„Tervezni, csak tervezni...” – Huszárik Zoltán: Szindbád #54

...

„A Szindbádban meg kell nézni, hova van bevágva a zöld köves gyűrű, és az ott tényleg nagyot szól. Ő ezt kitalálta, és tudta, hogy az oda kell, és elmaradhatatlanul kell. Rá kellett érezni arra, hogy ezt nemcsak passzióból akarja vagy kéri, hanem biztos, hogy oka van, ha így akarja. Ilyenek voltak a ráérzések és ráhangolódások arra, hogyan és mit akar Zoli kifejezni” – emlékezett vissza Mátis Lilla, aki segédasszisztensként vett részt a Szindbád készítésében. Ehhez hasonló apró részletek alkotják Huszárik Zoltán megingathatatlan erejű remekét, melyet 50 évvel ezelőtt, 1971. november 25-én láthatott először a közönség. A zöld köves gyűrű a Deák téri evangélikus templom mögött álló ékszerüzletből került Ruttkai Éva ujjára; a filmben ő formálta meg Lenkét, a címszereplő (egyik) régi szerelmét.

A film elbeszélője, a Krúdy Gyula írói világából átvett Szindbád figurája a halál kapujából gondol vissza volt szerelmeire, meghatározó érzésekre és benyomásokra. Az események miliője a századforduló világát és hangulatát idézi. „Mit akar Szindbád?” – kérdezi Huszárik, és sokat idézett szavaival a következő választ adja: „Elsősorban élni, minden életközegben benne lenni – tájban, nőben, tárgyban, az ételek jó ízében, kifakult borospoharak tükrében, temetők mohos keresztjeiben.”

Szindbád törekvését a pillanatok élvezetére, a megélésre való képtelenség teszi lehetetlenné. A jelen momentumait már rögtön a múlt részeként, emlékként tapasztalja; az idő könyörtelen múlása sürgeti örökös és nyughatatlan keresésre.

A Szindbád, Huszárik első egészestés darabja, megjelenése óta számtalan írót késztetett arra, hogy tollat ragadjon és körüljárja a film – elsősorban – esztétikai jelentőségét. S nem véletlen, hogy a vizsgálódások rendre a film formai kuriózumait (főként sajátos elbeszélésmódját), költői szépségű képeit és az adaptált szövegek szerkesztését, gondolatiságát állítják középpontba. A Szindbád ugyanis – Makk Károly Szerelem (1970) című filmjével együtt – a hetvenes évek filmművészetében radikalizálódó szerzői stílus egyik irányjelzője. Az emlékezés és a képzelet logikáján alapuló filmek az összefüggő történetmesélés helyett gyakran a líraiságra, a szubjektív nézőpontból eredő „műviségre” és töredékességre helyezték a hangsúlyt (Szabó István: Tűzoltó utca 25., 1973; Makk Károly: Macskajáték, 1974). A Szindbád a magyar filmtörténet egyik megkerülhetetlen sarokpontjává emelkedett; számos hazai és nemzetközi elismerés mellett, 2000-ben felkerült az Új Budapesti 12 listájára is.

Huszárik eredetileg Darvas Ivánnal a főszerepben képzelte el a filmet, ő azonban egy külföldi szerep miatt lemondta a felkérést. Ezt követően Vittorio De Sica, az olasz neorealizmus sztárrendezője jött számításba a címszerepre, és bár producere szerényebb gázsit kért a tőle megszokottnál, így is összeférhetetlen volt a film tervezett költségvetésével. A kezdeti kudarcok után Latinovits Zoltánra esett a választás, aki mélyen zengő hangjával, hiteles játékával szinte eggyé forrt Szindbád összetett karakterével. A melankolikus elvágyódástól az iróniáig magán hordozott minden árnyalatot, ami a szerephez kellett. Nehéz jelleme ellenére a közös munka során valódi alkotótársakká kovácsolódtak Huszárikkal.

fotó: NFI

A film másik jelentősebb szerepét, a hajdani szeretőből anyafigurává változott Majmunkát Dajka Margit alakította, aki 1972-ben játékáért elnyerte a legjobb női alakításért járó Filmkritikusok Díját. A volt szerelmeket játszó szereplők közt Dajka mellett láthatunk más befutott színészeket is: így például Ruttkai Évát, Nagy Annát vagy Medgyesi Máriát – míg másoknak ez volt az első és egyetlen megjelenése a filmvilágban. „A Bánatvárynét játszó Benghart Míra asszonyt is sikerült megnyernem, őt a belváros utcáin szólítottam le (...) A rendkívül elegáns, idősebb, finom úri hölgyet szinte lehetetlen volt nem észrevenni, különösen akkori világunkban” – idézte fel Mátis Lilla. Ő talált rá a film elején táncoló Nussdorf kisasszonyokra is, mikor asszisztensként segédkezett Jancsó Miklósnál egy dohányzás elleni társadalmi célú film készítésekor. A forgatást nézők közt pillantotta meg a szőke hajú Szamosi Juditot, aki szerencséjére épp a balettintézetbe járt; barna hajú barátnőjét, Móger Ildikót hozta magával a táncjelenet rögzítéséhez.

Huszárik Tóth János operatőr segítségével kezdte el írni a Szindbád forgatókönyvét. Barátságuknak és alkotói összefonódásuknak nagy szerepe volt Huszárik életművében: avantgárd szellemben fogant rövidfilmjeit mind Tóth fényképezte; a filmeken átviláglik az ő művészi szemléletmódja is (Elégia, 1965; Capriccio, 1969; Amerigo Tot, 1969). A Szindbád írása során azonban szétváltak útjaik. Huszárik nem tudott tovább haladni a forgatókönyvvel, mígnem – a Krúdy műveit mélyen ismerő költő – Tornai József csatlakozott hozzá (sajnálatos módon a neve nem jelent meg a film stáblistáján). Az eredetileg 300 oldalas forgatókönyvből még sokat kellett faragni, hogy a film eljusson a gyártásig. A film elkészült változatához összesen 33 Krúdy-műből, valamint Márai Sándor (Szindbád hazamegy, 1940) és Móricz Zsigmond (Krúdy elaludt, 1933) egy-egy írásából idéztek. A forgatókönyvtől a helyszínkeresés során azonban többször is eltértek. Ha megtetszett egy táj az alkotóknak, előfordult, hogy soron kívül vettek fel jeleneteket.

fotó: NFI/B. Müller Magda

A filmben látható kulisszák közül legalább 60 eredeti helyszínhez kötődik. Olyan helyeket kerestek az alkotók, amelyeken nem fogott a történelmi idő múlása. A stáb számtalan településen forgatott: a nyugat-magyarországi térségben Sopronban, Kőszegen, Zsennyén és a Balatonnál; készültek felvételek Szentendrén, Máriabesnyőn, valamint a fővárosban is. A legvarázslatosabb helyszínekre, melyek leginkább őrizték a századforduló építészétét, az akkori Csehszlovákia területén találtak rá (Selmecbánya, Szepesszombat, Liptószentmiklós). Az eredeti helyszínek mellett közel 40 műtermi díszlet is készült a filmhez – ezekért Vayer Tamás, a Szindbád díszlettervezője felelt. Segítői összeszámolták: összesen 740 lakást nézett meg, hogy összeszedje a konstruált szobabelsőket megtöltő korabeli bútorokat. Morell Mihály, a film vágója, mikor a Latinovits–Ruttkai párost szerepeltető Lenke-jelenet musztereit nézegette, egyszer csak Vayerhez fordult: „Mondd, Tamás, hol van ez a lakás?”. A díszlettervező számára pedig ez igen szívmelengető elismerés volt, hiszen az akkor már harminc éve a szakmában dolgozó vágó nem ismerte fel, hogy egy stúdiódíszlet képét látja maga előtt.

A korhűség és a részletgazdagság nemcsak a helyszíneken és berendezéseken, hanem a szereplők ruháin is megmutatkozik. Az eredetileg Schäffer Juditnak szánt feladatot a jelmeztervező nem tudta vállalni, így tanítványára, Vágó Nellyre bízta a Szindbád ruháinak megtervezését. A rendező-tervező kapcsolatnak kimondottan jót tett, hogy Huszárik, mint képzőművész is jelen volt a munkafolyamatban: tusgrafikákat készített a figurák tervezett megjelenéséről. Vágó aztán ezek alapján alkotta meg színekben és formákban gazdag terveit. Céljai közt szerepelt Krúdy világának felerősítése, a nőalakok által képviselt sokféleség, valamint a színek által különféle hangulatok és évszakok megjelenítése. A hetvenes évek Magyarországán, ahol az anyagbeszerzési lehetőségek még jelentősen korlátozottabbak voltak, külön bravúrnak számított Vágó kreativitása. A jelmezek aprólékos megtervezésére azért is volt nagy szükség, mert a film bővelkedik a szereplőkről készült közelképekben.

Huszárik Sára Sándort kérte fel a Szindbád operatőrének, aki eleinte visszakozott; nem értette, miért nem Tóth Jánossal készíti a filmet. Ám Huszárik még Sára ösztöndíjas franciaországi utazását is kivárta, hogy együtt dolgozhassanak – és mint az alkotófolyamat fő résztvevőivel, vele is megtalálta a közös hangot. „Zoli nem instruált, mert azonos módon gondolkoztunk. (...) én firkáltam valamit, Zoli kiegészítette, úgy lett belőle kép. Egy jelenet forgatása előtt a színész és a rendező kezdték lepróbálni a jelenetet, kialakítani a rendezői és a színészi elképzelést. Én pedig figyeltem. És mikor már sejtettem, hogy körülbelül mire fognak jutni, akkor aszerint, amit az előbb mondtam, kitaláltam a fahrtot és a variomegoldást” – idézte fel Sára. A külsőkben felvett képek jellegzetessége és egyben operatőri kihívása volt, hogy fényképezésükhöz gyakran használt alkonyati fényeket. Ezzel a tájak lágyabbá, elvontabbá szellemültek. A képi világ kialakításában Gujdár Józsefre is nagy szerep hárult, aki a pasaréti stúdióban készítette a Szindbád megannyi makrófelvételét: a húsleves zsírcseppjeitől a megvillanó zöld köves gyűrűig.

A képek zeneiségét és ritmusát Jeney Zoltán, Réti János és Morell Mihály teremtette meg. „Amit a Szindbádban hangilag kitaláltunk, ahhoz kellett Réti Jancsi is, aki fenomenális hangmérnök volt. (...) a beszédhangot is kvázi zeneként kezelte. A beszédhang kommunikál dolgokat, tehát van egy hangstílusa. (...) Bánatváryné jelenetében Bánatváryné hallgat egy lemezt, amihez Bellini-stílusú hangszereléssel vettünk fel egy tenor áriát. Réti Janónak elképesztő lemezgyűjteménye és ismerete volt a hangfelvételekről. Behelyeztünk egy olyan felvételt, aminek nincs magas felhangja és nincs mélysége. Ezt egy gyönyörű felvételből kiszűrtük, és ez került alá. Ez a megoldás hiteles egy olyan filmben, ami mégiscsak egy történet, de nem feltétlen idősorrendben zajlanak az események” – emlékezett vissza Jeney, a Szindbád zeneszerzője. „Ebben a filmben nincs kísérőzene, hanem helyzet van, szituációzene.”

fotó: NFI/B. Müller Magda

Morell a megszokottnál lényegesen több időt töltött a film összeállításával. Sára képei, a szereplők monológjai, valamint Jeney kölcsönzött és saját szerzeményei mellett, az archív fotókról, levelekről, tárgyakról, ételekről és testrészletekről készült képek gyorsmontázsai szabályozzák a film ritmusát. Mindez a Szindbádban végig ott lappangó, a jelen és a múlt, a valóság és képzelet közti feszültség megteremtését szolgálja.

Szász Péter egy interjúban Krúdy-figurához hasonlítja Huszárikot, és megkéri, hogy meséljen egy átlagos napjáról:

„– ½ 7-kor kelek. Az asztalomon rendetlenség. Kitartóan reggelizem. Lágy tojást is, mit szólsz hozzá? Lágy tojást! Csavargok. Antikváriumok. Igen frekventálom a Váci utcai IDEGEN NYELVŰ KÖNYVESBOLTOT. Ott ismernek. Nem szólnak hozzám. Általában ingyen lapozgatok a frissen érkezett albumokban. Ott ebédelek, ahol éppen lehet. Mindig van nálam paprika, most is, nézd, meg más fűszerek. Főleg a csonthús...
Nem gondolod, Huszárik, hogy ez póz? 
– Azt sem tudtam, ki az a Krúdy, amikor már csonthús volt a kedvencem. Ennyi előnnyel Domonyból is el lehet indulni. Délután könyvtár, kiállítások, mozi... Tízkor lefekszem...”

A film zárójelenetében Szindbád halálának vagyunk tanúi. Az utolsó beállításon a tenyeréről készült közelkép látható, melyet azonban nem Latinovits tár a kamera elé. A meg-megremegő kéz tulajdonosa nem más, mint Huszárik.

Források, érdekességek

Átmeneti idők – Mohi Sándor beszélgetései Huszárik Zoltánról. MMA Kiadó, 2021.
Kovács Ivett Alida: Vágó Nelly jelmeztervező művész alkotói munkássága. Színház- és Filmművészeti Egyetem Doktori Iskola, 2018.
Szász Péter: „Hogy vagy?”. Film Színház Muzsika, 1973/22.
Talán mindenütt voltam – Huszárik Zoltán. Budapest, MMA Kiadó, 2018.
Viczkó Tibor: Vayer Tamás díszlettervező a Szindbád forgatásáról beszél

Kormos Balázs

Ez a weboldal sütiket használ

Sütiket használunk a tartalmak személyre szabásához, közösségi funkciók biztosításához, valamint weboldalforgalmunk elemzéséhez. Ezenkívül közösségi média és elemező partnereinkkel megosztjuk az Ön weboldalhasználatra vonatkozó adatait, akik kombinálhatják az adatokat más olyan adatokkal, amelyeket Ön adott meg számukra vagy az Ön által használt más szolgáltatásokból gyűjtöttek. A weboldalon való böngészés folytatásával Ön hozzájárul a sütik használatához. Cookie adatkezelési tájékoztatónkat itt találhatja meg.

Megértettem