120 éve, 1902. január 31-én született Jávor Pál, a magyar film első igazán nagy hatású férfisztárja. Jelentőségét az 1930-40-es évek filmjében jól mutatja: ahogy már a legelső hangosfilmben ott volt, úgy a kétszázadikból, az ünnepélyes keretek között bemutatott Dankó Pistából sem hiányozhatott. A kettő között eltelt tíz évben közel 32 film főszerepét játszotta el. A Dankó Pistával – melyet a korabeli kritika legjobb alakításai között tartott számon – emlékezünk a színészre.

Jávor Pál 1902-ben született Aradon. Pályája kezdetén több színháznál is játszott, de nagyon hamar megtalálta magának a film. Nemeslelkű úriember karakterére már a „nulladik” magyar hangosfilm, Gaál Béla Csak egy kislány van a világon című, némán forgatott, de utólag hangosított filmje is nagyban épített.

Ezután kapta meg A kék bálvány, az első egészestés magyar hangosfilm főszerepét, 1931-ben. Az ekkoriban felívelő magyar filmgyártás elsőszámú sztárjává vált, a filmek világában az ő karaktere jelentette „A” férfit. Nem volt meglepő tehát, hogy amikor tíz évvel később, 1940-ben a magyar filmgyártás kétszázadik alkotásához, a Dankó Pistához közeledett, ennek a reprezentatívnak szánt filmnek a címszerepét is rá osztották.

A film a századforduló híres nótaszerzőjének és hegedűsének, Dankó Pistának állít emléket. Bár bizonyos motívumokat beemel a cigányzenész életéből, nagyrészt romantikus mesévé kerekíti a történetét. A Nagymihály Sándor regényéből született forgatókönyvet „valóságból, költészetből és főként a Dankó-nóták hangulatából” állította össze Nagymihály, Bihary László és Kalmár László rendező. A Halálos tavasz sikere után rendkívül keresett rendezőnek számító Kalmár egy évig készült a film leforgatására. A romantikus történet mögé életszerű hátteret igyekezett keríteni, ezért korabeli lapokat tanulmányozott és különösen figyelt arra, hogy a filmben megjelenő valós szereplők, például Erdélyi Náci (Ignác) zeneszerző és Pósa Lajos költő hiteles figurák legyenek. 

A film Dankó karrierjének felívelését és két nő közti vívódását meséli el. A 8 Órai Újság leírása szerint: „A cigány származású szegedi magyar nótaköltő szerelemmel, dallal, muzsikával és szomorú kalandokkal szegélyezett élete sír föl a vásznon, mint egy árva hegedű, Dankó Pista nótákkal és vágyakkal csordultig tele lelke szárnyal és csapong a jelenetek között, mint egy magasan repülő, szépen szóló daru.”

A rendező és az operatőr a korszakban egyáltalán nem mindennapi technikákkal kísérleteztek a forgatás során. „Rendkívül bonyolultak voltak a zenei felvételek” – emlékezett vissza 1957-ben Kalmár – „Sikerességükben nagy szerepe van Eiben Istvánnak, filmünk ma is aktív operatőrének, aki például az „Egy cica, két cica ...” jelenet forgatásakor úgy járta körül gépével a vendéglőt és annak minden zugát, hogy szinte a képek is a zenével együtt „szólalnak meg.” Ilyen minden vágás nélküli bravúrt alkalmazott Eiben akkor is, amikor Dankó alakját és egy muzsikáló cigány kezét úgy fotografálta együtt, hogy teljessé vált az illúzió: Jávor hegedül.”

A film kulcsmotívuma, a hegedű a díszbemutató meghívóján is szerepel. A Dankó Pistát 1940 tavaszán forgatták, szeptemberben pedig a Velencei Filmfesztiválon mutatták be. Több országban is szép sikereket ért el, mire év végén a hazai bemutatójára is sor került. A karácsonyi ünnepek előtt megtartott bemutatósorozat különlegessége az volt, hogy a vidéki mozisok kérésére a Dankó Pistát – aminek eddigre már híre ment – a főváros helyett elsőnek vidéki városok filmszínházaiban láthatta a közönség.

A budapesti bemutatóra, amire végül 1941. január 16-án került sor, nagy ünnepséget rendezett a Hunnia és a Royal Apollo mozi. „Hunnia Filmgyár külsőségeiben is nagyszabásúvá avatta ezt az estet, a mozi portálját hatalmas filmgyári reflektorok vonták nappali fénybe, a feldíszített mozi nézőterén pedig meghívott közönség gyűlt egybe” – számolt be az eseményről az Esti Újság. A kétszázadik magyar film vetítését ünnepi műsor előzte meg: a film főszereplői Simor Erzsi és Lukács Margit szavaltak, Jávor Pál pedig Dankó nótákat énekelt. Az eseményről, melyen Dr. Balogh László, az Országos Nemzeti Filmbizottság főtitkára értékelte a magyar filmgyártás teljesítményét, híradófelvétel is készült:

A filmet a korabeli kritika kiemelkedőnek ítélte, különleges gondossággal megrendezett, művészi filmként jellemezték. Sokan kiemelték Jávor Pál játékát, úgy érezték, hogy a korábbi, inkább a karakterére szabott szerepein túllépve ebben a filmben valóban mély alakítást nyújtott. „A legdivatosabb magyar filmsztár eddigi legnagyobb alakítása ez. Líra és erő fűtik minden jelenetét.” – írta az Esti Újság.

– vélekedett az Új Magyarság kritikusa. A nemzeti Sport kritikusa is új fejezetként értékelte a filmet a színész karrierjében. „A címszereplő Jávor Pál felülmúlta önmagát. Most bevallhatjuk, hogy négy-öt év előtt még nem hittük volna, hogy Jávor idáig fejlődhet. Az akkori mellkasduzzasztó, szájgörbítő, beszéd előtt mélyeket lélegző, darabosan modoros filmhősből egyszerű eszközöket használó, természetesen beszélő, őszinte és meggyőző erejű jellemszínész lett. Pedig ebben a szerepében homlokába hull a haja, zsinóros ruhában boszorkányos nótaszóval hódít; ezúttal különösen túlzásokba eshetne, bonvivánoskodhatna. De nem teszi! Pontosan annyit ad, amennyire az alaknak szüksége van, hogy életteljes, igaz és sikeres legyen. Nem is marad szem szárazon, mikor elhangzik, hogy »Most van a nap lemenőbe, kimegyek a temetőbe«…”