1943-ban született Budapesten. A hatvanas évek elején pantomimet tanult, többször felvételizett sikertelenül a Színház és Filmművészeti főiskolára. Tánckritikákat írt, kisebb-nagyobb játékfilmszerepek is megtalálták. Játszott Sándor Pál: Három történet a romantikáról, Bacsó Péter Nyáron egyszerű és Szerelmes biciklisták című filmjeiben. Aztán Keleti Márton kérte fel a Szerelmi álmokban VI. Ferdinánd szerepére. „Tudod milyen nagy megtiszteltetés volt ez akkor! Simor Erzsivel ültünk a trónon, én mint VI. Ferdinánd és Kálmán Gyuri a besúgó... Nekem felért egy Oscar díjjal. Repültem hazafelé...”

1979-ben Máriássy Judit segítségével hagyta el az országot, és bár mint az emigrációt választó magyarok többsége, ő is Párizsba indult, Berlinig jutott, itt telepedett le. Karakteres, ráncokkal barázdált arca elmondása szerint éppúgy segítette, mint akadályozta színészi pályáján. Gyorsan megtanult németül, közben egy művészközvetítő segítségével kapott epizódszerepeket. Németországban közel harminc filmben játszott, és két filmet is rendezett. 1990-ben készült el az Illúziók piros esernyővel, egy Berlinben élő, magyar származású transzvesztita táncosnő különleges életútját bemutató életrajzi film. A következő évben forgatta a Helge Leiberg budapesti kiállításának előkészítését bemutató Haláltáncot. Mindkettőt műsorára tűzte a Magyar Televízió. Michael Bartlett első játékfilmjének, a Koncert a jobbkézre (1987) ő volt a főszereplője: „Egy berlini utcaseprőt játszottam, aki egy utcai lakásban rettenetesen magányosan él. Annyira egyedül van, hogy beleszeret egy kirakatbábuba, ellopja és hazaviszi.”

Kiállítás Kőniger Miklós gyűjteményéből, 2005

A kilencvenes évek közepén találta meg az a feladat, ami teljes egészében lekötötte érdeklődését, kreativitás-igényét, nosztalgikus hajlamát szülőhazája iránt: a háború előtti Berlinben befutott magyar színészek relikviáit, dokumentumait, fotóit kezdte gyűjteni. „Úgy éreztem, ha már Berlinbe vetett a sors, legalább tudjam, mi történt itt. Másfelől mindig is izgattak a húszas-harmincas években készült filmek. A szomszédomban lakik az a filmrendezőnő, aki Lya de Puttiról készített filmet (Lya de Putti harmadik élete). Áthívott. Teljesen belelkesültem a témától. Akkor írtam erről a Filmvilágba is. Aztán meglátogattam Johannes Zeilingert, azt a sebészorvost, aki véletlenül éppen abba a lakásba költözött, ahol Lya de Putti élt berlini évei alatt, és aki szinte szerelmes lett az egykori színésznőbe. Hatalmas gyűjteménye van. Ott töltöttem egy egész délutánt, és teljesen el voltam ájulva. Csak úgy potyogtak ki a fotók a mappákból, be sem voltak bekeretezve. Hihetetlenül gazdag anyaga volt. Amikor este tizenegykor hazaértem, felhívtam MGP-t, és mondtam neki: Péter ne haragudj, hogy ilyen későn zavarlak, de én még életemben ilyet nem láttam. Úgy éreztem, mindenképpen be kell mutatni ezt az anyagot Magyarországon, mert elsősorban mindig Magyarországra gondolok. Hát így kezdődött... Én ezzel a korral öt éve foglalkozom megszállottan. Kutatásokat végzek, a hétvégéimet a bolhapiacon töltöm, könyvtárba járok, jegyzetelek, írok kézzel és ceruzával... mivel nincs se komputerem, se videóm... Thomas Mann írta valahol, amivel mélyen egyetértek: aki a múltját elfelejti, annak nem lesz jövője sem. Hát ezért csinálom ezt a dolgot, és talán ez magyarázza, hogy ezeknek a különleges sorsú, tüneményes embereknek a relikviáit gyűjtöm. Ez az én életemet is egy kicsit teljesebbé teszi. Nekem öröm, hogy ezeknek a csodálatos embereknek, művészeknek összegyűjtöm az emlékeit. Harminchat évig éltem Budapesten, és húsz éve itt. Ez egy állandó kettősséget jelent.”

S hogy mi volt az az, amit hiányolt, amit ott talált meg a húszas-harmicas évek Berlinjében? „Amikor azt mondtad, hogy a Goethe Intézetben megrendezett Lya de Putti kiállításnak volt valami meleg kisugárzása, hát ez az, ami nekem hiányzik a mai világból. Ennek a kornak a szépsége, frivolitása, az elképesztő tehetsége. Zseniális portréfotósok voltak. És hogy tudtak fotózni! Volt egy Balázs nevű, akiről még nem tudtam kideríteni semmit. Nagyon értett hozzá, hogyan kell egy színésznőt fotózni. De voltak rendkívüli zenészek is. Például Edith Lóránd hegedűművész. Férfi zenekara volt, és ő volt a zenészek között az egyetlen nő. Ez a korszak többet jelent nekem, mint bármi, amit egész életemben csináltam. Hálás vagyok a sorsnak, hogy megismerhetem őket.” 

2018. február 26-án, 75 éves korában hunyt el Berlinben. Filmes hagyatékának egy része a Filmarchívumba került. 

Az idézetek a Filmkultúra korábbi interjújából származnak

IMDb