Nyers gesztusok, hosszú léptek – Pecsenke József emlékezete #68

2022.02.18.

„Találós kérdés a modern magyar filmművészet mindentudói számára: ki írta a következő sorokat? »A négy színész közül, akikre a film fölépül, első helyen a nagy meglepetésről kell beszélni, még akkor is, ha ez nem teljesen igazságos. Pecsenke József a fiatal festő szerepére az utcáról sétált be a fölvevőgép elé, és hórihorgas termetével, nyers gesztusaival, hosszú lépteivel úgy sétálgat ott tovább, mintha mi sem történt volna. Érett színész ő, csecsemő, aki úgy jött a világra, hogy fél kézzel megold egy kétismeretlenes egyenletet.« Szabad a gazda? Örkény István. A film? Nyár a hegyen. Az év? 1967. De kiről is van szó?” – áll André Balog Pecsenke Józsefről írt megrendült emlékezése felütésében.1

Már 1989-ben joggal kérdezte Balog, ki volt Pecsenke. Ahogy telik az idő, úgy válik egyre lehetetlenebbé annak a szcénának a pontosabb megismerése, amelynek vele együtt annyian szerves részei voltak, s amely a benne szereplők halálával végleg eltűnni látszik. A kulturális emlékezetvesztés egyetlen ellenszere a szisztematikus, kortárs adatrögzítés – amire jó alkalom, hogy Pecsenke József február 19-én lett volna 80 éves.

J.A., Joseph Alexander, Joe A., Giuseppe – keresztnév-variációk egy rövidre mért művészélet szakaszaiból. Pecsenke József (1942–1989) a mindössze 47 évet élt festő, grafikus nemcsak emblematikus filmplakátokat készített, de gyakran feltűnik az 1960-as évek filmjeiben (eddigi adataink szerint 11-ben) is. Mellékszerepei szerzetestől katonatisztig széles skálán mozognak, ám legemlékezetesebb – szó szerint beugró – rövid alakítása A tanúban (Bacsó Péter, 1969) Bástya elvtárs lakonikus testőre. Főnökét védő elkötelezettsége nem merül ki abban, hogy reflexből pisztolyt ránt Pelikánra az úszómedence szélén, hanem habozás nélkül, nyakkendőjén sikkes-aprót igazítva bőrkabátostul veti magát a vízbe, amikor úgy méri föl, öntestével kell védenie Bástya elvtársat a nép egyszerű, fürdőgatyás gyermekeitől. A Nyár a hegyen (Bacsó Péter, 1967) egyik főszerepében, a dörzsölt képzőművész önéletrajzi elemektől sem mentes karakterében nyújtotta a legemlékezetesebbet.

Pecsenke József plakátja (forrás: MTI Fotó: Sziklás Mária)

A Képzőművészeti Főiskola hallgatójaként alma matere 1964-es grafikai kiállításának már ő készíti leporellóját.2 1966-ban hatodéves, ekkor az alkalmazott grafika tanszék égisze alatt az ugyancsak Konecsni György-tanítvány Deák Györggyel közösen állított ki a Képzőművészeti Főiskolán. Urbán Ernő József Attila-díjas költő Pirkadás, A felszabadulás és az átalakulás évei Sárváron (1965) című regénye Pecsenke illusztrációival jelent meg.3

Pecsenke hazai pályafutása 1971-ig tartott, ekkor elhagyta Magyarországot. Halála a rendszerváltás folyamatának mozgalmas idejére esett, ez ugyancsak oka lehet annak, hogy napjainkig nem alakult ki hazai művészi emlékezete, röviden szólva: elfelejtettük. 

Távozásának körülményeiről keveset tudunk, az azonban bizonyos, hogy abban az időben épp csak lendületet vett karrierje. „Disszidálása” és 1989-es halála között a kor elhallgató praxisa jó időre kiradírozta a kortárs művészeti közéletből, kevés tényt tudunk sorsának további alakulásáról. Feltűnik egy-egy anekdota peremén, többnyire a mindenütt otthon lévő, gyökeret azonban sehol nem verő bohémként említik.

Emigrációját követően a nevét itthon először egy 1980-ban Basilides Sándorral készült interjúban olvashatjuk4, a 80 éves mester a legtehetségesebb tanítványai között említi. Nem volt ez minden kockázat nélküli, hiszen az Amerikai Magyar Televízió adásainak kezdetekor „Pecsenke József riporteri bemutatkozása is egyértelmű tetszést aratott”5.

André Balog diplomata megrendítően szép visszaemlékezése tartalmazza a legtöbb konkrétumot róla. Megtudhatjuk, hogy „Itt, New Yorkban, ahol a nyolcvanas évek elejét töltötte, a Second Avenue magyar negyedében mindenkinek van egy kedvenc Pecsenke-sztorija.”6 Balog megemlíti azt is, 1988 októberében találkozott Pecsenkével Párizsban, aki akkor már két éve Svédországban élt, s ahol mint New York-i művészt ünnepelték.

Ugyancsak ő írja, hogy Pecsenkét a „47. születésnapja másnapján, egy jeges skandináv országútról leborult autójában”7 ragadta el a halál. Eszerint 1989. február 20-án halt meg, míg más források halála körülményeiről szólva az 1988-as szilveszterezést követő újévi autózást említenek.

Disszidálása és halála között, közelebbről meg nem határozott időpontban, Balog szerint „kocsmát nyitott Münchenben, és a kocsmárosságot sem akarta fél kézzel csinálni. Jól is ment a söröző, és némelyik törzsvendége talán ma is emlékszik a Goethét jellegzetes akcentussal, ámde hibátlanul idéző csaposra.”8 Anekdotának tűnik, noha meglehet, minden szava igaz, hogy „visszatérése a képzőművészethez sem volt mindennapi. Háború tört ki a Közel-Keleten. Másnap egy riporter barátjától kölcsönkért (!) útlevéllel és újságíró-igazolvánnyal önkéntes haditudósítóként odarepült, hogy a frontkatonákat lerajzolja.”9

 

Kovács Kázmér vendéglős említi Hamvay Péterrel készült interjújában10, hogy Pecsenke éppen pincérként dolgozott New Yorkban, amikor találkoztak. Az anyagi gondokkal küzdő festő és a vendéglátós csakhamar megegyeztek, s Pecsenke baráti áron elvállalta, hogy Kovács úr új éttermének bútoraira magyaros mintákat fest. Kovács számos apróságot is felidéz, nem minden kritikai él nélkül. „Számtalanszor vacsorázott nálam, mindig csekkel fizetett, természetesen fedezet nélkülivel. A visszajövő csekkek után a bank folyton megbüntetett 10 dollárral. Kértem, hagyja a csekket”. „Egy alkalommal 800 dollárt kért kölcsön rézlemezekre, amire egy rézkarcsorozathoz volt szüksége. „Tudtam, hogy nem képes visszaadni a kölcsönt, azt kértem hát, adja oda a nyomólemezeket.” Így most ezek is láthatók az operai részleteket ábrázoló nyomatok mellett [a Magyarországra visszatelepült Kovács felsőnyéki éttermében, BR]. S amit az amerikaiak nem értékeltek, a svédek annál inkább: Pecsenke az északi országban keresett festő lett, épp révbe ért volna, mikor autóbalesetben életét veszítette.”

Nyár a hegyen (Bacsó Péter, 1967) – Gyöngyössy Katalin és Pecsenke József 

A New York-i műgyűjtő, Arányi János – aki nem mellesleg Princetonban gépészmérnöki, majd közgazdász-diplomát szerzett, jelentékeny vagyonát a Wall Streetnek köszönhette, s aki kezdetben kizárólag Würtz Ádám művei értékesítésével foglalkozott – Pecsenke munkáit is kínálta11. Arányi nem dokumentálta a műtárgymozgást, így nem tudjuk, melyek lehettek azok az alkotások, amik megfeleltek Arányi definíciójának: „a műkereskedő célja, hogy leendő vevőjét boldoggá és megelégedetté tegye.” Lakásgalériája kapcsán Arányi megjegyzi: „a gyűjtő vagy egy múzeum csak akkor figyel fel egy-egy művészre, ha kitartó munkával és nagy befektetéssel felhívják rá a figyelmet.” Ezt a munkát a jelek szerint sem ő, sem más nem tartotta dolgának. Nem csoda, hiszen a jelek szerint egyik napról a másikra élő Pecsenke feltehetően nem futotta a legjobb művészi formáját (gondoljunk az ominózus bútorpingálásra).12

2011-ben az akkori Pataky Galériában (ma Kőrösi Csoma Sándor Kőbányai Kulturális Központ – Kőrösi Galéria) rendeztek Pecsenke-emlékkiállítást. A kritikai visszhang csekély volta mutatta, hogy a művész időközben kikopott a hazai kulturális emlékezetből. „Méltán tisztelgő, de ambivalens kiállítás. Sok kérdésre nem válaszol egyelőre, de felettébb látványos és minőségeket kínál.” – írta a rendezvényről a kor egyik legnevesebb képzőművészeti írója, Rózsa Gyula13. Szakszerű méltató szavai mögött ott húzódik az adatokkal dolgozó művészettörténész dokumentálásra vonatkozó hiányérzete.

Filmes karrierjének csúcsát kétségtelenül az 1967-es Nyár a hegyen, ez a ma is friss remekmű jelentette. A film nemcsak az 1950-es évek törvénysértéseivel, hanem az „ifjúsági probléma” kérdéskörével is az elsők között foglalkozott.14 Pecsenke portréját tovább árnyalja az a kis színes, amit a forgatásról szóló tudósításban olvashatunk: „Mensáros László és Pecsenke József a szünetekben sokat sakkozott, végül is kettejük sakkozása része lett a filmnek, méghozzá olyan része, amely kifejezi konfliktusukat is a lány ügyében.” (Képes Film Híradó, 1967.09.01.)15

Haláláról a Magyar Nemzet mínuszos hírben tudósított16. Az örök nyughatatlant a Farkasréti temetőben helyezték örök nyugalomra.

Pecsenke József eddig ismert filmszerepei:

Nyár a hegyen (1967) Komora, festő
Falak (1968) Benkő munkatársa
A Hamis Izabella (1968) Nyomozó
Fejlövés (1968) Pityu
Fényes szelek (1969) A kollégiumi szövetség vezetője
Az oroszlán ugrani készül (1969) Dudi
Sirokkó (1969) Szövetséges tiszt
A tanú (1969) Bástya elvtárs testőre
Gyula vitéz télen-nyáron (1970) Béla
Kitörés (1971) Technikus
Agnus dei (1971) Fehérkesztyűs 

Filmplakátjai:

Minden dalom a tiéd (1967) olasz vígjáték
Falak (1968)
Fejlövés (1968)
Az oroszlán ugrani készül (1969)
A tanú (1969)
N. N., a halál angyala (1970)
A börtönőr (1971), csehszlovák filmdráma
Kitörés (1971)
A halál erődje (japán film, 1969/1971)

Jegyzetek, források

[1] André Balog: Filmszínész, kocsmáros, haditudósító, festő. Pecsenke József halálára. Új Tükör, 1989-05-14 / 20. szám, 22. o.
[2] Élet és Irodalom (1961.02.03.)
[3] Vasi Szemle (1966/3.)
[4] Kovács Dezső: Előttem mindig megjelent a kép (látogatás Basilides Sándor műtermében) Új írás, 1980.05.01, 5. szám 52. o.
[5] Az Amerikai Magyar Televízió debütálása, Amerikai Magyar Népszava – Szabadság Amerikai Magyar Népszava, 1978.02.10. 5.o.
[6] André Balog: u.o.
[7] André Balog: u.o.
[8] André Balog: u.o.
[9] André Balog: u.o.
[10] Hamvay Péter: Emlékszoba Kovács Dénes hegedűművész és Pecsenke József festő tiszteletére. Egy csepp New York Felsőnyéken. Népszava, 2009. december (136. évfolyam, 281-305. sz.) 2009-12-08 / 287. szám 13. o.
[11] Széchy Ágnes: Rejtező műalkotások, Új Tükör, 1987.12. 06. 26. o.
[12] Határtalan emberek – Arányi János, r: Csortos Szabó Sándor, MTV, 2006, https://nava.hu/id/320780/
[13] Rózsa Gyula: Látványos mementó, Népszabadság, 2011.03.30. 18. o.
[14] Zsugán István: Cselekvő és „zötyögő” fiatalok. Beszélgetés Bacsó Péterrel a Nyár a hegyen-ről. Filmvilág, 1967.07.15 / 14. szám, 14-18. o
[15] Képes Film Híradó, 1967.09.01. [4.] o.
[16] Magyar Nemzet, 1989.03.25.