40 éve, 1982. március 29-én nyerte el az Oscar-díjat Szabó István filmje, a Mephisto, a magyar játékfilmek közül elsőként. A kerek évforduló kapcsán bemutatjuk Gyarmathy Ágnes csodálatos jelmezterveit, és a film korabeli fogadtatásának állomásait.

A film egy színész történetét meséli el az 1930-as évek Németországában. Az ambiciózus Hendrik Höfgen kezdetben a hamburgi színház baloldali eszméket valló művészeként forradalmi színházat csinál társaival. Később a fővárosba kerül, és ott is kitűnik tehetségével, ekkor azonban már nem kerüli el a hatalomra kerülő náci vezetők figyelmét sem. Höfgen, aki azt hangoztatja, hogy ő egyedül a művészetnek él, mindig csak egy kis kompromisszumot vállal, ám a film végére a Harmadik Birodalom vezető kulturális egyénisége lesz belőle. Mialatt sorra veszíti el maga mellől régi ismerőseit és tagadja meg korábbi eszméit, önmagának mindig meg tudja magyarázni, hogy mit miért csinál, hiszen alapvetően arra vágyik, hogy sikeres és mindenki által kedvelt legyen. Ennek azonban ára van.

Oscar-díjas magyarok: George Cukor, King Vidor és Szabó István 40 évvel ezelőtt az Oscar-díj átadón

„Az természetes, ha az ember akkor érzi magát jól és biztonságban, ha szeretik, elismerik. De mindenki szeretetét, mindenki támogatását, minden kurzus, minden politikai érdekcsoport szeretetét és támogatását megszerezni; ezért éjjel-nappal harcra készen állni és önmagunkat az állandó alkalmazkodásra alkalmassá tenni; minduntalan rémülten kapkodni a tekintetünket, hogy most éppen merre kell fordulni; állandóan azt vizsgálni, merről fúj a szél – ez veszélyes dolog. Filmünk főszereplője a mindig-támogatottak, a mindenki által elfogadottak, a mindig csak sikeresen, sikerekben élni tudók, csak a napos oldalon járni hajlandók csoportjába tartozik, és így valóban meglevő kivételes tehetsége, egyértelmű értékei minden rossz érdek szerint fölhasználhatók. Hagyja, hogy jellemének rosszabbik fele uralkodjon döntésein” – jellemezte filmje főszereplőjét Szabó.

A rendező első alkalommal dolgozott irodalmi alapanyagból és ehhez szándékosan nem egy klasszikus remekművet választott. Klaus Mann Mephisto című kulcsregénye 1936-ban jelent meg az akkor már emigrációban élő írótól, aki nem titkoltan a régi barátjáról, a Berlini Állami Színház ekkori intendánsáról, Gustaf Gründgensről mintázta a főszereplő alakját. Különösen a német kritikusok emelték ki a film értékelésében, hogy mennyivel jobban sikerült, mint a regény. Szabó István és Dobai Péter forgatókönyve, és így maga a film árnyaltabban közelít a főszereplőhöz, akit nem egyszerűen bűnbaknak tesz meg, hanem egy morálisan nehezebben megítélhető, esendő alakként ábrázol.

A Mephisto bemutatója az 1981-es cannes-i filmfesztiválon volt, ahonnan a legjobb forgatókönyv és a Filmkritikusok Nemzetközi Szövetsége (FIPRESCI) díjával tért haza. A film hazai nézettsége is rekordokat döntött: az októberi bemutató után több mint ötmillió néző tekintette meg. 1982 februárjában érkezett a hír, hogy a Mephisto-t a legjobb idegennyelvű film kategóriájában az Amerikai Filmművészeti és Filmtudományi Akadémia díjára, azaz Oscar-díjra jelölték. Az ötös listára még A csónak megtelt (Markus Imhoof, Svájc), a Három fivér (Francesco Rosi, Olaszország) és a Doro no kawa (Kohei Oguri, Japán) című filmek kerültek fel, legfőbb esélyesnek azonban sokan a negyedik alkotást, Andrzej Wajda A vasember-ét tartották, amely korábban a cannes-i fesztivál fődíját nyerte el. Szabó István egy évvel korábban a Bizalom című filmjével már egyszer eljutott az ötös listára, 1982-ben a Mephisto azonban díjra is váltotta a jelölést, ezzel az első egészestés magyar játékfilm lett, ami elnyerte az Oscart.

A Mephisto-t egyöntetű lelkesedéssel fogadta a hazai és a nemzetközi sajtó is. „Szabó István Mephisto című filmjében az érett művész biztonságával és szerénységével beszél a gondolkodó elme és az indulatos szív számára mindig felzaklató, kényes kérdésekről, különös tehetséggel találva el az egyensúlyt, amely a mély beleélő készség, az árnyalatok megértő gazdagsága és a tragikus történelmi tapasztalatok nyomán kiélesedett érzékenység között megteremthető.” – írta Létay Vera a Filmvilágban.

Janet Maslin, a The New York Times szerzője szerint a film „Komplex megvilágításban, s merész tömörítéssel ábrázolja Hendriket, ezt a higanyszerűen illékony figurát. Szabó ugyanazokat a váltásokat és árnyalatokat alkalmazza, mint a Bizalomban, és sikeresen plántálja át a bizakodás és bizonytalanság általa oly kedvelt fogalomkörét új filmjébe.” A fiataloknak szóló The Aquarian kritikusa, Lewis Archibald kiemelte: „A mű árnyaltsága azon is mérhető, hogy nincs benne kitapintható fordulópont: szinte valamennyi jelenet egyformán járul hozzá annak érzékeltetéséhez, hogyan furakodik be a náci filozófia a színész életébe.”

A film Németországban is kiemelkedő sikert aratott. Brigitte Jeremias, a Frankfurter Allgemeine Zeitung munkatársa egyenesen így fogalmazott: „Egy magyarnak sikerült az, ami a németeknek – mind a hitleri birodalom után születetteknek, mind a kortársaknak – úgy látszik, végtelenül nehéz: az akkori idők valóságos képét filmre ültetni.” A Spiegel kritikusa, Wolfgang Limmer szerint: „A szüntelen harc szellem és hatalom, művészet és politika között, szinte ősnémet játéknak számít. Emigráció, ellenállás vagy kollaborálás, ezek voltak a fasizmusból adódó alternatívák, amelyek aligha tettek lehetővé önigazságszolgáltató árnyalatokat. Szabó István intelligens és helyenként briliáns rendezése ezt a szempontot hangsúlyozza. Azt, hogy a művészet, ha a hatalmasok kezébe kerül, elveszíti igazoltságát, Szabó a film végén egy okos jelenetben ábrázolja. Amit Szabó filmje vádolás nélkül közvetít, annak a tudomásulvétele, hogy végül is nem az nevet, aki a farkasokkal üvölt."

Szabó maga így foglalta össze ellentmondásos főszereplője történetét: „Ez nem egyszerű karrierizmus. Ez egy tehetséges ember állandó készenléti állapotának rajza, hogy minden időben és helyzetben érvényesítse magát, s ha a történelem olyan szerepet ajánl, melyre embersége kevés, de mégis eljátssza, tehetsége is ellene fordul.”

Jelmezterv a Mephistohoz (tervező: Gyarmathy Ágnes)