„El fognak taposni. Fel fognak falni…” – írta Kovásznai György saját pályáját is kommentáló esszéjében. A Habfürdő – Kovásznai György első, és egyetlen egész estés animációja – megosztotta a kritikusokat, a nézők pedig értetlenül fogadták. A festőnek készülő, de különböző műfajokat művelő és ötvöző művészt ma már nagy elismertség övezi; halála után életműkiállítás és számtalan dicsérő, újításait magasztaló kritika, tanulmány tárja elénk rövid, ámde igen gazdag életútját: „…a magyar animáció csúcspontja, kultuszfilm. Azóta sincs jobb ennél…” (Székely Dávid Attila, Prae); a mai animációs alkotókra gyakorolt hatása megkérdőjelezhetetlen (Pozsonyi Janka, film.hu).

A film fogadtatásának megértéséhez érdekes adalék lehet a korabeli sajtó elemzése. A film bemutatásakor, 1980-ban Kovásznai még nem tartozott a „kánonba”, a Disney-filmekhez szokott közönséget pedig nem készítették fel az „újfajta termékre”. Amennyiben a sikert nézőszámban mérjük, a Habfürdő mindenképpen bukásnak számított – másfél év alatt 42 000 néző –, viszont azt is meg kell említeni, hogy

A bemutatót még nagy várakozás övezte, 1979-ben több cikk is foglalkozott a film elkészítésének újszerűségével (élőszereplő utáni rajzolás), a Disney-korszakkal szembeni lehetséges alternatívák, a társadalmi rajzfilm, az „anima varieté” szellemiségével. Kovásznai  interjúkban fejtette ki elképzeléseit az animáció megújításáról, szociológiai ihletésű munkamódszereiről:

Koltai Jenő, a film technikai rendezője a sikertelenség, meg nem értettség okairól osztotta meg nézeteit a Pannónia Stúdió tájékoztatójában, a Közhírré tétetik-ben: 

A Habfürdő azonban megosztó filmnek bizonyult: magasztaló és értetlen kritikák fogadták.

„A filmben rengeteg — főként képzőművészeti-stiláris ötlet és játékosság, fölfűzve egy gondolatilag is, meseileg is rendkívül vézna cselekményszálra. Mintha egy privát társaságban, negyedórányi előadásban jópofának ható anekdotát pumpáltak volna föl másfél órás képeskönyvvé. Hiába az író és rendező Kovásznai Gábor György imponáló művészettörténeti jártassága, a legkülönfélébb modern stílusokkal folytatott, néha káprázatosán csúfondáros, szellemes bűvészkedése; hiába Másik János helyenként elbűvölő zenéje: a vérszegény história a halkan szunyókáló hölgyet igazolja. Gyermekfilmnek alighanem túl művelt és rafinált — képi, s mozgásötleteit tekintve — a Habfürdő: „felnőtt-rajzfilmek” viszont csekély és sekély az a gondolat, amelynek kifejtésére ennyiféle, s ennyire áttételes és sokfelé utaló kép-fogalmi apparátust mozgósít.” (Zsugán István, Új Tükör, 1980/21.)

„Kovásznai eredeti trükkfilmtehetsége és jellemzőkészsége a mozgó rajz és festmény eszköztárával, jónéhány rövidfilmje révén igazolást nyert. Rászolgált tehát, hogy egyszer már egy teljes estét betöltő trükk-játékfilmmel álljon ki a közönség elé. Érdemes is volt a „Habfürdő”-t elkészítenie, ha majd ezt, a tanulságok levonásával, ennél jobb követi.” (Sas György, Szabad Föld 1980/21.)

 

(forrás: NFI)

„A Habfürdő mégsem pálfordulás. Komplex mű, amely a befogadás többféle lehetőségét is felkínálja. A legalsó, a könnyen fogyaszt- hatóság szintje a humorban gazdag, bár fanyar megoldású történet, és a slágerképes, bár zenei iróniától sem mentes dalbetétek világa. Közép szinten – nevezzük ezt a tiszta képzőművészet szintjének – érvényesül az a bizonyos vizuális invenció, amely a pop artos alapstílust és a stabil figuraterveket időnként kibillenti hol Klee, hol Picasso, hol Kokoschka stílusának irányába, attól függően, hogy a dalbetét melyik deformációnak kedvez. A legfelső szinten azonban nem érvényes sem a „fogyasztói” animáció, sem a „képzőművészeti” animáció hatásmechanizmusa. A különböző szintek szorzata sajátos dramaturgiát teremtett. Ez a dramaturgia pedig lehetővé tette, hogy a koncepcionális animáció a cselekmény egy-egy kanyarjában felvillanthassa a szituáció kínálta mélységeket, mégpedig oly módon, hogy a normál rajz időnként kibicsaklott, és a filmvásznat a képzőművészet vette birtokába. Ha ez a többlet nincs, Mohay Zsolt, Parádi Anna és Horváth Klári anyagi szempontokkal túlterhelt szerelmi háromszöge natúrfilmre kívánkozik. Ha ez a többlet nincs, Másik János songjai igazán színpadon érvényesülnek. De ez a többlet csakis az animáció közegében keletkezhetett. És ez a módszer lehetővé tette, hogy a konvencionális rajzzal jelképezett hétköznapi gyakorlat éppúgy ironikussá váljék, mint a „nagy érzések fellángolásakor” keletkezett „mélyvizualitás”. Ez a minden érzést és minden mozzanatot elrelativizáló animációs filmnyelv azonban korántsem öncélú játék. Kiválóan alkalmazható volt arra a mondanivalóra, amelyet a film felvállalt, nevezetesen a személyiség kibontakoztatásának külső-belső konfliktusaira, és amúgy mellesleg az „értelmiségi nő” és a „család”, a „fizetés” és a „jövedelem”, az „életmód” és a „kultúra” csakis itt és most jelentkező ellentmondásainak kibontására. (P. Szűcs Julianna, Filmkultúra 1980 /5.)

„Kovásznai György korábbi filmjének egynémely erénye is felfedezhető a Habfürdőben. Az egész azonban mégis bizonytalan, helyenként unalmas.” (Bernáth László, Esti Hírlap, 1980/81.)

„A rendező, Kovásznai Gábor György — úgy tetszik — mindvégig képes volt „két fejjel" gondolkodni, és nem érezte szükségét, hogy a vállalt eklektikán belül legalább rendet teremtsen. Lehet, hogy azért, mert akkor kiderült volna a nyakatekerten előadott mondandó üressége?” (Film Színház Muzsika, 1980/5.)

„Azt hiszem, kevés mű számíthat szélesebb tömegbázisra, mint Kovásznai Gábor György Habfürdője. Elsősorban a fiatalok filmje, de a kritikusok és a filmművészet ínyencei is megtalálják benne a magukét. Ez persze magánvélemény – majd eldől a széles körű népszavazáson, a jegyváltásnál. Ami itt olvasható, egyetlen voks, nem is filmkritikusé, egy, inkább az irodalomban és képzőművészetben jártas, társadalmi-szociológiai érdeklődésű szemlélő véleménye.” (Kristó Nagy István, Filmvilág 1980/4.)

Kovásznai munka közben (forrás: NFI)

1980-ban még csak kevesen értették Kovásznai elképzeléseit az animációról („a festészet animálása” – Rényi András), újszerűsége valósággal sokkolta a közönséget. A mozi megújításának igénye és módja azonban őt igazolta. Kalandozások Takamurával a magyar Disneylandben című esszéjében így fejtette ki részletesebben gondolatait:

„… a tízforintos néző [...] Már igencsak ki lett okosítva, mert máris magabiztosan idézi a Brecht-mondást: „A népet nem lehet leváltani!” (Ettől függetlenül esze ágában sem lesz Brecht-filmet befogadni őkelmének, tudja, hogy joga van a legsokkolóbb nyugati filmeket megkövetelni.)

… De hát mit is akarunk mi a mozival, amely el kell ismerni, mégiscsak az ő kis édesgyermekük. A film a kalandig mobilizálható amerikai individum természetes közege. Geográfiailag kötött. A befogadó mindig is azért fizetett, hogy Amerikába utazhasson másfél órára, s a pesti, bukaresti vagy koppenhágai nézőtér biztonságában azonosulhasson olyanokkal, akik az övénél sokkal tágasabb – amerikai – játékterepen mobilizálódnak. Ez a tízforintos szabadság, amely valóban annyit is ér, de mégis kelendő, mert gyakran még ennyi sincs. Az ejzenstejni, bunueli, Resnais-i filmkód ezért nem tudott áttörni, mert a mozi dimenziójában – hisz épp erre lett kitalálva! – kizárólag a horizontális kalandokat ismerik el, míg a vertikális kalandoktól úgy iszonyodnak, mint ördög a tömjéntől, mert jól tudják, hogy a pusztulásukat hozná.”

„Mit szűrt le tanulságképpen szellemi kalandozásainkból, kérdeztem Takamurát… Azt hiszem, ha elég messzire kalandozunk, válaszolta óvatosan, előbb-utóbb visszakerülünk, hogy magasabb szinten?... egyszóval visszatalálunk az elveszettnek hitt meséhez.”