Az önfelmentés kudarca – Gábor Pál: Angi Vera #44
Gábor Pál Angi Vera (1978) című filmje sok tekintetben újító alkotás volt: nyíltan beszélt az ötvenes évek személyi kultuszának légköréről és ragyogó külföldi sikerei nyomán felhívta a világ figyelmét a magyar filmművészetre. A Vészi Endre elbeszélésén alapuló film Cannes-ban, Chicagóban és San Sebastianban is rangos díjakat nyert, világkörüli útján pedig sok országban az első magyar film volt, amivel a helyi nézők találkoztak. Amerikában különösen nagy karriert futott be, a magyar filmek korábbi bemutatóhelyét, a művészmozikat elhagyva országos forgalmazásba került. A nyolcvanas években a Mephisto (1981) mellett az Angi Vera tükrözte a magyar film értékeit a világ szemében.
Gábor Pál filmje a hazai filmtörténetben fontos helyet foglal el: a szintén 1978-ban készült A ménesgazdával (Kovács András) együtt az úgynevezett ötvenes évek-filmek hullámának elindítója. A főleg 1978 és 1983 között készült ötvenes évek-filmek a Rákosi-korszakban játszódnak és a hatalom magánembereket megnyomorító működését vizsgálják. A múltról való nyílt beszédet egyrészt az eltelt idő, másrészt a hetvenes évek engedékenyebb kultúrpolitikája tette lehetővé, amely megengedte a múlt (persze kizárólag a Rákosi-korszak) hibáinak bírálatát. Ezek a filmek jelentős társadalmi vitákat szültek, hiszen a nézők soraiban egyaránt helyet foglaltak a korszakot átélő és a fiatal generáció tagjai, valamint olyan problémákat vetettek fel, amelyek nagyon is a jelennek szóltak. A hatalom mechanizmusainak és az emberi autonómia határának kérdéseit feszegették. Olyan további rangos alkotások tartoznak a filmcsoporthoz, mint Mészáros Márta Napló gyermekeimnek (1982) című filmje, vagy az ekkor végre bemutatásra kerülő, korábban betiltott A tanú (Bacsó Péter, 1969). A múlttal való szembenézés és a jelen ki nem mondott kérdéseinek vizsgálata több kelet-európai alkotót is megmozgatott, a legismertebb alkotás talán Andrzej Wajda A márványember című 1977-es filmje. Az azóta már részletesen feldolgozott téma ekkor még meglehetősen új volt. Az Angi Vera valóban az elsők között beszélt a közgondolkodásban még nem egyértelműen megítélhető ötvenes évekről.
A film egy tizennyolc éves árva segédápolónő története, akire 1948-ban felfigyelnek a helyi kommunista vezetők és háromhónapos pártiskolára küldik. Vera igyekszik beilleszkedni új környezetébe, eleinte ösztönösen, később egyre tudatosabban keresi, kihez kell alkalmazkodnia, hogy megfeleljen az elvárásoknak és magasabb pályára kerülhessen. Házas szemináriumi tanárával szerelembe esnek, de a lány a „kritika és önkritika napján” bevallja tiltott kapcsolatukat. A megrázó vallomás a tanár eltávolításához vezet, Verából pedig váratlan módon kiemelt kádert csinál.
„A ma egyik legaktuálisabb problémájának tartom, és nagyon érdekel: az egyén és a történelem kapcsolata” – mondta Gábor Pál. Az Angi Verában elsősorban egy emberi lélek drámáját akarta megrajzolni, amihez elválaszthatatlanul tartozik hozzá a történelmi szituáció. A film előtt ezért egy általa összeállított Fordulat című rövid dokumentumfilmet is levetítettek a mozikban. Az 1948-as híradókból összevágott kisfilm a felvilágosítás funkcióját is betöltötte, hiszen a fiatal nézők már egyáltalán nem ismerhették a korszakot. A főszereplőt megrázóan hitelesen megformáló Pap Vera, aki ekkor még főiskolai hallgató volt, szintén ehhez a generációhoz tartozott. „Nagyon kevéssé ismertem ezt a kort. Azt is úgy, mint kötelező vizsgaanyagot a tudományos szocializmusból, filozófiatörténetből. Egyszeriben és gyorsan vizsgára megtanultam, letudtam, de különösebben nem foglalkoztatott. Száraz és unalmas anyagnak éreztem. Az élményt, az átélhetőséget semmi sem pótolhatja” – mondta a fiatal színésznő. A híradómontázs másrészről egyfajta tárgyilagos bevezetőként is szolgált a korszak eseményeibe, ami után maga a játékfilm egy személyes történet és egyéni morális dilemmák sűrűjébe vezetett. „[A]rra törekedtem, hogy a néző szembeállítsa egymással két filmemet: az egyikben feldübörög a történelem nagy úthengere, a másikban pedig kibontakozik egy emberi portré. Úgy, ahogy a történelem lebomlik és megjelenik az egyénben” – magyarázta a rendező.
A filmmel kapcsolatban nagyon sokan tették fel a kérdést: Vera számító karrierista, vagy a körülményeknek kiszolgáltatott áldozat? Zavarba ejtő, ha a néző szimpátiáját élvező főhős morálisan ennyire problematikus dolgot tesz, az emberek pedig szeretik értékelni, helyre tenni a jelenségeket.
Gábor Pál azonban nem akarta egyértelműen osztályozni hőse tetteit, hiszen őt elsősorban az érdekelte, meddig terjed a saját akarat, hogyan őrzi meg vagy veszíti el elveit az ember. „[A]z érvényesülés, az előrehaladás — nem egyszerűen a társadalomba való beilleszkedés, hanem a jó célok és az önmegvalósítás — érdekében gyakran olyan alkalmazkodó készség, simulékonyság szükséges, hogy olykor már önmagunk morális megítélésében is zavarba kerülünk. Nehéz eldönteni, főleg egy jelenidejű folyamatban, hogy meddig kívánatos az egészséges életösztön diktálta alkalmazkodás […] és hogy az alkalmazkodókészség mikor válik karrierizmussá. A probléma általában nem vegytisztán, „vagy-vagy” helyzetekben jelentkezik.” – mondta a filmről a rendező.
Az Angi Vera, hiába játszódik egy pontosan meghatározott évben, egyetemes tanulságokkal szolgál a nézőnek.
„Egy társadalom egésze sosem manipulálható „csak úgy” — ehhez alkalmas egyedekre van szükség. S máris ott tartunk, hogy a történelem alakulásáért egyénileg is felelősök vagyunk, s ezt a felelősséget nem lehet elhárítani a kedvelt mondással, hogy „ja, azok olyan idők voltak". A film egésze: ez ellen a magatartás elleni tiltakozás. A jelen is része a történelemnek, azzá fog válni, tehát mint egyén is felelős vagyok érte, hogy milyen történelemmé”
– vélekedett Gábor és tegyük hozzá, Angi Vera megalkotója, Vészi Endre is. „Ha a film mindebből valamit meg tud éreztetni vagy értetni, elősegíti a fölismerést és a katarzist — ami lehet megrendülés vagy szégyenérzet, vagy az önfelmentés kudarca, tehát emberi megtisztulás — akkor sikerült elérnünk a célunkat.”
