„A Micsoda éjszakában azt akartam bizonyítani, hogy bizalom nélkül nem lehet élni, s hogy nemcsak az megy tönkre, akiben nem bíznak, hanem az is, aki nem tud másokban bízni” – foglalta össze negyedik filmjének tanulságát Révész György. A vidám bűnügyi vígjátékból burleszkbe hajló filmben Latabár Kálmán nemcsak megnevetteti, hanem meg is hatja a nézőket.

A Micsoda éjszaka egy szigorú, kiábrándult tanár története, aki „kemény és hajthatatlan, mint a matematika”. Tőrös Antal – hogy kolléganője kedvében járjon – szürreális kalandokba keveredik egy beteg gyermek gyógyszere utáni hajszában. Autós üldözésbe csöppen, bemerészkedik egy kétes hírű bárba (ahol Bágya András szerzeménye, a Csinibaba szól), besétál a gengszterek rejtekhelyére, majd a tetőkön ered a rablóbanda nyomába. Az éjszaka folyamán segítőtársai is akadnak: járókelők, taxisofőrök, egy teljes násznép és a diákjai. A kaland végére meg kell állapítania, hogy „én borzasztó dologra jöttem rá ma éjjel… Az emberek jók!”

A film főszerepét Latabár Kálmán, mindenki „Latyija” játssza. A jellegzetes komikus karakteréről és virtuóz tánctudásáról ismert Latabár neve már a háború előtti filmekben garancia volt a közönségsikerre (Hamza D. Ákos: Egy szoknya, egy nadrág, 1943). Az ötvenes években aztán a korszak legnézettebb filmjeinek visszatérő szereplője volt (melyek talán éppen az ő neve miatt voltak annyira népszerűek). Emlékezetes szerepei: Pixi gróf a Mágnás Miskában (Keleti Márton, 1948) és Dániel Károly, a leglelkesebb eladó az Állami áruházban (Gertler Viktor, 1952). Ezek a filmek a színész tánc-és énektudására és főleg groteszkbe hajlóan eltúlzott játékára építettek. Az emberek „röhögni” ültek be filmjeire a moziba. Az ötvenes évek közepére szerepei megfogyatkoztak; a Micsoda éjszaka előtt utoljára négy évvel, a Fel a fejjelben (Keleti Márton, 1954) láthatták a nézők. „A nevettetés nemcsak trükk és fogás. A szívet kell beleadni, néha lágynak, lírainak kell lenni, amíg eljutok a csattanóig. Tudod mennyit készülök egy-egy mozzanatra? Hányszor próbálgatom, csiszolgatom, míg jó lesz!” – mondta keserűen egy 1958-as interjúban.

A Micsoda éjszakában egy másfajta Latabár-karaktert alkotott meg a rendező és a főszereplő. „Már asszisztens koromban álmom volt: Latabár Kálmánnal egy olyan filmet rendezni, ahol alakító, emberábrázoló jellemszínész szükséges. Ne a figura nevét és foglalkozását kapja meg, hogy „majd ő megcsinálja”, hanem a megírt szerepet. Ez nem „latyizás”, hanem emberformálás. Latabárt nagy művésznek tartom. Most is hittem abban, hogy ha művészhez méltó szerepet kap, nagy tehetsége kibomlik belőle. Latabár mesteri ösztönével megérezte: jó az, amit várnak tőle. Azt hiszem, amit akartunk, sikerült.” – mondta a rendező, Révész György. „Szeretem ezt a figurát.” – nyilatkozott maga Latabár is.

Bár ma talán már nem soroljuk legemlékezetesebb filmjei közé, a korabeli kritika egyöntetű lelkesedéssel fogadta az új Latabár-filmet. Dicsérték eszköztelen játékát, „megnemesedett” humorát. „A fiatal Révész György büszke lehet rá, hogy a nagymúltú, pályája csúcsára már feljutott, népszerű komikusból ezt a mélyen emberi, új szólamot kicsalta. Szinte nem is komikus alakítás már, az egészet átjárja valami szép, elégikus zengés. Talán nem is új mindaz Latabár játékában sem, ami most felszínre jut, csak még ilyen töretlenül nem fogalmazódott meg benne.” – írta a Film Színház Muzsika kritikusa.

A film vége felé felpörögnek az események, és burleszkszerű hajsza veszi kezdetét. Speciális effektek híján akkoriban a szereplők is veszélyes helyzetekbe kerülhettek. Révész így mesélt erről: „A filmet állandó életveszélyben forgattuk. Mi nem dolgozhattunk különleges technikai eszközökkel. A verekedéseknél valódi tárgyak röpködtek, milliméterekkel a színészek feje mellett – egy kitűnő késdobáló hajigálta a súlyos tárgyakat. A háztetőn biztosítás nélkül szaladgálnak a színészek az üldözési jelenetben. Latabár már éppen nem ifjú, és nem is teljesen egészséges. Dublőzöket szerződtettünk, öttusázókat. A hajszajelenetben Latabár nem engedte, hogy dublőz helyettesítse, maga szaladgált a háztetőn. Még az öttusázóknak is elállt a lélegzetük.”

Latabár Kálmánt Szép Ernő egy cikkében így jellemezte: „Valaki azt mondta, hogy bohóc. Én nem bánom, én csak azt tudom, hogy tündér ő, idejött az emberek közé segíteni nekik egy boldog korban boldogan nevetni."