65 évvel ezelőtt, 1956. október 18-án mutatták be Fábri Zoltán Hannibál tanár úr című filmjét. Az elismerés később érkezett, hiszen a figyelem középpontjába a pár nap múlva kirobbanó forradalom került. „Alig két héttel a bemutató után a zseniális Szabó Ernő rémülettől űzött, irtózó arcát a város különböző pontjain egyre több helyen tépték fel a golyók. A nyomdák s a plakátragasztók átmenetileg mással voltak elfoglalva, s így esett, hogy az a plakát aránytalanul hosszú időn át szívóskodott egy olyan film megtekintése érdekében, amelynek történelmi aktualitása ugyan szemmel láthatóan növekedett, de amelyet megnézni akkor már nem lehetett, hiszen a mozik már zárva voltak...” – emlékezett vissza a rendező Köpeczi Bócz István találó filmplakátjára.

Egy évvel később azonban újra műsorra került a Hannibál tanár úr, miután Karlovy Vary-ban a film főszerepét játszó Szabó Ernő átvehette érte a fesztivál fődíját. 1968-ban Fábri filmje biztos helyet kapott a Budapesti 12 közt is – az 1945 utáni magyar filmművészet legkiválóbb darabjait számláló válogatásban.

A film főszereplője, Nyúl Béla a félszeg, de humánus és becsületes latintanár (valamint férj és családapa) a hatalom céltáblájára kerül egy tanulmánya miatt, mely a karthágói hadvezér, Hannibál halálát értelmezi újra. Az értekezés szerint Hannibál életének nem öngyilkosság, hanem egy lázadás vetett véget, mely adóügyi intézkedései miatt robbant ki. A politikai vezetés a filmben a forradalomra buzdítás koholt vádját olvassa a tanácstalan Nyúl fejére, miközben „példát statuál”, s manipulatív eszközeivel és üres jelszavakkal a „nyúlbélák” ellen lázítja a népet. A tömeg erejével ütköző latintanár végül visszakozik és elismeri „tévedését” az emberek előtt. Mikor pillanatokkal később ráébred: az igazságért igenis harcolni kell, már késő: immár az őt ünneplő tömeg a mélybe taszítja az óbudai amfiteátrum tetejéről.

A Hannibál tanár úr fontos darabja a szocialista realista korszak merev formáit leépítő filmművészeti megújulásnak.

Bár a cselekmény a harmincas évek Magyarországán játszódik, nem nehéz a szélsőjobboldali tendenciák helyébe az éppen letűnő Rákosi-korszak hatalomtechnikáját, koncepciós pereit látni.

A film alapjául Móra Ferenc kisregénye, a Hannibál feltámasztása szolgált. A Szerelmi levelező című – meg nem írt – regénytervéből kinőtt elbeszélés már 1924-ben elkészült, azonban a kéziratnak nyoma veszett. Noha alig pár hónappal Móra halála után előkerült, a szöveg megjelenésére még így is egy bő évtizedet kellett várni. A Horthy-rendszer szatirikus ábrázolása miatt a kiadók nem merték piacra dobni. A kéziratot végül Roóz Rezső, a Magyar Hírlap szerkesztője vette magához: „...bíztam abban, hogy az elnémított Hannibál egyszer még meg fog szólalni. Aztán jött 1944, engem is, mint annyi mást, az Abonyi utcai internálótáborba hurcoltak. Ide mindenki legféltettebb kincsét vitte magával. Én betettem a Hannibált és elvittem magammal. Jobb társaságban nem is lehettem volna az internálótáborban” – idézte fel Roóz. A hányattatott sorsú kisregény viszont 1949-ben is csak a cenzúra által csonkítottan, részben átértelmezett formában kerülhetett a nyilvánosság elé. Móra ugyanis nemcsak a jobboldalt állította pellengérre, balra is kritikus volt. Ha a „paraszt” negatív szövegkörnyezetben bukkant fel, a cenzor tolla máris „földbirtokossá” változtatta. Hannibál valódi „feltámasztására” végül egészen 2004-ig kellett várni – ekkor jelent meg az írás eredeti változata.

A főszerepet alakító Szabó Ernő a film Karlovy Vary-ban elnyert díjával (MTI Fotó: Keleti Éva)

Fábri filmje elsősorban a történet magját; a tanulmánnyal kirobbant konfliktust, a főhős és a hatalom szembenállását őrzi meg a Móra-műből. A latintanár jelleme és élethelyzete azonban gyökeresen különbözik. Szabó Ernő rendkívüli őszinteséggel formálja meg a főhőst, az – elbeszéléssel ellentétben – idősödő, családos és sokkalta kiszolgáltatottabb figurát. Bár a filmben nem félkarú a főszereplő; visszahúzódó, becsületes természete sebezhetőbb karakterré rajzolja – a regényben névtelen – Nyúl Bélát. A Fábri-filmekben oly sok esetben megjelenő védtelen hős néz vissza ránk, aki a regénynél kiélezettebb politikai légkörben, a húszas évek helyett 1931-ben válik a hatalom mondvacsinált ellenségévé. „Szerettem Hannibál tanár urat. A gyöngeségét, az emberségét, a hiábavaló küzdelmét, a félszegségét, a lelki púpját, amelyet láthatatlanul hordozott...” – jellemezte Szabó Ernő, s bevallása szerint rokon lélekre ismert Nyúl Bélában, így a szerep találkozott a színésszel.

A Hannibál tanár úr operatőrének, Szécsényi Ferencnek ez volt az első egészestés játékfilmje, melyet fényképezett. Mikor Fábri felkérte a feladatra, Szécsényi szinte biztos volt alkalmatlanságában, ám a végeredmény láttán így fogalmazott a rendező: „Firinc, megmondom őszintén, drukkoltam, bíztam benne, hogy nem lesz kudarc a dolog – de erre azért nem számítottam.” Az operatőr elmondása szerint pedig ennél dicsérőbb kifejezés ritkán hagyta el Fábri száját. Szécsényi a világítási konvenciók elhagyásával új utakat keresett a naturálisabb filmkép kedvéért. Kereste az arc és bőrfelületek természetes kiemelésének lehetőségeit. Nyúl Béla verejtékező homloka, az őt besározó Muray (Greguss Zoltán) országgyűlési képviselő italtól gyöngyöző arca szemléletesen jelenítik meg Szécsényi munkáját: a film drámai valóságát erősítik. A fény-árnyék hatások egyedi használata későbbi filmjeiben is fontos szerephez jut (Herskó János: Vasvirág, 1958; Fábri Zoltán: Édes Anna, 1958; Makk Károly: Elveszett paradicsom, 1962). A külső valóság nyers bemutatása mellett a filmben megjelennek olyan modern, a szocreál filmtől idegen szubjektív megoldások is, mint Nyúl tanár úr álombeli párbeszéde a karthágói hadvezérrel (Bessenyei Ferenc).

Közvetlenül az 1956-os forradalom előtti bemutatóval, Fábri filmjének témája és drámai zárlata szinte látomásszerű példázat az igazság, a valós értékek képviseletének lehetőségeiről. Azonban Nyúl Béla nemcsak a Horthy- vagy áttételesen a Rákosi-korszak, hanem a mindenkori szélsőségek áldozata is.