„Egy hős és egy bohóc keveréke” – Pécsi Sándor 100 #72

2022.03.18.

100 éve, 1922. március 18-án született Pécsi Sándor, aki végigjátszotta szinte az egész magyar- és világirodalmat; több filmes és színpadi szerepe a mai napig összefonódott emlékezetével. Bár több mint hatvan filmben játszott, neve leginkább Szellemfihez, Liliomfi vándorszínész társához kapcsolódik – halála után Molnár Gál Péter egyenesen „Szellemfi Sándorként” emlékezett meg róla.

A Liliomfi forgatása (MTI Fotó: Gink Károly)

Makk Károly első önálló filmje, a Liliomfi (1954) Szigligeti Ede 1849-ben bemutatott biedermeier vígjátékát adaptálta. Szigligeti népszínműve korszakokon átívelő népszerűségnek örvend – többször állították színpadra, illetve már 1917-ben Janovics Jenő és Korda Sándor is elkészítette némafilmes változatát. Makk rendezői pályájának látványos indulásához egy népszerű irodalmi művet választott, mely jól példázza, hogyan lehetett kitérni a közvetlen politikai színvallás és propaganda elől. Szigligeti 1949-ben maga is a bukott szabadságharcot követő megtorlások időszakában „menekült” ennek a később örökzölddé váló darab megírásába. Sztálin halála után a kultúrpolitikában is érezhető volt az enyhülés, ugyanakkor Makkban még élénken élt főiskolás filmjük, az Úttörők (1949) forgatásának leállítása; egyetlen példányának elkobzása. A sematizmus szellemében készült filmek után igazi felüdülésnek számított a színes, friss és lendületes, politikamentes és legfőképpen színvonalasan humoros alkotás; minden bizonnyal ennek – valamint a felejthetetlen színészi játéknak – köszönhető mai napig tartó népszerűsége. Makk később „egyetlen, kábulatban elrepült éjszakának és nappalnak” írta le a forgatást.

A félreértéseken alapuló romantikus komédia középpontjában Szilvay professzor döntése áll, aki – hogy együtt maradjon a vagyon — egymásnak szánja szép gyámleányát és ifjú unokaöccsét, aki időközben vándorszínésznek állt. A fiatalok azonban egy véletlen találkozás folytán egymásba szeretnek, miközben nem tudják, hogy a professzor terve szerint egymás jegyesei; így mindhármuk részéről nem létező akadályok ellen folyik a harc.

Filmhíradó a Liliomfi forgatásáról (MFH 1954. október):

A filmet a kritikusok a „fiatalok filmje”-ként jellemezték, mivel nem csupán Makk első önálló rendezése, Mészöly Dezső első forgatókönyve volt, hanem Darvas Iván és – az éppen rendező szakot végző – Krencsey Marianne, valamint az akkor még főiskolás Garas Dezső első filmszerepe is. A film külön érdekessége, hogy itt tűnik föl először – statisztaként, pár másodperc erejéig – Latinovits Zoltán filmvásznon.

Liliomfi a Madách Színházban, 1950  (Magyar Fotó: Murai György)

A Madách Színházban játszott színpadi változat dramaturgja szintén Mészöly Dezső volt, aki Szigligeti művéhez képest végrehajtott néhány módosításával nagyban hozzájárult a film sikeréhez. A történet újjászületését nem csupán végének megváltoztatása – Liliomfi az eredeti műben felhagy, itt viszont folytatja vándorszínész karrierjét –, hanem a helyszínt Kolozsvárról a Balaton-felvidékre, a reformkori Füredre és Badacsonyba való áthelyezése is erősítette.

A Madách színházi előadás több színésze is lehetőséget kapott a filmes játékra. A színpadon Gyurit alakító (a filmben Soós Imre) Darvas Iván kapta a főszerepet, eredeti szerepükben pedig Dajka Margit Camillaként, Pécsi Sándor pedig Szellemfiként alakítottak felejthetetlent.

„Szigligeti Ede Liliomfiának bájos-ripacs társa Szellemfi, a vándorkomédiás. Patriarkális, vidéki ízek, vérbő tréfák, nagy étvágyak, a nevetés és a nevettetés örök vágya él benne. Szellemfiről Pécsi Sándor jut mindig eszembe és Pécsi Sándor valamennyi színpadi alakja mögött a színész Szellemfi jelenik meg.” (Molnár Gál Péter)

A sárospataki érettségi után jogi tanulmányait félbehagyó, Csepelen jegyzősködő, majd a Magyar Filmiroda rendezőgyakornokaként dolgozó Pécsi először a Beszélő köntös című filmben látható – dublőrként. A Színiakadémián, majd a Várkonyi irányította Művész Színházban, később a Madáchban és megannyi filmjében inkább epizódot szeretett játszani; és közben élvezettel nézni a többiek játékát.

„Amikor zenét tanultam, mindig másodhegedűs szerettem volna lenni, sohasem prím, ott nem hallani tisztán a teljes harmóniát.”

„…én hiszek, teljes odaadással hiszek abban, amit csinálok. Én megőrülnék, elviselhetetlen lenne számomra az élet, ha bármi mással kellene foglalkoznom, mint a színészet. Egyáltalán, a művészet az elemem.”

Kortalan színész volt; huszonévesen már öregembereket alakított. Óriás volt drámai hősként és komikusként is. Ádám Ottó rendező, a Madách Színház direktora így jellemezte:

„Pécsi all-round színész volt, az a típus, akiről Sztanyiszlavszkij óta minden rendező álmodik: egy hős és egy bohóc keveréke. Ritka típus.”

„Mindig annyi idősnek rémlett, amennyi a szerep. Vándorló komédiás. Villanyos fényszóróknál működő Szellemfi. A nomádoló színészet huncutja. Korhelynek látszó józan. Szoknyabolond csélcsapnak ható otthon szerető papucsférj. Bölcs papuskákat osztottak rája színházban. Igazságosztó párttitkárokat játszott szakmányban a Gyarmat utcai felvevőgépek előtt.”

Szellemfi megformálásában minden benne volt, ami Pécsi Sándort jellemezte; későbbi komikus szerepeiben is ez az apadhatatlan jókedv, frissesség, féktelen életöröm köszön vissza: „Ripacsot csak nagy színész alakítson. Másként ripacskodás. Így művészet.” (Rajk András)

Liliomfi próbafelvétel (részlet):

Részletek Pécsi Sándor naplójából:

1947. március 5.

…Nem szabad átlagemberként meghalnod.
Gondolkozz, mert az keveseknek adatott meg, hogy gondolkodni tudjanak. Dolgozz folyton, hogy ne jusson eszedbe: honnan, hová, miért?
Légy jó, hogy művészt formálhass magadból.
Légy természetes, egyszerű Ember.
Hogy több légy, mint a többi, dolgozz, tanulj, szenvedj, élj, többet, mint akárki.
[…]
Minél többet légy önmagaddal, gondolataiddal. Formáld énedet, minél tökéletesebbé, felsőbbrendűvé.
Maradj gyermek örökké. Mindég szerény és alázatos lény.
Kerüld a feltűnést. Rendkívülit produkálni csak rendkívüli munkával, rendkívüli élettel lehet…

(Cserje Zsuzsa: Pécsi Sándor, Múzsák Közművelési kiadó, 1985. 21. p.)

Pedig Tolnay Klári visszaemlékezéséből tudjuk, hogy nagyon nehezen próbált: kívülről befelé építette fel a szerepet – először lerajzolta a figurát; paróka szakáll vagy bajusz… és csak utána tudott a belső jellemzéssel foglalkozni.

Pécsi Sándor otthonában (MTI Fotó: Keleti Éva)

Ádám Ottó szerint igazán azok a szerepek tették boldoggá, amelyek: „…shaw-i paradoxonok (…) – hogy mindenki más, mint aminek látszik, és csak a veszély órájában derül ki, mit is érünk valójában. Hogyne szerette volna, mikor az egész élete erre a látszat és valóság közötti ellentmondásra épült, akit a világ kövér komikusnak hitt, belül egy hősszerelmes égő szívét hordta! És mi, akik ismertük, tudtuk: ez a belső kép, ez áll legközelebb a valósághoz.”

Pécsi Sándor szenvedélyes gyűjtő volt: bútort, festményt, porcelánt – szinte bármit fel tudott halmozni lakásán. Amikor 1956-ban a városligeti Sztálin-szobrot a forradalom ledöntötte, a diktátor érckezét Pécsi átcipelte a városon, és saját kertjében őrizte meg. Legendássá vált Szovjetunióban tett látogatása is, ahonnan Gorkij vasalójával tért haza. Galsai Pongrác találóan írta le Pécsi személyiségét: „Embereket gyűjt és tárgyakat. (…) Az embereket eljátssza, a tárgyakkal eljátszik.”

Pécsi Sándor csupán ötvenesztendős volt, amikor 1972-ben elhunyt – Falstaff szerepére készülve, szemüveggel az orrán kapott szívrohamot. Molnár Gál Péter írta róla: „Kortalan minden igazi komédiás. Nincs szerepköre. Nincs szerepkora. Mégis beleillik valamennyi történelmi korszakba, mert nem stílust játszik, hanem embert formál. Halála (1972. november 4.) korszakjelző.” 

A teljes, francia nyelvű Liliomfi füzetet ide kattintva lehet végiglapozni.

Liliomfi prospektus (forrás: NFI/Könyvtár)