzetben az amerikai filmben nincs több sansza, s ha nincs út előre, vissza kell térnie oda, ahonnan több mint egy évtizede elindult, s a házasságban, a polgári lét biztonságában kell folytatnia az életet. Visszatért New Yorkba, hogy a gazdag bankárral, Walter Blumenthallal évek óta tartó kapcsolatát házassággá változtassa. A bankár szüleinek tiltakozása azonban ezt a tervét is meghiúsította. 1930-ban tett még néhány kísérletet, hogy a színházi életben felszínen maradjon. Walter Blumenthal felléptette a Made in France című vígjátékban egy francia lány szerepében, de a darab csak öt előadást ért meg.

Putty Lia elkeseredett, visszahúzódott, teljesen depresszióssá vált. Mivel nem volt amerikai állampolgársága, bizonyos időközönként el kellett hagynia az országot és újra belépni. 1931 márciusában ezért Berlinbe utazott, ahol azt is megtapasztalta, milyen könnyen felejt a közönség. A német fővárosban elmaradt a szokásos lelkes fogadtatás, hírnevének elhalványulása megrendítette, és állapota aggasztóan rosszabbodott. November közepén bekövetkezett a tragédia. Ideges szétszórtságában csirkecsontot nyelt, amely megakadt a torkán. Sikeres műtéttel eltávolították, de a csont okozta fertőzés és az abból eredő tüdőgyulladás következtében 1931. november 27-én meghalt.

Putty Lia nemcsak dekoratív nő, hanem született színészi tehetséggel, drámai kifejezőerővel megáldott, modern művész volt. Váró Andor, a fiatal író még életében regényt írt róla, mely a Színházi Élet kiadásában jelent meg 1928-ban. Ebben így jellemezte: „A szívét, a lelkét öntötte a játékba... Ha csókolnia kellett: csókolt és ölelt vadul, a legőszintébb, a legkeresetlenebb odaadással, s ha sírnia kellett: könnyei folytak, igazi könnyek, kiapadhatatlanul.” (Váró Andor: Lia)

Filmkultúrában 1998-ban megjelent cikk átdolgozott változata.

IMDb