A holokauszt magyarországi áldozatainak emléknapján* egy különleges meghívót mutatunk meg az NFI – Filmarchívum könyvtárának gazdag gyűjteményéből, amelynek segítségével a vészkorszak egy tragikomikus filmes vonatkozású epizódját idézhetjük fel.

A házilag barkácsolt, naiv szerecsen fejet ábrázoló meghívó „14 kicsi négert” invitál baráti találkozóra, ironikus utalással Agatha Christie talán legsikeresebb regényének eredeti címére. A Néger szigeten játszódó krimi 1939-ben jelent meg először, Angliában Ten Little Niggers (Tíz kicsi néger) címmel, majd egy ideig Ten Little Indians (Tíz kicsi indián) címen adták közre, sokáig így jelent meg hazánkban is. Az Egyesült Államokban kezdettől fogva az And Then There Were None (’És végül nem maradt senki’) címet használták, mivel ott a 'nigger' szó már akkor is érzékenységet sértett.

A politikai korrektség elveinek elterjedésével mára az európai felfogás is megváltozott, a magyar kiadói gyakorlat éppen a közelmúltban, a 2020-as Agatha Christie életműkiadás kapcsán váltott át a semleges címváltozatra (Mert többen nincsenek). Így néhány év múlva ez az utalás is nehezen megfejthető lesz, de az már ma sem mindenki számára evidens, hogy a tiltólistára került ’néger’ szónak van egy speciális jelentése is: a két háború közötti magyar szlengben az olyan embereket jelölte, akik nem a saját nevükön végeztek valamilyen szellemi munkát.

De miért volt erre szükség?

A Trianon (1920) utáni évtizedekben a magyar állam a keresztény nemzeti társadalom megerősítése érdekében feladta a polgári jogegyenlőség alapelvét, és jogfosztó intézkedésekkel (numerus clausus 1920, zsidótörvények 1938-tól) korlátozta a polgári fejlődés motorjainak számító zsidóság szerepvállalását – ezáltal kívánta biztosítani a hatalom, a vagyon, a munkalehetőségek újrafelosztását. A tulajdonosi és értelmiségi munkakörökben radikálisan csökkentették a zsidónak minősítettek létszámát. Az 1938-as I. zsidótörvény 20%-ra, az 1939-es II. zsidótörvény 6%-ra korlátozta arányukat, az 1944-ben bekövetkezett német megszállás után pedig teljesen kiszorultak, a júniusban megkezdődő deportálásokkal pedig megkezdődött fizikai megsemmisítésük. 

Ezek az intézkedések a filmszakmát különösen súlyosan érintették, mivel a filmgyártás mindhárom ágazatában (gyártás, forgalmazás és moziüzemeltetés) kezdettől fogva nagy számban voltak jelen a zsidó alkotók és vállakozók.

A nagy filmszakmai őrségváltás gyors és hatékony lebonyolítása érdekében 1938-ban Színművészeti és Filmművészeti Kamarát állítottak fel, amelynek nem lehetett zsidó származású tagja, viszont munkát legálisan csak a kamarai tagok vállalhattak. A korlátozás alá eső vállalkozók és tulajdonosok, amíg lehetett, úgy próbáltak kibújni a törvény alól, hogy „árjának” minősülő személyt, ismerőst, üzlettársat kerestek, aki szívességből vagy anyagi előnyökért névleg átvette a tulajdont vagy munkát, amit a háttérben, illegálisan, a ’néger’ végzett vagy működtetett tovább. Ez volt a 'stróman' vagy 'aladár' rendszer (előbbi a német Strohmann, ’szalmabábu’ szóból, utóbbi a dzsentrik körében gyakori keresztnévből), ami 1940-ig működhetett, amikor az ilyen típusú társas vállalkozásokat egy tollvonással betiltották, így a kiskapu bezárult.

Visszaemlékezésének kézirata is a Filmarchívum könyvtárában található, legjavából az MMA Kiadó 2020-ban adott ki kötetet, Buza Péter válogatásában és nagyszerű bevezető tanulmányával.

Radó István, a Filmember (1891-1972)

A magyar moziszakma első virágkorának agilis és sokoldalú szereplője, dramaturg (azaz eredetileg filmfeliratíró), forgatókönyvíró, producer, reklámszakember. A fiatal Korda Sándor barátja és munkatársa, 1927-40 között a Metro-Goldwyn-Mayer Stúdió magyarországi képviselője – ebben a minőségében a magyar filmes marketing úttörője is, aki mindent bevetett a Magyarországon forgalmazásba kerülő MGM filmek népszerűsítése érdekében. Csak néhány példa az amerikai mintára, magyar találékonysággal kivitelezett, ötletes és ravasz, mai szemmel néha szakmailag megkérdőjelezhető PR akcióira:

„Elhozta” Budapestre az MGM logó oroszlánját (valójában egy kimustrált cirkuszi oroszlán volt). A Színes fátyol című film kampányában ál-Greta Garbóval csalogatta az újságírókat (a lefátyolozott „svéd” hölgyet a Gellért Szállóban a kezdő Muráti Lili alakította). Magyarországon ő alkalmazott először közvetett reklámot és terméken (gyufacímkén) elhelyezett filmreklámot. Ő szervezett filmes marketing célokra először szépségversenyt és tehetségkutatót (előre kiválasztott győztessel), alkalmazta a tömeges telefonmarketinget és a csepegtetett információkból felépített plakátkampányt (az Aranyláz bemutója előtt teljes oszlopot lefedő plakátok lepték el a várost, először csak a Chaplin sziluettel, aztán kerültek fel apránként a részletek, a film címe, a bemutató mozi neve). A Óz, a csodák csodája premierje előtt exkluzív ruhaanyagot, kendőt, nyakkendőt gyártatott a Goldberger textilgyárban. Bravúros, bár etikailag kétes akciókkal csempészett be a filmjeivel kapcsolatos híreket az újságok különkiadásaiba, sőt a pénzes borítékokat is bőkezűen osztogatta a kritikusok jóindulatának biztosítására.

Óz a csodák csodája reklámkampány, 1940, Corvin köz (forrás: Fortepan / Fortepan) 

Radó István

A korlátozó intézkedéseket követően Radó is „négerként” dolgozott tovább, de humorérzékét ebben a helyzetben is megtartotta. Így idézi fel a Ninocska című Lubitsch-filmhez írt feliratainak visszhangját, mint az egyetlen példát arra, amikor feliratíró teljesítményét megdicsérték:

„A filmet én láttam el felirattal még internálásom előtt, azonban jegyezni már Beöthy Lívia, Beöthy László leánya jegyezte, akit a zsidótörvényeknek megfelelően sajtófőnöknek és filmdramaturgnak szerződtett a Metró. A lapban a film kritikákat báró Edelsheim-Gyulay Ella jegyezte. Ez is a zsidótörvény betartása érdekében történt, mert valóságban Kálmán Jenő írta a filmkritikákat. A Ninotchkáról szóló kritikában ez állt: »Külön feltűnt nekem, hogy milyen nagyszerűek, tökéletes magyarsággal megírt feliratok kísérik a cselekményt. Miután elkéstem az előadást, nem láttam a film főcímét, nem tudtam ki írta a feliratot. Bementem az igazgatósági irodába, ahol Lasetzky Frigyes igazgató úr felvilágosított: a feliratokat Beöthy Lidia írta. Így már értettem, Beöthy László leánya, Beöthy Zsoltnak, a nagy magyar tudósnak és Rákosi Szidinek az unokája. Neki valóban tudnia kell magyarul.” Eddig a cikk és így kaptam egyszer dicsérő kritikát a feliratomért.«”

Az illegális munkavégzés azonban nem tartott sokáig. A magyar „unintelligence service”, amely minden vállalkozásnál gondosan kinyomozta, kik a zsidó alkalmazottak, a filmszakmában is buzgón tevékenykedett, így Radó és 13 társa egy razzia során 1941. novemberében lebukott, és először toloncházba, majd internálótáborba került.

Görgey Mihály első világháborús katonaként (forrás: Budapest Folyóirat)

Nagykanizsán 1939 óta működött internálótábor a Franck Kávégyár kiürített üzemcsarnokaiban, ahová a politikai rendszer vélt vagy valós ellenségei, különféle megbízhatatlan elemek, kisegyházak tagjai (jehovisták), cigányok, és a zsidótörvények megsértői kerülte. 1944 áprilisában a deportálások is innen indultak. Történetünk idején, 1941-ben azonban még egy bátor és tisztességes ember, Görgey Mihály (az 1848-as Görgey tábornok távoli rokona) volt a táborparancsnok, aki toleránsan, már-már barátként kezelte az őrizeteseket, amit ebben az időben a jogszabályi környezet is lehetővé tett. A filmeseket irodai munkára fogta, a profi gépíró Radó lett „Stefi kisasszony”, az irodavezető. Megfelelő indok esetén, rendőri kísérettel hazajárhattak Pestre, a városka fürdőjében tisztálkodhattak, saját konyhát rendezhettek be (egy ideig még kóser konyha is működött, no nem az asszimilált budapesti filmeseknek, hanem a Kárpátaljáról, Erdélyből menekült és illegális bevándorlóként letartóztatott ortodoxoknak). A szürrealitás csúcsa, hogy az internáltak még süteményt is hozathattak a kisváros cukrászdájából, de ez a túlkapás már Görgey áthelyezéséhez vezetett:

„Egy napon déltájban Nagykanizsa polgármesterének felesége jelent meg Madarász néni cukrászdájában, és délutáni zsúrjához százötven darab krémest akart vásárolni.
– Nagyságos asszonyom – szabadkozott Madarász néni –, nem tudok százötvenet adni, csak százat.
– Miért? – kérdezte sértődötten a polgármesterné.
– Mert ötven darab mindennap kell az internált uraknak a táborba – válaszolta Madarász néni szerényen és halkan.”

Kitört a botrány, Görgeyt Kistarcsára helyezték át, ahol változatlanul humanista szellemben működött tovább – jótette később elnyerte méltó büntetését, ahogy ezt látni fogjuk.

A jó kapcsolatokkal rendelkező internáltak már korábban, az utolsó csapat 1942 márciusában szabadult a táborból. „Öt internált, Pless Ferencné, Ungár Sándorné, Várady Tódorné, Matzner Károly és Ohler Károly olyan rossz  állapotban voltak, hogy a táborból egyenesen szanatóriumba szállították őket” – írta Radó 1945-ben.

1943-ban a volt internáltak összejöttek egy nosztalgikus találkozóra Radó Népszínház utcai lakásában (ezen készült az alábbi fénykép), majd bujkálva, hamis papírokkal élték túl 1944-45-öt, Verő Endre kivételével, aki a holokauszt áldozata lett. Az 1946-os találkozóról, amelyre a cikkünk apropójául szolgáló meghívó invitálja a volt internáltakat a mozisok régi törzshelyére, a New York kávéházba, sajnos nem maradt fent fénykép. 

A 14 kicsi néger 1943-ban, Radó Népszínház utcai lakásának könyvtárszobájában. Hátsó sor: Pless Ferenc, Bródy András, Radó István, dr. Smolka János, Roboz László (a tábor volt tisztviselője), Verő Endre, Kolozsvári Andor. Első sor: Görgey Mihály György (a táborparancsnok idősebb fia), Pásztor Béla, Görgey Mihály táborparancsnok, Borhegyi István, Nóti Károly és Görgey másik fia, Lajos (forrás: Budapest Folyóirat)

A felszabadulás után Radó bekapcsolódott egy, a filmszakma demokratikus újjászervezését célzó csoport munkájába, reformterveiket azonban nem vették figyelembe. Reménykedhetett az újrakezdésben, amikor 1945-ben az újonnan megalakuló mozis szakszervezet titkára lett, de 1947-ben „polgári elhajlásra” hivatkozva elbocsátották, majd Rákosi 1948-as hatalomátvételét követően végleg félreállították. A kis magyar abszurd további, szintén a Filmarchívum könyvtárában dokumentált epizódja, hogy a jég hátán is megélő, örök optimista Radó az ötvenes évek elején egy darabig háziipari tevékenységből, egy hiánycikknek számító textilfajta gyártásból próbált megélni, amit a saját lakásában gyártott (!), az alapanyag (lószőr) beszerzésben ismét a régi barát, Korda Sándor segítségét kérte, ezúttal eredménytelenül.

Nála is kiábrándítóbb a tisztességes Görgey Mihály sorsa, akit a háború után a sikeres igazoló eljárás és nagykanizsai védenceinek kitartó kilincselése ellenére sem vettek fel a szerveződő „demokratikus” rendőrség állományába. Jelentkezését éppen az a Rajk László belügyminiszter utasította el, aki kistarcsai internáltként élvezhette Görgey „vendégszeretetét”. A sors iróniája, hogy Rajk éppen azért minősítette alkalmatlannak, mert „nem elég kemény”. Görgey ezután segédmunkás lett, majd miután kitelepítették, a balassagyarmati baromfikeltetőben dolgozott. A belügyminisztérium kitartó kérvényei ellenére soha nem rehabilitálta, utolsó éveiben csapos volt a Fehér Galamb vendéglőben, a budai Várban.

Szegény Rejtő Jenő, aki a 14 kicsi filmnéger történetét fergeteges tragikomédiában örökíthette volna meg, még ennyire sem járt jól: 1943. január 1-jén munkaszolgálatosként fagyott meg a Szovjetunióban. Épp Radó visszaemlékezéséből úgy tudjuk, hogy ő volt a Pepita kabát című film forgatókönyvírója, szintén négerként.

KIEGÉSZÍTÉS

A cikk megjelenését követően eljutott hozzám még egy fotó az 1943-as, Radó Istvánnál tartott összejövetelről, amely a jelen lévő feleségeket ábrázolja:

Radó Istvánné, ismeretlen, Germanus Gyula, mögötte Germanus Gyuláné Hajnóczy Rózsa, Nóti Károlyné, Görgey Mihályné, Smolka Jánosné, Pless Ferencné, Borhegyi Istvánné, mögötte áll Pásztor Béla, az előtérben Görgey Mihály két fia, György és Lajos. (A fotót Buza Péter szíves hozzájárulásával közöljük.)

Ez a fotó azért különösen érdekes, mert kiderül róla, hogy az összejövetelen Germanus Gyula professzor és felesége is részt vettek. A hozzájuk kapcsolódó, évtizedes filológiai rejtély hátterében szintén egy érdekes „néger” történet rejlik, bár nyilván nem emiatt hívták meg őket a találkozóra.

Germanus Gyula világhírű orientalista tudós volt, a modern iszlámkutatás megalapozója, Teleki Pál utódja a Keleti Intézet igazgatói székében, a Nobel-díjas költő, Rabindranáth Tagore barátja. Számtalan nyelven beszélt, tucatnyi egyetemnek volt professzora, rendkívül különleges és gazdag életutat tudhatott maga mögött, amikor 1979-ben, 95 éves korában meghalt. A húszas-harmincas évek fordulóján három évig tanított Indiában a Tagore által alapított egyetemen, az itt töltött évekről felesége, Hajnóczy Rózsa naplót vezetett. Ezek felhasználásával született meg a Bengáli tűz című útleírás-napló-regény, amely 1943-ban jelent meg és hatalmas sikert aratott. 1943-44-ben három, 1945 után további 10 kiadást ért meg és százezres példányszámban fogyott – Magyarország ebből ismerte meg a Gandhi korabeli Indiát. A borítón szerzőként G. Hajnóczy Rózsa neve volt feltüntetve.

Lukács Gyula (forrás: Wikipédia)

1943-ban az eredetileg zsidó származású Germanus elvileg már nem publikálhatott volna (ő egyébként már indiai utazása alatt áttért a mohamedán hitre és élete során háromszor is megtette a mekkai zarándokutat); kivételezett helyzetének, befolyásos pártfogóinak köszönhetően azonban még 1944-ben is megjelenhetett tudományos munkája. A regény szerkesztésére egy tapasztalt újságírót, a publikálási tilalom alá eső Lukács Gyulát, a Színházi Élet szerkesztőjét kérte fel, tisztes „néger” honoráriumért. A hibrid műfajú könyv születésében mindhármójuknak meglehetett a maga szerepe: az asszony adta az alapot a maga 18 kötetnyi naplójával, Germanus tűzdelhette meg (Lukácsnak adott interjúk formájában) a vallás és kultúra világáról szóló betétekkel, majd Lukács, a profi újságíró fűzte fel az egészet egy fiktív szerelmi szálra, egységesítette a szöveget, formált a magánjellegű feljegyzésekből és filozofikus elmélkedésekből szórakoztató regényt.

Egy ma is élő szemtanú, Benedek István Gábor a bergen-belseni koncentrációs táborban találkozott Lukács Gyulával: „És itt jövök én a családommal, mindössze hét évesen, de például pontosan emlékezve Lukács Gyulára. Miért? Mert a tetves barakkban, mindig éhesen, pokoli éhesen lefeküdve, az esti-éjszakai magányt elűzve, a deportáltak meséltek. Órákon át meséltek. Ki receptekről, ki tanárként diákokról, ki a sportcsapatról, a győzelemről; az írók jeles találkozásaikról, műveikről. Lukács Gyula pedig Germanus Gyuláról és Hajnóczy Rózsáról, meg a Bengáli tűzről. Mert hogy ő írta meg a két világjáró úti beszámolóját.” (Benedek István Gábor: Szerdahelyi István és a Germanus-titok) 

Az 1954-ben elhunyt Lukács és örökösei egy szóbeli megállapodás alapján a jogdíjak 25 százalékát kapták a könyv kiadójától, egészen addig, amíg Germanus Gyula a halála előtt, 1978-ban a Szerzői Jogvédő Hivatalnak úgy nyilatkozott, hogy valójában ő, Germanus Gyula a könyv egyedüli szerzője (tehát nem Hajnóczy Rózsa, és nem is Lukács Gyula, akinek a szerepéről a családján kívül senki nem tudott). Ezt a verziót erősíti meg a második feleség, Kajári Kató emlékirata is. Az első feleség, Hajnóczy Rózsa már nem tudott nyilatkozni, mert ő már a regény sikerét sem érte meg: 1944 júliusában, alig egy évvel a fenti kép születése után öngyilkos lett.

Ezt a szövevényes, múlt homályába vesző történetet Szerdahelyi István irodalomtörténész, a Világirodalmi Lexikon szerkesztője tárta fel, a cikk teljes terjedelmében elolvasható . 

Az alábbi galériában néhány igazolást is közreadunk, amit Radó István a tényleges munkavégzés igazolására gyűjtött össze a filmek készítőitől és örököseiktől, ezeket a Filmarchívum könyvtárában őrizzük: