1979 végén mutatták be Gothár Péter első mozifilmjét, az Ajándék ez a napot. A rendező debütáló alkotása párbeszédben állt a korszak filmjeivel, mégis új úton indult el. Egy korabeli szép ismertető füzetet mutatunk meg róla.

Gothár 1975-ben végzett a főiskolán, majd kortársaival ellentétben – akik első filmjeiket a Balázs Béla Stúdióban készítették – a televízió felé fordult. A BBS-ben ekkoriban a dokumentarista és a filmnyelvvel kísérletező vonalon mozogtak az alkotók, a fiatal rendezőnek viszont egészen más tervei voltak. „Amikor végeztem a főiskolán, akkoriban alakultak ki a stúdióban a különféle frakciók, a „kákettő-hármak”, és a többiek, amelyek filmnyelvi kísérletekbe kezdtek. Az én elképzeléseim ezekbe valahogy nem illettek bele, úgyhogy én elkerültem a stúdiót” – mondta a döntéséről. Sajátos groteszk, kísérletező, mégis történetmesélő stílusát tévéfilmekben kezdte kibontani, melyek közül a Felső-Ausztria és az Imre rögtön díjakat is hozott számára.

Az Ajándék ez a nap – ami Velencében a legjobb elsőfilmnek járó Arany Oroszlánt nyerte el – a harmincas Irén történetét meséli el, akinek minden vágya, hogy saját lakásban költözhessen össze házas szerelmével. Az út a lakáshoz azonban a bürokrácia átláthatatlan szövevényein, fél-illegális üzleteken és morális megalkuvásokon át vezet. A Kádár-korszak egyik legégetőbb problémájával, a lakáshiánnyal több film is foglalkozott: a hetvenes évek végére szinte fogalommá vált a lakásfilm. E filmek közül talán a legismertebb Tarr Béla dokumentarista szemléletű Családi tűzfészek (1977) című műve, de ide tartozik például a Fogjuk meg és vigyétek (Oláh Gábor, 1978), A kedves szomszéd (Kézdi-Kovács Zsolt, 1979) és a Köszönöm, megvagyunk (Lugossy László, 1981) is. A bemutató idején többen szegezték Gothárnak a kérdést, miért csinált még egy lakásfilmet. „Az Ajándék ez a nap nem a lakáskérdésrõl, hanem emberi kapcsolatokról szól.” A lakáshiány „…amúgy is csak egyfajta ürügy a rendező számára; apropó a szituáció-teremtéshez. Mert lakáskérdés olyannyira van, hogy tulajdonképpen már nincs is; mert ennek a tudata beitta magát az idegrendszerünkbe, pórusainkba. Ennek a mechanizmusa, személyiségtorzító hatása foglalkoztat. Tehát már régóta nem a lakáskérdésről van szó” – mondta a rendező. Nem a szociológiai helyzet, hanem az élet apró igazságai érdeklik, amik filmen nem tűnnek teljesen természetesnek, az érzésre mégis mindenki ráismer.

Az Ajándék ez a nap képi világa is ezt a felfogást tükrözi. Bár a kézikamera és a hosszú beállítások használata dokumentarista eszközként él a köztudatban, a film sajátos módon mozdul el a dokumentarizmustól. A nyomasztóan szűk terek, az összezsúfolt arcok, a realitás határán egyensúlyozó színek és fények egy már-már szürreális világ képét festik le és az Irén életén eluralkodó káoszt érzékeltetik. „A film képi feldolgozásmódját, stílusát még az Imre készítésekor próbáltuk ki Halász Mihály operatőrrel, s az Ajándék ez a nap-ban dolgoztuk ki a színes változatát Koltai Lajossal. Kézikamerával forgattunk, egészben fölvett nagy mozgásokkal. A közelítések így különös súlyt kaptak; szinte a torzítás határán meghökkentővé, groteszkké váltak az arcok.” A lakáshelyzetet maga mögött hagyó film így inkább a szereplőkre koncentrál, szinte közvetlenül az arcukról olvassa le a mélységes magányt és az értékrendjük tarthatatlanságára való rádöbbenést.

„Véleményem szerint ugyanis az alkotónak kötelessége, hogy önmagát adja, tehát mindvégig érzékelhető legyen a filmen, hogy ő mit gondol arról, amit ábrázol; másfelől pedig, hogy pontosan megfogalmazza, amiben él — ahol és ahogyan élünk.” – mondta a rendező, összegezve a film ars poeticáját is. Az Ajándék ez a nap konfliktusában és hangulatában sokan saját problémáikra ismerhettek, a film azonban mint „mű” alkotás, mint a szerző konstrukciója is önmagára mutat. Ennek legszembetűnőbb eszköze, a történet menetét megakasztva a kamerába néző szereplők. „Mi, nézők, hasonló lakásügyekkel és életproblémákkal a fejünkben — mi mást tehetnénk — visszabámulunk a vászonra. Végtelennek tűnő másodpercekig nézünk egymás szemébe, értetlenül és tehetetlenül.” – fogalmazta meg a nézők nevében is Báron György kritikus.