Magyar varázs Ernst Lubitsch életében és filmjeiben

2022.04.05.

Hollywood aranykorának sztárrendezője, Ernst Lubitsch rajongott a magyarokért, számos magyar munkatársa volt, világhírű filmjei sok esetben magyar darabból vagy alapötletből készültek. Steven Kovács hiánypótló cikke részletesen megvizsgálja a világhírű Lubitsch-filmek magyar vonatkozásait.

Ernst Lubitsch (1892-1947) az egyik legkifinomultabb rendezőnek számít Hollywood történetében, mind a némafilm, mind a korai hangosfilm korában. Amikor Billy Wilder, egyik hajdani kollégája, megtörve a kínos csendet útban hazafelé Lubitsch temetéséről megjegyezte rendezőbarátjának, William Wylernek: – Lubitsch nincs többé –, Wyler azt felelte: – Mondok rosszabbat, nincs több Lubitsch-film sem. – Pár évvel később Wilder kitett egy feliratot az irodája falára: „Hogyan csinálná Lubitsch?”.

Sajátos, finomra csiszolt stílusát a mai napig „Lubitsch touch” néven ismerik.

 

 

A víg özvegy (1934) (forrás: IMDb)

Miután a berlini születésű Lubitsch kimaradt a gimnáziumból, kabarék és varietészínházak színpadán lépett fel, majd 1911-ben csatlakozott Max Reinhardt színházi csoportjához. Reinhardt kiváló érzékkel ötvözte harmonikus egységbe a nyelvet, díszletvilágot, jelmezeket, zenét és koreográfiát, híven a Richard Wagner által hirdetett Gesamtkunstwerk („összművészet”) szelleméhez. Az ifjú Ernstet azonban nem csupán Reinhardt totális színháza ragadta magával, de két másik szórakoztatási forma is komoly hatást gyakorolt rá, amelyek az Osztrák-Magyar Monarchiából kerültek Németországba: az operett és a magyar színmű.

Lehár Ferenc Víg özvegyét 1905-ben mutatták be Bécsben, majd egy évre rá a Berliner Theaterben. 1910-re már végigsöpört egész Európán, sőt a világon: 18 ezer alkalommal adták elő, összesen tíz nyelven: a zenés színház újfajta és minden korábbinál közönségcsalogatóbb példáját jelentette. Lehár következő műve, a Luxemburg grófja 1909-ben került színpadra Berlinben. Kálmán Imre első operettjei, a Tatárjárás, Az obsitos és a Cigányprímás 1909 és 1912 között meghódították a bécsi nagyközönséget. Ezek a művek és az utánuk következő további sikerek a tizes években átformálták a Broadway zenés színházi világát is. Később Lubitsch egyik kedvenc filmműfajának tekintette az operettet. Még némafilmeket is forgatott belőlük, köztük ifjabb Johann Strauss Denevérének két verzióját; majd 1929 és 1934 között öt musicalt rendezett, élen a Víg özvegy-gyel (The Merry Widow, 1934).

Ekkoriban aratták első nagy sikereiket a magyar színművek Nyugat-Európa és az Egyesült Államok nagyvárosaiban: Molnár Ferenc 1907-es darabja, az Ördög kezdte a sort, amely alig egy évvel később került bemutatásra a Broadway-n. Molnár nem számított egyeduralkodónak New York színpadain, mások is követték: a tízes évek derekán a magyar színdarabírók jóformán divatot teremtettek New Yorkban, amely a húszas években járt a csúcsán. 1908 és 1940 között 53 magyar színdarabot mutattak be a Broadwy-n (Emro 1947: 3,9, 139-140). Népszerűségüknek köszönhetően az írók követték műveiket Berlinbe, Londonba, majd New Yorkba, onnan pedig nem ritkán Hollywoodba.

Lubitschot rabul ejtették a magyar színművek és a szerzőik. Számos filmje, beleértve néhányat a legsikeresebbek közül, magyar darabból vagy alapötletből készült. Az írók a baráti köréhez tartoztak és együtt dolgozott velük a forgatókönyvein.

Lubitsch ifjúkorától kezdve rajongott Magyarországért. 1919-ben már neves színésznek és rendezőnek számított: sikerei lehetővé tették, hogy belevesse magát élethosszig tartó románcába a magyar kultúrával és színházzal. „Ernst minden egyes vakációját Budapesten töltötte” – mesélte unokahúga, Evie Bettelheim-Bentley. „Lenyűgözően izgalmasnak és elevennek találta a várost.” (Eyman 1993: 55) Budapesten töltötte a nászútját Lenivel 1922-ben, majd második feleségével, Viviannel is 1935-ben, sőt, amint láthatjuk az alábbi filmhiradón, 1927 júliusában is ellátogatott Budapestre:


Budapestre érkezett a világhírű filmrendező, Lubitsch Ernő, MFH/176, 1927. július

Hollywoodban sem hanyagolta el a magyarok társaságát. Volt olyan partija, amelyre több magyar vendéget hívott (köztük Bánky Vilmát, Huszár Pufit, Putty Liát és Várkonyi Mihályt), mint németet (Eyman 1993: 140). Kedvenc étterme a Blue Danube (Kék Duna) volt. Lubitsch közös munkáit a magyar színpadi szerzőkkel ennek az olthatatlan rajongásnak a fényében kell szemlélni. Egyik első filmjét közösen készítette a színész, rendező és koreográfus Mátray Ernővel, akit Reinhardt fedezett fel Budapesten 1907-ben. Hamarosan a Deutsches Theater egyik sztárja lett, majd 1913-ben megrendezte elő, kéttekercses filmjeit. Lubitsch 1915-ben társult vele, hogy producer-rendező párosként elkészítsék a Cukor és fahéj (Zucker und Zimt) című kisfilmet, amelyet hármasban írtak Mátray nejével, Greta Schröderrel.

 

Bíró Lajos

Lubitsch már Hollywoodban dolgozott, amikor megrendezte az első, magyar darabból készült filmjét. A cárnő, amelyet Bíró Lajos és Lengyel Menyhért írt 1913-ban, 1922. január 31-én került bemutatásra a New York-i Empire Theaterben, majd nagy sikerrel játszották 136 alkalommal. Lengyel akkor már világhírű írónak számított, Taifun című darabjából 1914-ben hollywoodi film készült Sessue Hayakawa-val a főszerepben. Lubitsch 1924-ben némafilmet forgatott A cárnőből Tiltott paradicsom (Forbidden Paradise) címmel, majd 1945-ben a hangosfilm-verziót is elkészítette (Királyi botrány /A Royal Scandal), amelyben megromlott egészségi állapota miatt már csak producerként vett részt. A cárnő színpadi, majd filmszínházi sikere folytán Bíró és Lengyel neve oly szorosan összefonódott az orosz uralkodóházzal, hogy Korda Sándor 1934-ben őket kérte fel a Nagy Katalin, a cárnő (The Rise of Catharine the Great) forgatókönyvének megírására, amelyet az ugyancsak magyar származású Paul Czinner rendezett.

Az egyetlen utalás, amely A cárnő eredetére vonatkozik, Lengyel naplójában található, mely szerint Bíró felvetette az ötletét egy drámának, amely egy férfimódra élő nőről szól. A páros ezután emelte a tétet: Nagy Katalinról mintázták meg hősnőjüket, aki legendás férfifaló hírében állt, így garantált vonzerővel bírt a közönség számára. A darab nyitányán egy ifjú lovassági tiszt, Alekszej áttör a palotaőrségen, hogy figyelmeztesse cárnőjét, néhány tábornoka puccsra készül. Merész akciója, hűsége és daliás külleme azonnal felkelti úrnője érdeklődését: arra kéri a férfit, tekintse pusztán csak nőnek. Alekszej megfeledkezik románcáról Annával, a cárnő egyik udvarhölgyével. Katalin előlépteti, majd börtönbe küldi a kegyvesztetté vált tisztet. Szabadulásakor a férfi már tudja, hogy csak múló szeszélyt jelentett a cárnőnek és kibékül Annával. Ám Katalinnak hiányzik a férfi: egy szívszorító jelenetben megosztja bánatát kancellárjával: gyötri a közelgő öregség. A kancellár vigasztalásul megnyugtatja, hogy alattvalók milliói csodálják szépségét, ifjúságát és erélyét. Katalin felülkerekedik múló gyengeségén és beleegyezik, hogy fogadja az új francia nagykövetet, aki az első felvonás óta vár az audienciára – majd a darab végén a cárnő új szeretőjeként távozik a lakosztályból.

A Tiltott paradicsomban Lubitsch áthelyezte a történetet egy fiktív, közelmúltbeli Oroszországba, nem sokkal a forradalom előtt. Fiákerek járnak a palota udvarán, a francia nagykövet elegáns automobillal közlekedik. A fellázadt tábornokok egy lovasszázadot küldenek a palota ellen. Ám Lubitsch nem veszi komolyan a történelmet. A kancellár előveszi a csekkfüzetét és egyszerűen megvásárolja a tábornokok lojalitását. A rendező megtartotta az eredeti darab összes főbb eseményét és szereplőjét. Apró kézjegyekkel formálja saját képére a történetet és alakjait: Katalin kacér pillantásaival, Alekszej tiszteletteljes viselkedésével. Miután a cárnő elcsábítja a férfit, egy érdemrenddel jutalmazza meg. A közös vacsorán a palotaőrséggel, valamennyi tiszt mellkasát ugyanaz a medál ékesíti, tanúbizonyságul szolgálataikra a harctéren és a hálószobában. Az árulkodó záróképen a francia nagykövet is az érdemrenddel távozik. Josef von Sternberg átvette ezt a motívumot saját Nagy Katalin-filmjébe, A vörös cárnőbe. Az egész történetet Katalin uralja, Pola Negri első hollywoodi alakításában, aki többször is főszerepet játszott Lubitsch német némafilmjeiben. Egyszerre jéghideg diktátor és perzsel, mint a tűz, dróton rángatja és elbűvöli az ifjú tisztet. Retteg az életéért, amikor hírét veszi a lázadásnak, és elkeseredik, amikor szembesül Alekszej ragaszkodásával Annához.

Pola Negri két "keresztapjávan": balra George Fitzmaurice, aki az első amerikai produkcióban rendezte, jobbra Ernst Lubitsch, aki a német filmekben rendezte, amelyek először hívták fel rá a figyelmet.

 

 

A húsz évvel később készült hangosfilm-változat, a Királyi botrány már inkább hálószoba-bohózat. Lubitschtól Otto Preminger vette át a rendezést. Katalint Tallulah Bankhead játssza, kis híján paródiába illő hivalkodással; tábornokai ügyefogyott talpnyalók, csupa orosz emigráns színész alakításában. A történet és a szereplők híven követik a darabot, egészen olyan apró részletekig, mint hogy a francia nagykövet két napot késik Moszkvából, mivel felkereste előkelő szeretőjét Varsóban. Amikor Katalin találkozik Alekszejjel, azonnal megakad a szeme a snájdig tiszten. Pezsgővel kínálja. A férfi először megilletődik az uralkodónő kitüntető figyelmétől, de a második italnál már ugyanúgy a földhöz vágja a poharat, mint Katalin. A cárnő növekvő vonzalmát újabb és újabb előléptetések jelzik – Alekszej előbb őrnagy, majd ezredes, végül a palotaőrség parancsnoka lesz. Az állami feladat azonban csak egyenruhákról és díszszemlékről szól. A trónfosztásra irányuló összeesküvés egy csapat gyerekes tábornok műve, akik hajba kapnak azon, ki mit lopjon a palota kincseiből. A kudarc után Katalin szinte évődve olvassa fel Alekszejnek a halálos ítéletét, csábos pillantásokat vetve rá, még azt is megjegyzi: „Igazán elbűvölő áruló.” A férfi kötelességtudóan elismeri, hogy megérdemli a kivégzőosztagot. Katalin tovább kacérkodik: „A vesztét okozhatom, de meg is menthetem.” Végül szabadon engedi és visszaküldi szerelméhez, Annához, majd összeomlik, felelevenítve azt a jelenetet, ahol elveszett ifjúságát siratja. Azután összeszedi magát, hívatja a francia nagykövetet és belevág következő szerelmi kalandjába.

Lubitsch kétségkívül kedvelte a darabot: A cárnőt választotta egyik első hollywoodi filmjéhez, majd élete végén visszatért hozzá. A történet lehetőséget adott rá, hogy eljátsszon egy fehérmájú uralkodónő csábításainak finom árnyalatival. Felcserélte a hagyományos nemi szerepeket, a romantikus szerelmet csípős iróniával kezelte az első verzióban, burleszk komédiaként a másodikban. Gondosan megőrizte az eredeti darab alapvető vonásait, élen az öt főszereplővel – a ledér uralkodónő, a lánglelkű ifjú szerető, a férfi kedvese (aki praktikus módon az egyik udvarhölgy), a cárnő politikai oldalát megtestesítő kancellár és a francia nagykövet, aki egyaránt képviseli a külügyeket és szívügyeket az udvar életében. A cselekmény mozgatórugója a katonai összeesküvés Katalin ellen, amelynek árnya a való életben is végigkísérte uralkodását, elvégre maga is egy puccsal szerezte meg a trónt inkompetens férjétől, III. Péter cártól. Lubitsch mindezt átvette a Bíró-Lengyel darabból. Habár mindkét filmváltozat számos ponton eltér az alapműtől, a cselekmény főbb vonalaiban követi mindazt, amit a nézők a színházban láthattak. Egyetlen megható vonás hiányzik csupán mindkét adaptációból: Katalin szívből jövő kérése ifjú szeretőjéhez, hogy kezelje egyszerű nőként, ne pedig uralkodóként.

Nem tisztázott, mikor akadt össze Lubitsch a darabbal, de Lengyel naplójának a tízes évektől a negyvenes évekig vezetett részében több történet is olvasható az együttműködéseikről. Lubitschról először 1935-ben esik említés, amikor a Paramount gyártási részlegét vezette. Addigra Lengyelnek már négy darabját játszották a Broadway-n. Beadott a stúdiónak egy filmtervet Liszt Ferencről és legnagyobb örömére tízezer dollárért megvették tőle. Lubitsch maga akarta megrendezni. Mivel az ötlet végül meghiúsult, Lengyel valószínűleg keresztet vethetett a pénzre. A rendező később felkérte, hogy dolgozzon a Hotel Imperialon, amely barátja, Bíró Lajos darabjából készült, akit nemrégiben Londonba hívott Korda Sándor. Lengyel nem sokkal járulhatott hozzá a forgatókönyvhöz, mivel a Robert Florey által rendezett 1939-es film stáblistáján nem tüntették fel a nevét. Amikor Lubitsch 1936 elején búcsút vett posztjától a Paramountnál, Lengyel csalódott volt: mint írta, bármennyire megbízhatatlan alaknak tartotta a rendezőt, fontos összeköttetést jelentett. A továbbiakban is kapcsolatban maradtak.

1936 júniusában Lubitsch felhívta Lengyelt, mivel filmet akart forgatni az Angyal című darabjából. A mű alaphelyzete erősen emlékeztet Luis Buñuel egyik késői remekműve, A nap szépe történetére. Egy befolyásos diplomata érzéki felesége romantikus kalandot keres egy divatos szalonban – amely valójában luxus-bordélyház, de Lubitsch ügyesen álcázta ezt, hogy elkerülje a cenzúrát. Lengyel belevetette magát az adaptáció munkájába. Még áprilisban együtt ebédelt Marlene Dietrichhel a Brown Derby étteremben. A színésznőt javasolta Lubitschnak a címszerepre. Az eredeti terv szerint együtt írták volna a forgatókönyvet, ám hamar rájöttek, hogy szükségük van egy tapasztalt íróra, aki jobban boldogul az angol nyelvű párbeszédekkel. Samson Raphaelsonra esett a választásuk. Az író pokoli tehetségesnek tartotta Lubitschot, de rossz néven vette tőle, hogy minden egyes jelenetbe megpróbálja becsempészni jellemző fogásait. Úgy érezte, ettől túlzottan kimódolt lesz a végeredmény, szerinte egy filmben szükséges bizonyos „lazaság, pongyolaság, levegősnek kell lenniük”.

Ernst Lubitsch és Marlene Dietrich az Angyal egyik dalát gyakorolja


Szeptember közepén az együttműködés váratlanul megszakadt: Lengyel mindössze a darab szerzőjeként szerepel a főcímben, a forgatókönyvírók között nem. Próbálta sztoikusan viselni a csalódást, a hatalom szeszélyeként kezelve a rendező viselkedését. „Azt megtanultam Lubitschtól, hogy valamit létrehozni, írni, annyi mint energia. Sokkal inkább ez kell hozzá, mint tehetség – illetve okossággal s energiával létre lehet hozni s perfektté tenni a dolgokat.” (Lengyel 1987: 308). A barátsága azonban nem ért véget Lubitschcsal. Felkereste az Angyal forgatását, ahol lenyűgözte a nagyszabású produkció és a rendező szívélyessége. „Ez az ember erre a mesterségre született. S amellett oly biztos, hogy csak a legjobb anyaggal és erőkkel dolgozik – sokat lehet tőle e téren tanulni.” (Lengyel 1987: 319). Naplója szerint barátságuk során egy alkalommal együtt vacsoráztak a házában Franz Werfel, Bruno Frank, Korda Sándor és Samson Raphaelson társaságában. Habár Lengyel jól érezte magát a hírességek között, beismerte, hogy sokkal szívesebben mulatott volna kedvenc magyar cimboráival.


Lengyel feljegyzett egy ötletet egyik naplójába, amelyből később a Ninocska (1939) született: „Fiatal orosz nő, a bolsevik eszmék elkötelezett híve, a rettegett monopolkapitalista Párizsba utazik. Szerelembe esik és pazarul érzi magát a nagyvárosban. Talán a kapitalizmus mégsem az ördögtől való.” Ezzel az elképzeléssel rukkolt elő Salka Viertelnek, amikor a nő megkérdezte, nincs-e valami filmterv a tarsolyában barátnője, Greta Garbo számára. Az ötlet megtetszett Garbonak, így aztán Lengyel beállított az MGM-hez Gottfried Reinhardt producer kíséretében, és eladta a sztorit a stúdiónak. Ezután megírt előbb egy pár oldalas összefoglalót, majd egy részletes szinopszist a forgatókönyvhöz; ám Reinhardt elvette tőle a munkát, még mielőtt hozzákezdhetett volna a szkripthez. Garbo ragaszkodott hozzá, hogy Lubitsch rendezze a filmet, a producer pedig örömmel dolgozott együtt Ernsttel, akit jól ismert az édesapja, Max színházi csoportjából. Miután Lubitsch elfoglalta a rendezői széket, nyomban beszervezte Walter Reisch-t, Charles Brackett-et és Billy Wildert az írócsapatba (Sabath 1979: 237-244). Közös munkájuk Lubitsch egyik legkiválóbb filmje lett és újra a csúcsra repítette Garbo-t a hajthatatlan bolsevik nő szerepében, akinek kemény fejét végül elcsavarja Melvyn Douglas sármja és Párizs nyugati csillogása. A három mondatos alapötleten kívül nem lehet tudni, mennyit köszönhet a kész forgatókönyv Lengyelnek. Minden bizonnyal elsősorban Reisch, Brackett és Wilder együttműködése Lubitsch-csal eredményezte a film sziporkázó helyzeteit és párbeszédeit. De az alaphelyzet Lengyel elvitathatatlan érdeme: két ellentétes ideológia társadalmi és politikai konfliktusait két homlokegyenest eltérően élő karakter alakjába sűríteni. Ez a radikális különbség vonzza egymáshoz Ninocska apparatcsikját és a kozmopolita nőcsábászt: kontrasztjuk teremti meg a pikáns drámai feszültséget, amely életre kelti románcukat a vásznon.

Billy Wilder, a következő nemzedék egyik legnagyobb tehetsége a Lubitschcsal töltött időszak alatt nem csupán nagy csodálója, de egyfajta tanítványa lett. Húsz évvel később maga is szerencsét próbált a Ninocska terepén: Egy, kettő, három című bolondos komédiája a Kelet- és Nyugat-Berlin közötti ideológiai konfliktusról szól. A filmben rendre felcsillannak a Lubitsch-utalások a három komisszár alakjától a véresszájú bolsevik főnökön át a két szembenálló társadalmi rend közötti értékkülönbségekig. Talán nem véletlen, hogy szintén egy kiemelkedő jelentőségű magyar drámaírónak köszönhető az alapmű, jelen esetben Molnár Ferencnek.

Az idős Lengyel Menyhért (forrás: MTI)

Sajnos nem sok információ maradt az utókorra Lengyel hozzájárulásáról a nácizmust maró gúnnyal kezelő klasszikus, a Lenni vagy nem lenni forgatókönyvéhez. Az író csupán a sikeres bemutató után szentelt pár sort a filmnek naplójában. Keserűen megjegyzi, hogy miközben Lubitsch úgy él, mint hal a vízben, neki egy vasa sincs. Elismeri, hogy mindössze az alapötlet származik tőle és mindössze pár hétig dolgozott a szkripten, de akkor is bántja a dolog. Elkeseredetten kifakad, hogy a filmvilág nem az íróknak való.

Az egyetlen másik forrás Eyman beszámolója a filmről, amely szerint Lengyel és Lubitsch együtt dolgozták ki a történetet és 10 500 dollárt kaptak érte, amelyből Lengyel 7000 dollárt kapott, valamint a stáblistán egyedül szerepel a sztori szerzőjeként (Eyman 1993: 293). Vajon Lubitsch ezúttal nagylelkű volt írójával vagy valóban Lengyeltől származik az alaptörténet? Bármelyikről legyen szó, csupán találgatni lehet, mennyit köszönhet neki az elkészült forgatókönyv.

A Lenni vagy nem lenni egy lengyel színházi csoport története, akik az életükért küzdenek a nácik által megszállt Varsóban. A szerepjátékok világa végül felülkerekedik a politikai elnyomáson: tábornokok karrierjét töri derékba egy ügyes megszemélyesítés és a színpadon küldenek másvilágra egy Gestapo-kémet. Az egyik zsidó színész eljátszhatja álmai szerepét, amikor a németek fogságába esve elszavalja Shylock híres monológját a Velencei kalmárból. A filmet keretbe foglalja egy Hitler-hasonmás feltűnése Varsó utcáin. Hosszasan lehetne sorolni a Lenni vagy nem lenni nagyszerű pillanatait – amelyek részben Lengyelnek köszönhetőek, miként maga a zseniális alapötlet is.

Lubitsch természetesen sokat merített saját berlini színészi múltjából is a társulat megjelenítéséhez, beleértve a sztár-házaspár közötti féltékenységi harcot. Mivel nagy csodálója volt Molnárnak, bizonyára merített némi ihletet a magyar író egyik népszerű darabjából, A testőrből, amelyben egy féltékeny színész egy testőrtiszt ruhájába bújik, hogy elcsavarja saját felesége fejét.

Vajda Ernő (forrás: Wikipédia)

Lengyel számos ötlettel járult hozzá Lubitsch két leghíresebb és legsikeresebb filmjéhez az ideológiai összetűzések természetéről. A Ninocskában arra építette románcát, hogy a kommunizmus baljós árnya ellenére van még remény a Szovjetunióban létrejött új világrend szebb jövőjére. Ám ezalatt a fasizmus a tömegpusztítás útjára lépett és elindította a második világháborút. Így aztán a Lenni vagy nem lenni már a művészet – jelen esetben a színház – hőn áhított hatalmáról szól, amely képes kigúnyolni és felszámolni a gonoszság karikatúra-figuráit. Lubitsch elsősorban azt becsülte Lengyelben, hogy az emberiség legkegyetlenebb politikai elnyomásait is szórakoztató jelmezben állítja a közönség elé: akár romantikus komédiának, akár csípős szatírának álcázva.

Két nappal Lubitsch halála után Lengyel ezt írta naplójába: „Igazi művész volt, a régi jó fajtából. S derék ember volt – barát egy életre. Ő hívott Amerikába, ő küldött sürgönyt, hogy jöjjek. Az első idők, amikor a Paramount igazgatója volt – nagy estélyek. Régi találkozások Berlinben, Londonban, Budapesten. S különös érdeklődése darabjaim iránt, mindig visszatért hozzájuk. (…) Ez a barátság, mely sohasem volt egészen intim, de tartós és jószövetű. Jó volt tudni, hogy van valami biztos pont ebben az ingatag életben. S most kiesett. S csak 55 éves volt. Csak a munka volt az élete. Abban telt öröme. Jó író volt. Nagyon ötletes ember. Most filmjeinek, terveinek, egész lényének vége. (Lengyel 1987: 389)

A másik magyar író, aki több filmen is dolgozott Lubitschcsal, Vajda Ernő volt. 1924-ben érkezett New York-ba, ahol négy darabját is játszották. A következő évben leszerződött a Paramounthoz; két évvel később már ő felügyelte azokat a produkciókat, amelyek a műveiből készültek. Ekkor ismerkedett meg Lubitsch-csal. Öt musicalének lett a társírója: A királynő férje (The Love Parade, 1929), Monte Carlo (1930), A mosolygó hadnagy (The Smiling Lieutenant, 1931), Megszakadt bölcsődal (Broken Lullaby, 1932) és A víg özvegy (The Merry Widow, 1934) – ezek közül háromnál Samson Raphaelson is részt vett a forgatókönyv megírásában. Lubitsch előszeretettel dolgozott Vajdával az író házában, mivel úgy tartotta, jobb szakácsa van, mint neki. (Weinberg 1968: 107)

László Aladár és Ernst Lubitsch (forrás: Tolnai Világlapja, 1933.01.18.)

A Becsületes megtaláló (Trouble in Paradise, 1932) talán az egyik legjobb filmje: Lubitsch László Aladár Becsületes megtaláló című darabjából készítette, amelynek 1931. novemberében volt a bemutatója a Magyar Színházban. A sziporkázó párbeszédekkel teli, szellemes komédia első jelenetében Ipoly báró egy hirdetést ad fel a délutáni lapokban, kétezer pengő jutalmat ajánlva egy aranyhímzéses és gyémántberakásos retikülért, amelyet jövendőbelije, a megözvegyült Flóra vesztített el előző este a Lohengrin előadásán. Egy másik udvarló, az ifjú és daliás Iván még aznap este bekopogtat Flórához és szemére veti Ipolynak a retikül elvesztését. Másnap délelőtt felbukkan egy finom modorú „becsületes megtaláló” a táskával: egy úri szélhámos, aki kedvesével és bűntársával, a cselédlány Sárival távozni készült Magyarországról. Flórát annyira meghatja a megtaláló nemes jelleme, hogy felajánlja neki, legyen a személyi titkára. A szituációk többsége egyszerre két, merőben ellentétes módon értelmezhető: őszinte hivatástudat vagy arcátlan szélhámosság állhat mögöttük. Ennek megfelelően a párbeszédek is hemzsegnek a kétértelmű fordulatoktól. Amikor Flóra korábbi munkájáról kérdezi a címszereplőt, a férfi azt feleli, bankban dolgozott, a következő megbízatása pedig egy „bolt megnyitása” volt. Miután Flóra a szemére veti, hogy „szolid eleganciája mögött egy igazi rabló kurázsija rejtőzik”, a férfi attól tart, hogy lelepleződött, ám a nő így folytatja: „Egy szívrablóé”. Még az is becsületessége látszatát kelti, hogy visszautasítja a felajánlott jutalmat: amikor az özvegy munkát kínál neki, a férfi úgy érzi, kötelessége visszaadni a pénzt, mivel alkalmazottként csupán a munkaköri kötelességét teljesítette. Az első felvonás végén megszerzi a kulcsot Flóra széfjéhez. A második felvonás elején csatlakozik egy bridzsparthoz a rendőrfőnökkel és a Flórának udvarló Ivánnal, akinek nagyon ismerős valahonnan. Mit ad Isten, a „megtaláló” rabolta ki Cannes-ban, kétszázezer franktól megszabadítva – aki a kártyacsata alatt elmeséli neki, hogyan történt a rablás. Flóra időközben beleszeret a „megtalálóba”, és érzelmei viszonzásra találnak. „Az éjszaka a szerelmeseké és tolvajoké”, sóhajt fel a nő mit sem sejtve. A harmadik felvonásban a főhős és Sári kirámolja a széfet. Flóra éppen akkor ér haza az operából, [ahol Iván személyleírást adott neki a cannes-i rablóról]: a leírás pontosan illik a megtalálóra. Szerelmet vallanak egymásnak. A férfi visszaadja a széfkulcsot azzal a megjegyzéssel, hogy déltől éjfélig állt az alkalmazásában és ebben a tizenkét órában becsületes volt. Egy végső gáláns gesztussal még átnyújt a nőnek huszonötezer pengőt egy borítékban. Flóra búcsút vesz tőle, majd a borítékot Sárinak adja a kelengyéjéhez.

 

Becsületes megtaláló (r: Ernst Lubitsch, 1932, forrás: Wikipédia)

A filmfeldolgozáshoz Lubitsch a darab angol színpadi változatát használta, amelyet Grover Jones írt, a forgatókönyvet Samson Raphaelsonnal közösen készítették el. Sokat megőriztek az eredeti műből, a bonyodalmat ezúttal is a gyémántberakásos retikül ellopása indítja. Madame Colet, a vagyonos özvegy (Kay Francis) kezéért éppen úgy két hódoló küzd, mint Flóránál. Magával viszi a retikült az operába, ahol nyoma vész. Gaston Monescu (Herbert Marshall) bárónak kiadva magát visszaadja a táskát, elbűvöli a megözvegyült parfümkirálynőt és bevallja neki, hogy immár az „újszegények” sorát gazdagítja – jutalmul titkári pozíciót kap a nőtől. Akárcsak a „becsületes megtaláló”, Gaston is saját kezébe veszi az üzleti ügyek intézését és leplezi a tolvajt a cégnél – aki a színdarabban a birtok intézője, a filmben az igazgatótanács elnöke. Míg László darabja a lopás másnapján kezdődik és elejétől végig Flóra villájában játszódik, Lubitsch egy velencei luxusszállóban kezdi a történetet, ahol húszezer lírát rabolnak el Francois Filiba bárótól (Edward Everett Horton), akiről később kiderül, hogy Madame Colet egyik udvarlója. A báró a film nagy részét azzal tölti, hogy megpróbál rájönni, honnan ismeri Monescu-t, aki annak idején kifosztotta őt, orvosnak álcázva magát. A darabban Ivánt sem hagyja nyugodni a cannes-i rablótámadás emléke. Még az operajelenet előtt Lubitsch egy zseniális jelenetet szentel az úri tolvajpárnak egy elbűvölő velencei vacsorajelenetben közvetlenül a rablás után, ahol [a frissen megismerkedett] Monescu és Lily (Miriam Hopkins) bravúros zsebtolvajlásokkal nyűgözik le egymást. A darabban Flóra szobalánya, Sári segíti és pénzeli a főhőst. Lubitsch sokkal erőteljesebbé és csábítóbbá formálta a bűntársnőt, aki magától is igazi mestertolvaj. Monescu és Lily egyenrangú felek lopásban és szélhámosságban, csábításban és szerelemben. Mind Sári, mind Lily dührohamot kap, amikor rájön, hogy imádott partnere és cinkosa belehabarodott a szépséges, dúsgazdag özvegybe. A darab végén Sári bőkezű ajándékot kap úrnőjétől. Lily viszont elveszi magának, ami szerinte megilleti: százezer frankot a Madame széfjéből. Egy rövid kitérő után, amely során mindkét főhős szívét rabul ejti jótevőnője, végül visszatérnek szerelmükhöz saját alacsonyabb társadalmi osztályukba – majd a szarkapár kirepül a fényűző villából, a darabból és a filmből.

A darabot és a filmet egyaránt egy legendás, több nyelven beszélő romániai imposztor, George Manolescu alakja ihlette, aki a századforduló idején bejárta Európa fővárosait és fürdővárosait: a megnyerő külsejű és kifogástalan modorú szélhámos két kézzel szórta a pénzt, nemesurakkal és nagyiparosokkal kvaterkázott, miközben elcsábítva a legfelsőbb körök hölgyeit zsebre vágta az ékszereiket. Főnemesnek adta ki magát, hol Lahováry herceg, hol Otranto nagyhercege néven mutatkozott be. Remekül kihasználta a korabeli luxus-szállodák laza biztonsági intézkedéseit és az együttműködés szinte teljes hiányát az európai országok rendőrségei között. 1907-ben kiadta emlékiratait, sőt jövedelem-kiegészítésként biztonsági tanácsokat adott az előkelő hoteleknek és különféle nyomozati szerveknek. A hölgyektől szerzett ékszereket vagy a feketepiacon értékesítette, vagy tisztes jutalom fejében visszaszolgáltatta. Egy alkalommal a Chicago-ból San Francisco-ba tartó expresszvonaton de Passano spanyol márkinak kiadva magát elcsavarta egy gazdag hölgy fejét a nyakában pompázó gyöngysor kedvéért. Ellopta az ékszert, pénzzé tette San Francisco kínai negyedében, majd megfizetett néhány helyi bűnözőt, hogy vállalják magukra a bűntényt. Ezután tisztázta nevét, a hölgy biztosítója visszavásárolta az ékszert és eljuttatta a tulajdonoshoz. Manolescu felhívta a boldog hölgyet, nagy mulatságot csaptak, majd a tolvaj ismét meglovasította a gyöngysort, amikor ágyba dugta az ünnepeltet, végül egy német gőzössel Hawaii-ra távozott, mielőtt felfedezték a lopást. Még a film bűntárs-párosának ötlete is a való életből származik: Manolescu összeállt egy másik tolvajjal, aki feltörte a hotelszobáját és elvitte a többi vendégtől összelopkodott ékszereit. Manolescut annyira lenyűgözte a bűntény, hogy a korzikai Franzesco Pellico éveken át az inasa és cinkosa volt. [Legalább] két film készült George Manolescu alakjáról: a Manolescus Memorien (1920, Richard Oswald) Conradt Veldttel a főszerepben és a Manolescu – Der König der Hochstapler (1929, Viktor Tourjansky) Ivan Mozzsuhinnal a főszerepben. Lubitsch inkább a darabra, mint a valós eseményekre támaszkodott filmjében, részben mivel el akart távolodni a létező figurától és a róla készült filmektől, részben azért, mert nagyon tetszett neki László Aladár művének cselekménye, szerkezete és szereplői. De némi főhajtás gyanánt a főhőst Monescura keresztelte át.

Zola élete (r: William Dieterle, 1937, forrás: Imdb)

A harmincas évek derekán Lubitsch számos magyar forgatókönyvírót foglalkoztatott, különböző minőségben. Székely Jánossal 1934-ben ismerkedett meg, Hollywoodba hívta és producere lett az Aranjuez szép napjaiból (Die Schönen Tage der Aranjuez) készült Vágy (Desire, 1936) című Frank Borzage-filmnek, amelyben Marlene Diterich és Gary Cooper szerepelt. Herczeg Géza újságíró és haditudósító még Berlinben találkozott Lubitsch-csal, amikor átadott neki egy filmszinopszist Émile Zole életéről és a Dreyfus-ügyről. Lubitsch beajánlotta az író a Warner Brothers stúdióhoz és egyik sztárjához, Paul Munihoz. A William Dieterle rendezésében elkészült Zola élete (Life of Emile Zola, 1937) megosztott Oscar-díjat hozott a szerzőnek.

A Saroküzlet (Shop around the Corner, 1940) szívszorító remekműve az Illatszertár című darabból született, amelynek szerzője, László Miklós színész és író, 1938-ban érkezett Hollywoodba. A színdarabot 1937-ben mutatták be a Pesti Színházban és 75 előadást ért meg. A magyar színház nemzetközi renoméjának köszönhetően még a Variety is közölt kritikát az Illatszertárról; László ügynöke olyan komoly fantáziát látott benne, hogy még 1936 októberében elküldött egy példány a kéziratból az MGM stúdiónak – hetekkel azelőtt, hogy levédték volna az amerikai jogait, sőt még a budapesti produkció szerződését sem írták alá. Mihelyt az MGM nemet mondott, Lubitsch ötezer dollárért megvette a jogokat 1938 júliusában, miután elolvasta a németnyelvű változatot (Sabath 1979: 189-191).

A történet a Hammerschmidt parfümériában játszódik az elegáns Váci utcában. Szombat van, két héttel karácsony előtt: az eladók, három férfi és három nő, ki se látnak a munkából. A két legjobb dolgozó, Asztalos és Balázs Róza között pattanásig feszül az ellentét, egyre hevesebben sértegetik egymást. Hammerschmidt, a tulajdonos váratlanul torkig lesz Asztalossal és kirúgja a férfit. A fiatalember megosztja titkát barátjával, Sípossal: beleszeretett egy hölgybe, akit csupán levelezésből ismer. Másnap találkozna vele először, de miután utcára került, már nem mehet el a randevúra – nem engedi a lelkiismerete, hogy állástalanul udvaroljon egy nőnek. Miután a bolt bezár, egy magándetektív keresi fel a tulajdonost, jelentve neki, hogy Hammerschmidt asszony rendszeresen feljár Kádár, a harmadik eladó lakására. A férj összeomlik, zokogni kezd, majd öngyilkosságot kísérel meg, csupán a boltsegéd váratlan megjelenése menti meg az életét. A második felvonás elején Asztalos megjelenik az üzletben hétfő reggel: Hammerschmidt bocsánatkérő levelet küldött neki. Csupán azért rúgta ki, mert azt hitte, Asztalos a titkos szerető. Róza leverten és megfázva érkezik a munkába; később kérdőre vonja Asztalost, miért utálja őt, majd kijelenti, hogy komoly udvarlója van, akivel másfél éve levelez, még idéz is pár sort az egyik levélből bizonyítékul. Asztalos elsápad, mivel rádöbben, hogy ősellensége a boltban az a nő, akibe a levelei alapján beleszeretett. Felismerését megosztja Sípossal, de Rózának nem mondja el. Amikor Kádár megérkezik, Hammerschmidt rászabadítja a dühét. A harmadik felvonás egy nappal karácsony előtt zajlik. Asztalos és Róza arról beszélgetnek, ki hol tölti majd az ünnep előestéjét. A férfinak nincs programja, a lány otthon ünnepel a családjával és a vőlegényével, akit levélben hívott meg magukhoz. Megvallja Asztalosnak, hogy eleinte kedvelte a férfit, mielőtt megromlott köztük a viszony. Nagylelkűségi rohamában meghívja magukhoz az eladót, hogy bemutassa a vőlegényének. Miután távozik, belép Hammerschmidt és szintén meginvitálja a bolt éldolgozóját a családi vacsorára. Asztalos udvariasan kimenti magát. Hammerschmidt beismeri neki, ha még fiatal lenne, valószínűleg nem menne haza, de így, öregkorára már egymáshoz nőttek a feleségével. Talán a történtek ellenére még mindig megmaradt köztük a szerelem. A darab véget ér, mielőtt a két ifjú szerelemes egymásra talál – a néző képzeletére bízva, vajon hogyan fogadja Róza a hírt, hogy az utálatos kolléga és a szenvedélyes levélíró ugyanaz a személy.

László Miklós 1937-ben (forrás: Wikipédia)

Lubitsch megőrizte a budapesti helyszínt: minden tábla, plakát és újság magyar nyelven van. A nevek, az ételek tipikusan magyarok. A film december közepén indul és karácsonykor ér a tetőpontjára. Az illatszertárból egy bőrdíszmű-üzlet lett, de éppen úgy három férfi és három női eladója van, valamint egy boltsegédje, mint a darabban. Matuschek, a tulajdonos kirúgja Králikot (James Stewart), mert arra gyanakszik, viszonya van a feleségével. Amikor megtudja a magánnyomozótól, hogy az üzlet gigerlije, Vadas a nőcsábász, megpróbálja főbe lőni magát, akárcsak a darabban. Králik nem csupán visszakapja a munkáját, Matuschek üzletvezetőnek nevezi ki. A legnagyobb különbség a film és színdarab között, Králik és Novák Klára eladókisasszony (Margaret Sullavan) viszonya. Mindkét esetben a férfi jön rá először a másik levélíró személyazonosságára. A film azonban magával ragadóbb, mivel a teljes harmadik felvonást annak a játéknak szenteli, amit Králik Klárával űz – míg a darab csupán egy rövid jelenetet szentel ennek, amelyben a férfi eljátssza, hogy kitalálja a Rózának írt levél tartalmát. Amikor az első randevún megjelenik a kávézóban, Králik úgy tesz, mintha véletlenül járt volna arra és célzatos kérdéseket tesz fel kolléganőjének a férfiről, akire vár. Megtartja magának a felfedezését, sőt kifejezetten nyersen és kellemetlenül viselkedik. Még egy levelet is ír Klárának, mintha az udvarlója meglátta volna őket, de végül nem küldi el. A lány abban bízik, hogy hamarosan megkérik a kezét. Králik megnyugtatja, hogy erre már másnap sor fog kerülni. Közli Klárával, hogy ő is leánykérést tervez, majd megkéri, hogy próbálja fel a gyémánt nyakláncot, amelyet a menyasszonyának szán. Ezután előadja, hogy felkereste őt a lány udvarlója, és egy ellenszenves, számító férfinak írja le. Csupán a hosszúra nyúlt ugratás végén leplezi le magát, 237-es postafióknak nevezve a lányt, aki végre rájön: hősszerelmes levelező udvarlója maga Králik. A nagy kibékülést menten megpecsételik egy csókkal. A rendező és az író egyértelműen javított az eredeti darabon: egyrészt látványosan kidomborították a szerelmesek kapcsolatának kétarcúságát, másrészt jobban kihasználták a romantikus félreértésből adódó drámai lehetőségeket.

Saroküzlet (r: Ernst Lubitsch, 1940)

Bús Fekete László (forrás: Wikipédia)

Lubitsch egyik utolsó filmje, Ép testben épp, hogy élek (Heaven Can Wait, 1943) Bús-Fekete László színdarabjából készült, amely a Születésnap címet viseli. 1934 decemberében tartották a bemutatóját a Vígszínházban. Írója 1940-ben Hollywoodba költözött, miután két darabja is sikert aratott a Broadway-n. Az alapötlet meglehetősen egyszerű: egy öregember számot vet életével, felelevenítve legfontosabb születésnapjait. Lubitsch mégis ragaszkodott hozzá, hogy pont ezt a darabot filmesítse meg. Kérdés, vajon mennyire követi filmje az eredeti művet?

A Születésnap főhőse Sanyi, egy tehetős budapesti nagypolgár-család könnyelmű sarja: nőcsábász és hazárdőr, aki éppen a születésnapját ünnepli (július 28-án): tízévenként egy-egy felvonásban, 15 éves korától 65 éves koráig, 1884 és 1934 között. A darab párhuzamosan Magyarország történelmét is bemutatja, hol nosztalgiával, hol kritikával. Bepillantást nyújt a felbomlott Osztrák-Magyar Monarchia „régi szép idejébe”, az első világháború viharába és a háborút követő erkölcsi hanyatlás éveibe. Sanyi nagyapja lelkes hazafi, az 1848-as szabadságharc büszke veteránja, aki egyetlen német kifejezést vagy osztrák fennhatóságra utaló nyomot sem tűr meg otthonában. Sanyi 45. születésnapja egybeesik a világháború kitörésével: hősünk izgatottan páváskodik vadonatúj egyenruhájában. Nagybeteg felesége éppen aznap szenderül jobblétre, orvosa keserűen jegyzi meg: „egyetlen ember halála mától nem számít nagy újságnak”. Míg a darab túlnyomó része a család elegáns otthonában játszódik, az 1924-es ünneplésre a züllött jazz-korszakhoz híven egy abbáziai luxusszállóban kerül sor, az osztrák és magyar felső tízezer kedvenc adriai üdülőhelyén, amely ma már Horvátországhoz tartozik.

Gene Tierney és Dana Andrews az Ép testben épp, hogy élek című filmben


Az első felvonásban maga az ifjú főhős nem jelenik meg: a család éppen akkor értesül róla, hogy a francia nevelőnő elcsábította. Az apa dühöng, a nagyapa el van ragadtatva. Tíz évvel később Ernő, egy jóravaló, bár kissé sznob kuzin bemutatja menyasszonyát, Irmát a családnak. Apja egy újgazdag földbirtokos, aki nyers viselkedésével nem kevés bosszúságot okoz a kifinomult nagyvárosi otthonban. Sanyi azonnal belebolondul a lányba és hirtelen ötlettel megszökteti. Egy évtizedre rá már saját otthonukban nevelik kisfiúkat. Irma megtudja, hogy férje megcsalta őt és hazarohan a családi birtokra. Sanyi felbukkan az ablakánál egy prímásbandával, hogy visszahódítsa. A nő elfogadja a bocsánatkérését, de Sanyi máris szemet vet a 15 éves unokahúgra, Sárira. A 45. születésnapon fény derül a titkos afférra Sárival, Irma belehal. Sanyi 55 éves korában, immár Sári hites uraként, rájön, hogy a felesége megcsalta egy fiatalabb férfival. A 65. születésnap ünneplése fia és unokája társaságában történik, ahol Sanyi megpróbálja elcsavarni a francia nevelőnő fejét, de már nem futja rá vonzerejéből. Régi nevelőnője megnyugtatja: az öregkornak is megvan a maga szépsége.

Lubitsch az Ép testben épp, hogy élek forgatásán (forrás: Steve Kovács)

Lubitsch és forgatókönyvírója, Raphaelson egy keretet illesztett az eltékozolt életet felidéző történethez: a film nyitányán Henry Van Cleve (Don Ameche) egy pokolraszállás-interjún van a Sátán elegáns irodájában. Arra a kérdésre, hogy miféle komoly bűnöket követett el életében, amelyek feljogosítják a kénköves alvilágra, Henry azt feleli, csupán egyetlen, „folyamatos vétség” terheli a lelkét. A hat epizódra tagolt cselekmény a főhős életének kulcspontjaira világít rá. Az eseményeket áthelyezték New Yorkba, egy dúsgazdag bankárcsaládba, ahol a Harvard alapkövetelmény a férfiaknál; a cselekmény íve azonban követi Bús-Fekete darabjáét. Az ifjú Henry 1887-ben tölti be 15. évét, majd tízéves ugrásokban követjük nyomon az életét. Három, teljesen felesleges közjáték is került a film elejére: egy csecsemőkorban, egy két esztendősen, egy pedig tíz évesen mutatja meg főhősünket.

Heaven can wait (forrás: IMDb)

A családot a 15. születésnap alkalmával ismerjük meg, amikor kiteszik a francia nevelőnő szűrét, mivel elcsábította az elkényeztetett sihedert. A 26. születésnap során – híven a darabhoz – Albert, a karót nyelt kuzin bemutatja menyasszonyát, Martha-t (Gene Tierney) a családnak. A lány szülei, Strabelék, épp olyan felkapaszkodott vidéki bugrisok, mint a darabban: Kansas-ben élnek, az ország legnagyobb húsipari vállalatának tulajdonosaként. Henry előző nap már találkozott Martha-val egy könyvesboltban és fülig beleszeretett. Érzelmei viszonzásra találnak: az eljegyzési ünnepségen Henry megcsókolja a lányt a könyvtárszobában, majd az egész gyülekezet szeme láttára megszökteti. Tíz évre rá a botrány már elcsitult, boldogságban nevelik kisfiukat. Martha azonban rájön férje hűtlenségére, összecsomagol és hazaviharzik Kansas-be. Henry követi őt a nagypapával, majd megpróbálja visszahódítani egy tízezer dolláros nyaklánccal. Martha erre megmutatja neki az áruló számlát, amelyet a tárcájában talált: egy másik, olcsóbb nyaklánc is szerepel rajta, amelyet Henry minden bizonnyal az barátnőjének szánt. Végül mégis kibékülnek és a 10. házassági évfordulót közösen ünneplik meg. A férfi kicsapongásai azonban folytatódnak: felkeres egy kartáncos lányt a 20. házassági évforduló napján látott show-műsorból. A ledér hölgy vénemberként kezeli és közli vele, hogy a fiával van viszonya. Öt évvel később Henry az ezüstlakodalmon értesül arról, hogy felesége beteg: ünnepi keringőjük életük utolsó közös tánca lesz, a feleség éppen úgy jobblétre szenderül, miként a darabban. 60 éves korában Henryt már komisz pernahajderként kezeli saját fia: a férfi még mindig nők után rohangál. 70 évesen, háttérben egy dugig telt gyógyszeres szekrénnyel és egy gyönyörű ápolónővel az ágyánál, békésen leheli ki lelkét. A végső csavar ezután következik: a Sátán közli hősünkkel, hogy kicsapongásai ellenére nem jogosult a Pokol tüzére: felküldi liften a Paradicsomba, ahol Martha minden bizonnyal kezeskedni fog érte.

A film sikeresen ülteti át a magyar művet New York-i környezetbe, szereplőit az amerikai nagypolgári társadalomhoz igazítva. Ugyanakkor leegyszerűsíti a főbb karaktereket és a cselekményt. A történelmi kitekintéstől is megfosztja, bizonyára mivel az Egyesült Államok nem esett át olyan szörnyű katasztrófákon, mint Magyarország – vagy talán az író és rendező inkább a szerelem, hűtlenség és személyes csalódások témájára akart összpontosítani. Henry összetettebb figurává válik, attól kezdve, hogy bemutatják első találkozását Martha-val, és első látásra beleszeret a lányba, mielőtt megtudná, hogy Albert menyasszonya. A szerelmi szál a fiatalabb unokahúggal nem kapott helyet a feldolgozásban, de a hangsúly megmarad Henry csapodár természetén. Ettől eltekintve a film szorosan követi a darab cselekményét.

Szemügyre véve az eredeti darabok filmre alkalmazását, feltűnik néhány általánosabb sajátosság az adaptációban. Nyilvánvalóan a film, áthágva a színpad korlátait, valódi helyszínekre helyezheti az eseményeket. Természetesen a párbeszédektől sem függ annyira. Ugyanakkor kevesebb szereplőre kell összpontosítania: többnyire egy-kettőre, legfeljebb háromra. Ebből kifolyólag a közönség jobban azonosul a központi alakokkal, és komolyabb hatást gyakorolhat rájuk az érzelmi dráma. Lubitsch és írói azért is teremtettek olyan emlékezetes alkotásokat, mert a színdarabok filmre alkalmazásakor előszeretettel húztak ki eseményeket és karaktereket, nagyobb figyelmet szentelve a főszereplőknek. Az sem meglepő, hogy az eredeti helyszíneket amerikaira cserélték. Mindazonáltal igen feltűnő, milyen sok Lubitsch-film használja a magyar művek egzotikus, külföldi világát és a rendező mennyire ragaszkodott az eredeti cselekményhez és szereplőkhöz – túl azon, hogy szükségszerűen kurtít rajtuk a főszereplők érdekében.

Sam Raphaelson (forrás: Wikipédia)

Lubitsch életrajzírói és kritikusai osztják azt a nézetet, hogy a magyar darabok nem érnek fel a filmadaptációk színvonalához. Ez a széleskörű tévhit nagyrészt annak köszönhető, hogy Lubitsch rajongótábora nem szívesen osztaná meg a rendező dicsőségét más alkotókkal, valamint az életrajzírók mindössze egyetlen írótárs, az amerikai Samson Raphaelson véleményét veszik alapul: egyetlen magyar vagy más európai szerzővel sem készítettek interjúkat. Raphaelson egy olyan Lubitsch-filmben sem vett részt, amelynek megírása kizárólag az ő nevéhez kötődik. Hol más írókkal közösen dolgozott – például három esetben is Vajda Ernővel –, hol egy korábban már létező darabot alkalmazott filmvászonra. Vajdáról kivétel nélkül lekezelően nyilatkozik. Scott Eyman, Lubitsch egyik életrajzírója, így ír Raphaelson álláspontjáról: „Raphaelson szerint Vajda soha egy sorral vagy ötlettel nem járult hozzá a forgatókönyvekhez”. Egy másik alkalommal pedig kijelenti a magyar íróról: „az egyik legelbűvölőbb kókler, akit valaha láttam.” Eyman szerint „Vajda heti 2500 dollárt kapott, miközben az összes munkát Raphaelson végezte heti 750 dollárért” (Eyman 1993: 178, 197). Lubitsch csupán azért dolgozott volna Vajdával, mert jobb volt a szakácsa? Vagy talán a Chicagoban felnőtt, tősgyökeres New York-i Raphaelson úgy érezte, kiszorult a közép-európai klikkből? Mindenesetre őt is rabul ejthették a magyarok, mivel a Becsületes megtalálót követően három felvonásos darabot írt The Wooden Slipper (Fapapucs) címen egy színpadi dinasztiából származó budapesti leányzóról, aki Párizsba szökik. A darab, amely egyik kritikusa szerint: „magyar komédia egy Angliában vakációzó amerikai tollából”, öt nap után csúfosan megbukott (Sabath 1979: 60-64). Raphaelson a Herman Weinberggel folytatott interjúban is leszólta a Lubitsch által választott eredeti színdarabokat: „olyan elenyésző hasonlóság van az eredeti darabok és a Lubitsch-csal közösen készített filmek között, hogy elférnének egy másfél oldalas szinopszisban… Vegyük például a Saroküzletet… semmi, egyetlen jelenet, egyetlen sor a dialógusból nem származik a darabból… Az Ép testben épp, hogy élek esetében nagyítóval sem lehet hasonlóságot találni, és a Becsületes megtaláló is egy tökéletesen új alkotás az eredetijéhez képest.” (Weinberg 1968: 211) „Mindig ragaszkodtam hozzá, hogy egyszemélyben írjam a filmjeimet, máskülönben honnan tudhatnák az emberek, mire vagyok képes?”, nyilatkozta élete vége felé Bill Moyers-nek. Majd tovább ment: „Összehasonlíthatatlanul jobban értek a mesterséghez, mint Eugene O’Neill vagy Tennessee Williams.” De azért volt benne annyi jóérzés, hogy még hozzátette: „persze ők nagyobb írók nálam” (Moyers 1982). Időként azért Raphaelson elismerte az adaptált művek erényeit. Egy 1983-ban kiadott kötetben, amely a három legjobb Lubitsch-nak írt forgatókönyvét tartalmazza, elismeri: „mindegyik színdarabból készült, amelyek nélkül nem tudtam volna megírni őket”. A Saroküzletre így emlékszik vissza: „Nagyon megtetszettek a László Miklós-darabban rejlő lehetőségek, amikor Lubitsch elmesélte.” (Raphaelson 1983: 49, 269).

Lubitsch kedvelte európai emigráns-társai társaságát és szellemiségét. De szüksége volt amerikai írókra, akik a saját nyelvükön tudnak szólni az amerikai közönséghez.

Ezt Lengyel is elismerte naplójában, amikor az Angyalon dolgoztak Lubitsch-csal. A rendező ezért tért vissza rendre Raphaelsonhoz: a filmek valóban kiválóan vannak megírva – és ezért egyformán dicséret illeti a rendezőt és írót. Vegyük például a Becsületes megtaláló bevezetőjében Gaston randevú-készülődését a hotel erkélyén: „Azt akarom, hogy ez legyen a legcsodálatosabb vacsora. Lehet, hogy egy falatot sem eszünk belőle, de akkor is… Látja a Holdat, pincér? Azt a Holdat akarom a pezsgőnkben látni… Ami pedig magát illeti, pincér… látni sem akarom.” De azért akad butácska, édeskés jelenet is a Lubitsch-Raphaelson filmekben, többek között a kétéves Henry epizódja vagy amikor kilenc évesen bogarakkal akar meghódítani egy kislányt az Ép testben épp, hogy élek-ben. Ezek nem szerepeltek a darabban és a filmnek sem volt szüksége rájuk. Kifinomult, árnyalt humor váltakozik olcsó bohózattal, a gondtalan, elegáns európai viselkedés keresi a közös hangot az amerikai köznyelvvel, a párbeszédek hol szellemesek, hol közhelyesek – ez a kombináció megfelelt az amerikai közönség ízlésének.

Lubitsch szinte a tenyerén hordozta a filmre vitt történeteket: maga szemelte ki a forrásként szolgáló műveket, személyesen választott írót hozzájuk és minden figyelmét a munkának szentelte. Walter Reisch, aki Charles Brackett és Billy Wilder társa volt a Ninocska forgatókönyv-brigádjában, értékes bepillantást nyújt az írásfolyamatba: „Egyetlen sor sem került papírra Lubitsch nélkül… egyértelműen ott a helye az írók között a stáblistán… minden apró részletet beleír a szkriptbe és sosem improvizál a forgatáson.” (Sabath 1979: 243).

Végezetül még egy tényezőt figyelembe kell vennünk ahhoz, hogy megértsük, milyen hatást gyakoroltak Lubitsch-ra a magyar írók – amely nincs dokumentálva, de köztudott volt: a magyar emigráns közösség komoly összetartó ereje, mondhatni nyájszelleme. A legendás hollywoodi élc, miszerint „nem elég magyarnak lenned, tehetségre is szükséged van” sokatmondó reakció a magyarok kiemelkedő arányára az amerikai filmgyártás minden területén. Számtalan remekmű stáblistáján találunk magyar neveket, ékes bizonyságul erre. Kordák Londonban vagy a hollywoodi filmcézárok szívesen választottak magyar ismerősöket filmprodukcióikhoz. Kultúrájuk, konyhájuk, jókedélyük és életörömük szorosan összekovácsolta őket.

A magyarság a húszas évektől kezdve jelentős szerepet játszott az Álomgyárban. A kívülállók versengtek kegyeikért és Lubitsch a legnagyobb rajongók közé tartozott.

Még egy dolgot meg kell említeni a magyar drámaírókról és forgatókönyvírókról: valamennyien zsidó származású magyarok voltak, akik nem zsidónak, hanem magyarnak látták magukat. Ezért magyarosították a nevüket, és ezért foglalkoztak magyar vagy egyetemes témákkal, nem zsidó történetekkel. Budapest nagyvárosi kávéházi kultúrájának részévé váltak, amely különös vonzerőt gyakorolt a Hollywood aranykorának alkotóira. A stúdióvezetők, producerek és rendezők közül sokan szintén zsidó származású európaiak voltak, akiket szintén érdekelt az egyetemes, emberi történetek elmesélése.

Ernst Lubitsch 1947. november 30-án halt meg, pár nappal azután, hogy nekilátott megrendezni a Hölgy hermelinbent (That Lady in Ermine), az első operettből készült filmjét a Víg özvegy óta. A történetben Bergamo grófnője (Betty Grable) hozzámegy Mario grófhoz (Cesar Romero), ám nászéjszakájukon megzavarja őket egy magyar huszárcsapat, ezredesük (Douglas Fairbanks Jr.) vezetésével. A nyalka huszártiszt azonnal elrabolja a grófnő szívét: kulturált úriember, aki remekül zongorázik és Rómeót idézi az erkély alatt állva. A románcot cigányprímások zenéje kíséri. Midőn a hősnő először pillantja meg a férfit egy teleszkópon át, azonnal feltör belőle a film egyik slágere: „Mit meg nem tennék azzal a vad magyarral!”. Lubitsch hattyúdala igazán méltó finálét jelent egy rendező pályáján, aki egész életében csodálta a magyarságot.

Bíró Lajos és Lengyel Menyhért. 1913. A cárnő (The Czarina). Budapest: Singer és Wolfner Kiadása.
Bús-Fekete László. 1935. Születésnap (Birthday). Színházi Élet 1935/9: 129-157.
Emro, Joseph Gergely. 1947. Hungarian Drama in New York: American Adaptations 1908-1940. Philadelphia: UP Press.
Eyman, Scott. 1993. Ernst Lubitsch: Laughter in Paradise. New York: Simon & Schuster.
László Aladár. 1931. Becsületes megtaláló (The Honest Finder). Színházi Élet 1931/51: Színdarabmelléklet.
László Miklós. 1937. Illatszertár (The Perfume Shop). Színházi Élet 1937/25: 99-128.
Lengyel Menyhért. 1922. Amerikai napló (American Diary). Budapest: Athenaeum.
Lengyel Menyhért. 1987. Életem könyve (The Book of My Life). Budapest: Gondolat.
Lynx, J. J. 1964. The Prince of Thieves: A Biography of George Manolesco (1871-1911). New York: Atheneum.
McBride, Joseph. 2018. How Did Lubitsch Do It? New York: Columbia UP.
Moyers, Bill. 1982. Creativity with Bill Moyers – Samson Raphaelson. WNET: 1982
Raphaelson, Samson. 1983. Three Screen Comedies by Samson Raphaelson. Madison: University of Wisconsin Press.
Sabath, Barry Allen. 1979. Ernst Lubitsch and Samson Raphaelson: A Study in Collaboration. New York University Dissertation.
Weinberg, Herman G. 1968. The Lubitsch Touch. New York: E. P. Dutton.

Steven Kovács

Steven Kovács a From Enchantment to Rage: The Story of Surrealist Cinema ('A varázslattól a dühig: A szürrealista film története'), valamint számos filmről, művészetről és politikáról szóló cikk szerzője. Tanított a Stanford egyetemen és a San Francisco State University film tanszékének professzora. Az Arthur és Lillie című dokumentumfilmért Oscar-díjra nevezték, majd Roger Corman New World Pictures filmcégének produkciós vezetője volt, olyan filmek készültek keze alatt, mint a Halálos sport (Deathsport, 1978) és a Lavina (Avalanche, 1979). Producerként dolgozott a Vörösruhás nő (The Lady in Red) című filmben, valamint ő írta és rendezte a ’68 és az Angel Blue című filmeket.

A Bright Lights Film Journalban (brightlightsfilm.com) megjelent cikket a szerző engedélyével, Varró Attila fordításában közöljük.