„A mesebeli mérföldjáró csizma: a film” – Hevesy Iván: A filmjáték esztétikája és dramaturgiája #50

2021.11.02.

1925 januárjában jelent meg a magyar némafilm-esztétika alapműve, Hevesy Iván A filmjáték esztétikája és dramaturgiája című könyve. Bár a témában korábban is születtek könyvek, és a filmes folyóiratokban is élénk filmkritikai élet zajlott; Hevesy könyve érett és kiforrott esztétikai koncepciót mutat fel a némafilmkorszak művészi eredményeinek összegzése mellett.

„A filmjáték minden fiatalsága mellett is túlfejlődött már azon, hogy beérje azzal, ha kegyeskedő vállveregetéssel elismerik művészet voltát és elért oda is, hogy irodalmától többet várhassunk, mint általánosságokat vagy több-kevesebb szellemességű reflexiókat. Megérlelődött a pillanat arra, hogy a logika vastraverzei között rendszeres formába épüljenek azok az elvi és gyakorlati megnyilatkozások, amelyeket a filmjáték felvetett és a művészettel foglalkozó tudomány új fejezetének, a filmdramaturgiának tiszta körvonalai bontakozzanak ki” – írta Hevesy az előszóban.

Az 1920-as évek nem tartoznak a magyar film legfényesebb korszakai közé: ebben az időszakban ellehetetlenült és apránként szinte teljesen megszűnt a hazai filmgyártás. A filmet elméleti oldalról megközelítő diskurzus azonban virágzott: a korszak filmes folyóirataiban kialakult a valódi, független kritika, megszülettek az első elméleti-esztétikai igényű filmszaklapok (1925-ben a Filmjáték; 1928-tól a Filmkultúra), és még egy olyan neves irodalmi folyóirat is, mint a Nyugat, rendszeres filmkritikai rovatot vezetett. A filmről írók figyelemmel követték a filmvilág külföldi eseményeit. Következtetéseiket a némafilm formanyelvét tökéletesre csiszoló klasszikus amerikai film, vagy a művészi kísérletezéssel a filmforma lehetőségeit kitágító német expresszionista, francia avantgárd és szovjet montázsiskola irányzatai alapján vonhatták le. Hevesy Iván a modern képzőművészet felől közelített a filmhez, és az új kor legújabb művészi kifejezésmódját kereste benne. Mentes volt az irodalmárok lekicsinylő attitűdjétől, de a filmesek elfogultságától is: az esztéta szemével tekintett az új művészetre.

A Nyugat Film-Figyelő című rovatát ő vezette, 1922-től 1928-ig számtalan kritika és esztétikai eszmefuttatás szerzője volt. A filmek tanulmányozásával töltött évek megérleltek benne egy egységes koncepciót, amit A filmjáték esztétikája és dramaturgiája című könyvében dolgozott ki. A gondolatait alátámasztó példákat olyan filmekből vette, melyeket ma is klasszikusként tartunk számon (D. W. Griffith: Türelmetlenség, 1916; Robert Wiene: Dr. Caligari, 1920; vagy Abel Gance: Száguldó kerék, 1923), de kevéssé ismert, esetleg mások által lenézett filmekkel is foglalkozott, ha azokban valami újszerű stílusfogást látott meg. A sokak által komolytalannak ítélt burleszket például a legfilmszerűbb műfajnak tartotta.

Hevesy Iván

Hevesy azzal kezdi könyvét, hogy a filmet összeveti a színházzal és a regénnyel. A korszakban bevett gondolat volt a film színházzal való összehasonlítása: a kortársak szemében egyértelmű volt a hasonlóság, hiszen első látásra mindkét művészeti ág a közönség előtt, színészek által előadott történetet jelentette. Hevesy azonban nemcsak átveszi ezt a gondolatot, hanem módszeresen, minden egyes művészeti ággal összeveti a filmet, hiszen új, önálló kifejezési formának tartja, mely a művészetek rendszerén belül saját helyet foglal el. Szerinte a film legalapvetőbb tulajdonsága, hogy technikai reprodukció. Ebből fakad minden hátránya, viszont művészi előnye is. Ez teszi a filmet a „legszabadabb és legteljesebb drámaábrázolási lehetőséggé”, hiszen nem kötött sem térben, sem időben (akár a mesebeli hétmérföldes csizma), a cselekményt apró részletekre bonthatja fel és szabadon szerkesztheti újjá. Az alakokat a maguk érzéki valóságában állíthatja a nézők elé és a színészi mimika kifinomult használatát teszi lehetővé. Szerinte a filmrendezők a kezdet kezdetén, hogy megértessék magukat a közönséggel a könnyebb utat választották és sajátos, filmszerű eszközök kidolgozása helyett színházi és irodalmi eszközöket vettek igénybe. A film természetes fejlődésével viszont ennek ellenére is kezdenek kidomborodni a legfontosabb sajátosságai. 

Azt Hevesy is hangoztatja, hogy a film akkori fejlődési foka még korántsem jelenti a tökéletességet. 

Számára a teljesen filmszerű, „abszolút filmet” az olyan alkotás jelenti, mely kizárólag filmes eszközökre (a képek kompozíciója, a montázs ritmusa, a színész arcjátéka) támaszkodik. 

Ezek közül természetszerűleg kiugrik a némafilmeken gyakran látható képközi felirat, ami Hevesy szerint egy alapvetően irodalmi eszköz. A felirat megtöri a képek dinamikáját, emlékezteti a nézőt, hogy a film néma és azt a kellemetlen érzést kelti, mintha a cselekmény nem megtörténne, hanem valaki elmesélné, elmagyarázná. Szerinte a film törvényszerű fejlődése a képközi feliratok megszűnésével fog járni és a tiszta vizuális filmnyelv felé mutat.

Noha Hevesy a hangosfilm lehetőségét 1925-ben még nem vehette számításba, és elméletét a némafilmre dolgozta ki, megállapításai közül a legtöbb akár ma is megállná a helyét. Könyve valóban elfogulatlan, tudományos igényű esztétikai szöveg. Nem akar külső elméleteket ráerőltetni a filmre, következtetéseit belső formai és technikai törvényszerűségek megfigyeléséből vonja le. A filmjáték esztétikája és dramaturgiája a némafilm érett, átfogó elmélete, ami, ha ismertebb lenne, a világban számontartott korai filmelméleti munkák között is előkelő helyet foglalhatna el.

Hevesy Iván

1893-ban született Kapuváron. Matematika-fizikai szakon kezdte el az egyetemet, de hamarosan a művészettörténet felé fordult. Megismerkedett Kassák Lajossal és körével, akikkel a Tanácsköztársaság bukása után is élénk elméleti diskurzust tartott fenn. Bár irodalom- és zenekritikával is foglalkozott, a modern képzőművészetről, elsősorban az avantgárdról írt tanulmányai ismertek. Emellett Hevesy a filmművészettel is szoros kapcsolatot alakított ki. Az 1920-as években egyéb lapok mellett a Nyugat vezető filmkritikusa volt. A filmművészetről egységes elméletet alkotott, melyet korai tanulmányától (A mozidráma, 1913), az általa szerkesztett folyóiraton (Filmjáték, 1925) keresztül főművéig: A filmjáték esztétikája és dramaturgiájáig (1925) képviselt. Utóbbit gyakran hasonlítják össze a filmesztétika egyik megalapozója, Balázs Béla A látható ember (1924) című, Bécsben megjelent munkájával. A két könyv, bár közel egy időben íródott, mégis két különálló, egyéni teljesítmény, két különböző filmelmélet. A magyarul író Hevesy munkája azonban láthatatlan maradt a világ számára, a széles körben elismert Balázzsal szemben. Hevesy az 1930-as évektől, a hangosfilm megjelenésétől inkább a fotóművészettel foglalkozott, a magyar fotótörténet-írás első jelentős képviselőjeként is ismerik. Évtizedekkel később, az 1960-as években a magyar némafilm nagy öregjeként írt a Filmvilágba. Utolsó filmes munkája, az 1966-ban bekövetkezett halála után megjelenő A némafilm egyetemes története (1967) volt. Filmes és fotóművészeti munkái:

A mozidráma, 1913
A filmjáték esztétikája és dramaturgiája, 1925 (Élet és tudomány)
Elisabeth Bergner a filmen, 1927
Hevesy Iván – Dévai Béla: A film kulisszatitkai, 1928
A modern fotóművészet, 1934
A film életrajza. A film őskora és hőskora. A film dramaturgiája, 1943
A magyar fotóművészet története, 1958
Az egyetemes fotóművészet története, 1964
A némafilm egyetemes története 1-2, 1895-1929, 1967 (Filmművészeti könyvtár)

Források, érdekességek:

Hevesy Iván: A filmjáték esztétikája és dramaturgiája. Budapest: Athenaeum, 1925
Nemeskürty István: A mozgóképtől a filmművészetig. A magyar filmesztétika története (1907-1930). Budapest: Magvető könyvkiadó, 1961