Az 1956-os események ábrázolása a Kádár-korszak egyik legnagyobb tabuja volt, ami mégis, vagy talán éppen ezért, újra és újra felbukkant a filmekben.

Az ’56 után berendezkedő Kádár-rendszer hivatalosan „ellenforradalomként” magyarázta az eseményeket; saját szerepét az azt követő véres megtorlásokban pedig igyekezett minél inkább elhallgatni. Így a következő évtizedek filmjeiben meglehetősen kockázatos volt a forradalom kérdését feszegetni. Mégis számtalan, több esetben elhíresült példát is találunk arra, hogy a filmesek – köszönhetően a hatvanas években felengedő cenzurális szorításnak is – valamiképpen mégis beleszőtték meséjükbe az ötvenes évek és ’56 tabuját.

Révész György Éjfélkor (1957) című alkotása az első, amiben ’56 megjelenik. Ez a film csak nagyon óvatosan érinti a kérdést és az októberi eseményeket egy házaspár magánéleti drámájának háttereként festi fel. A következő években azonban olyan (propaganda)filmekkel kezdődött el ’56 filmes ábrázolásának története, melyek nagyon is nyíltan a történet középpontjába emelték és a hivatalos magyarázat szerint értelmezték az eseményeket. Keleti Márton Tegnapja (1959), majd annak folytatása a Virrad (1960) és Fejér Tamás Az arcnélküli város (1960) című filmje azt rágja a nézők szájába, hogy a forradalom miért volt ellenforradalom és milyen gonosz erők alattomos működése folytán történhetett meg.

Azok a filmek, melyek nem a hivatalos narratívának megfelelően gondolkodtak ’56-ról, gyakran csak szimbólumokban fogalmazhattak. Az egyik leghíresebb példa erre Jancsó Miklós alkotása, a Szegénylegények (1965). A Rózsa Sándor betyárjainak elfogását és módszeres megalázását bemutató film egyrészt a mindenkori hatalom működésmódjának fájdalmas látlelete, másrészt könnyen értelmezhető az ’56 utáni események parabolájaként is. Kósa Ferenc már nem fogalmazott ilyen óvatosan a Tízezer napban (1965): a filmben elhangzik a forradalom szó, ezért a bemutatóra csak két év huzavona után kerülhetett sor.

Herskó János, 1960 (forrás: MTI Fotó)

A forradalom számos filmben nem áll a cselekmény középpontjában, mégis kitörölhetetlenül hatással van a főszereplők életére (Szabó István: Szerelmesfilm, 1970; Makk Károly: Szerelem, 1970; Gothár Péter: Megáll az idő, 1982). Makk Károly Egymásra nézve (1982) című filmje viszont meglehetősen nyíltan kezeli a kérdést: nonkonformista hősnője, Éva egyenesen kimondja, hogy ’56 forradalom volt. A téma a nyolcvanas években több alkotásban is fontos szerepet kapott, például Sándor Pál Szerencsés Dániel (1982); Gárdos Péter Szamárköhögés (1986) vagy Bereményi Géza: Eldorádó (1988) című filmjében. Majd a rendszerváltás után, a cenzúra megszűnésével ’56 értelmezése is átalakulhatott és a filmesek szabadabban fogalmazhattak.

A propagandafilmek és a későbbi alkotások között azonban volt egy „első”: Herskó János 1963-as Párbeszéd című filmje, amely nyíltan és árnyaltan közelített a második világháború utáni magyar történelem eseményeihez és 1956-hoz – nem kis felzúdulást is okozva ezzel. A film arról szól, hogy a történelmi és politikai események hogyan befolyásolják egy férfi és egy nő sorsát és a kapcsolatukat. A koncentrációs táborból szabaduló Jutka és az illegális kommunista Laci a háború után a pártközpontban ismerkednek meg, de boldogságukat hamar beárnyékolja, hogy a férfit koncepciós perben elítélik. A rehabilitálása után a helyét nem találó Laci és a szintén az útját kereső Jutka útjai ezek után hol elválnak, hol újra összefonódnak. A forradalom Jutkát a felkelők, Lacit a „rendcsinálók” oldalán találja, bár valójában mindketten inkább csak tanácstalanok. Talán Herskónak ez a távolságtartó attitűdje, – az, hogy egyszerre senkinek nem, és mégis mindenkinek igazat ad – váltott ki éles kritikákat. „…én nem akartam állást foglalni erkölcsileg vagy történelmileg, ezt csak rám fogták. Mert […] a Párbeszédben valójában nem csak politika van. Én csak megmutattam, hogy azok, akiket én ismertem, és akikért én felelősséget tudtam vállalni, az ötvenes években hogyan éreztek, hogyan viselkedtek.” – mondta négy évtizeddel később a rendező.

A Párbeszéd a maga nemében úttörő jelentőségű film volt: a közelmúlt eseményeiről ilyen nyíltan beszélő alkotás azelőtt nem nagyon készülhetett. Természetesen a kultúra felelőseinek Herskó forgatókönyvéhez is volt egy-két szava, de egy jelenben játszódó, optimistább kicsengésű jelenettel megelégedtek. Ezen kívül komolyabb kifogást nem is emeltek a készülő film ellen.

Nem is tudom, hogy sikerült bizonyos dolgokat elérnem! A 80-as években pl. sok ilyen témájú filmet csináltak, de mindegyikből ki kellett vágni az orosz tankokat, Nagy Imre beszédéről pedig szó sem lehetett. Nálam az orosz tankok átjönnek a Margit hídon, Nagy Imre beszéde pedig teljes egészében elhangzik. Ma sem tudom, hogy ezt akkor miért engedték, aztán pedig miért nem?” A filmben a forradalom eseményeit egyrészt nagyszámú statisztériával játszották újra, másrészt olyan archív felvételek is láthatók, melyek valóban 1956. október 23-án készültek az utcákon.

A Párbeszéd forgatása (MTI Fotó/Bojár Sándor)

Herskó kifejezetten sokat fogalakozott a film utóéletével, több mint huszonöt közönségtalálkozón beszélgetett, vitázott a nézőkkel – és kapott hideget, meleget is. Évtizedekkel később, már a rendszerváltás után így emlékezett vissza a fogadtatásra: „Ez a film olyan volt, hogy mindenkinek az ’56-értékelésével szembement, nemcsak az MSZMP álláspontjával. Szembement a különböző ’56-osok felfogásával is.” Ennek ellenére mindig is büszke volt arra, hogy a Párbeszéd, mindössze hét évvel az események után elkészült és ahogyan akkor, ma is elsősorban vitára és párbeszédre sarkall.