Zsúfolt szoba, szinte moccanni sincs hely. Áll a levegő, hangos a zene. Középen egy fiatal fiú és egy lány táncol. A nézők rosszalló, riadt vagy ellenséges tekinteteinek kereszttüzében mozdulataik egyre csak gyorsulnak. Lebbennek a szoknyák, a fonatok, a két fiatal egyre szorosabban fogja egymást. A dacos tánc szinte extatikussá gyorsul a zene ritmusára. A Körhinta híres táncjelenetét még az is ismeri, aki nem látta a filmet. A magyar filmtörténet egyik legemlékezetesebb képsorai Szécsényi Ferencné vágó kezei alatt nyerték el végleges formájukat.

„Lehet, hogy sablonosnak tűnik, de nagyon szeretem, amit csinálok. Az évek folyamán sok rendezővel dolgoztam együtt. Például Fábri Zoltánnal, Bán Frigyessel, Gertler Viktorral, Máriássy Félixszel, Várkonyi Zoltánnal, Szász Péterrel, Zolnay Pállal. Életem legszebb, legemlékezetesebb munkáit is Fábrinak köszönhetem. A Körhintát és a Hannibál tanár urat.”

 

 (forrás: METU)

Szécsényi Ferencné, leánykori nevén Klár Mária 1928-ban született. A sokak által csak Médiként ismert vágó munkássága a magyar film több évtizedén át ível, szinte minden fontos filmtörténeti korszakban ott találjuk nevét a stáblistákon. 1946-ban filmlaboránsként kezdte a szakmát, majd naplóvezető és rendezőasszisztens lett. A vágás fortélyait az egyik első magyar női vágótól, Vály Mariskától (máshol Schulteisz Máriaként említik) leste el. A háború után újraszerveződő magyar film egyik első jeles alkotásában, a Talpalatnyi földben (Bán Frigyes, 1948) már vágóasszisztensként dolgozott. Első önálló játékfilmje vágóként az Ütközet békében (Gertler Viktor, 1951) című film volt. Hosszú életművében ezt további 80 alkotás követte: olyan kiemelkedő darabokkal, mint a Budapesti tavasz (Máriássy Félix, 1955), a Hannibál tanár úr (Fábri Zoltán, 1956), a Húsz óra (Fábri, 1965), a Tízezer nap (Kósa Ferenc, 1965), a Fotográfia (Zolnay Pál, 1972), vagy A ménesgazda (Kovács András, 1978). Egyaránt keze nyomát viselik az ötvenes évek kiemelkedő, modern filmet előlegző darabjai (Máriássy: Csempészek, 1958; Fábri: Édes Anna, 1958; Fábri: Dúvad, 1960; Makk Károly: Megszállottak, 1961), és a hatvanas évek modern, időrendfelbontó elbeszéléssel dolgozó filmjei is (Fábri: Utószezon, 1966; Fábri: Az ötödik pecsét, 1976). Emellett biztos kézzel vágott olyan máig népszerű történelmi-, kaland-, és akciófilmeket is, mint az Egy magyar nábob (Várkonyi Zoltán, 1966), A Pál utcai fiúk (Fábri, 1968), az Egri csillagok (Várkonyi, 1968), Az elvarázsolt dollár (Bujtor István, 1985) vagy A három testőr Afrikában (Bujtor, 1996). A magyar filmszakma egyik legtapasztaltabb vágója évtizedeken át egyengette a fiatal generáció útját is a Színház- és Filmművészeti Főiskola tanáraként.

„Szerintem munkánk mindenkor a filmet szolgálja. Véleményem, hogy nincsenek különböző iskolák, csak stílusok. Egy filmen belül is lehet több stílusban vágni.”

Szécsényi Ferencné minden filmnél megtalálta az ahhoz leginkább illő technikát. A Fábri Zoltán rendezői stílusát jellemző expresszív képi világ és drámai felfokozottság egyik legjobb példája a Körhinta táncjelenete. Ezek a képsorok a szovjet montázsiskola vágási stílusát tükrözik: az egyre gyorsuló ritmust az egyre rövidebb felvételek adják, miközben mozgó és statikus, különböző irányokból felvett jelenbeli és emlékképek ütköztetése garantálja az elementáris hatást.

Fábri Zoltánnal (Film Színház Muzsika 1974/2)

Az analóg film korszakában a vágás még egészen máshogy zajlott. „Az elkészült leforgatott anyagból kiválogatjuk a megfelelő részeket, összeszámozzuk a külön felvett hanggal. Ez után következik a nyersvágás, vagyis sorrendbe ragasztjuk a különálló darabokat, majd finomítunk. Szinkronba hozzuk a cselekménnyel a dialógusokat, a zajokat, nehogy előforduljon, hogy például leesik egy üveg az asztalról s már előbb hallatszik a csörömpölése. Ha mindez elkészült, bejön a zeneszerző, s a leforgatott képek alapján kiszámítjuk, hová, milyen terjedelmű muzsikát akarunk. Amint ez is megvan, »összekeverjük«, összedolgozzuk az egész anyagot, azután kész a film, és nemsokára a nézők elé kerülhet.” A vágás az alkotófolyamat szerves része. „A végső ritmust, a befejező formát itt, a vágószobában alakítjuk ki. A vágóasztalnál egy kissé karmesterré válunk és egy kissé ismét dramaturggá” – mondta a Szécsényinével végzett utómunkáról Máriássy Félix. Bár a végső szó a rendezőé, a vágó kreativitására és szakmai tapasztalatára is szükség van. „A vágó a mindenkori »néző«, kívülről s belülről egyaránt a rendező mindenkori jó értelemben vett »ellenőre«.”