Veszprémi impulzusok #36

...

Két és fél nap alatt az összes filmet megnézni – ezt szerettem volna. Nem sikerült. Pedig a júniusi veszprémi Magyar Mozgókép Fesztivál szervezői mindent elkövettek, hogy sikerüljön, amiért ezúttal is hálás köszönetemet küldöm.

Nagyon erős volt a kezdés ad hoc alakuló programomban. Elsőként ugyanis a Természetes fényre estem be. Nagy film Nagy Dénes alkotása az ukrajnai frontra vetett tiszta, csodálkozó tekintetű magyar parasztról, aki naivul szemléli azt a sok szenvedést, ami kijelölt vadászterületén fogadja, kezdve az odavezető vonatút klausztrofób életének teljességétől a nádasban rettegő célszemély szemének ártatlanságáig, majd a harcostársak által elkövetett vandál pusztítás felfoghatatlan látványáig... Premier plánok szuggerálják, hogy mindez bent, fejben csapódik le, lassan, vég nélkül... Persze, látom én is Nemes Jeles László hatását. Na és? Annál jobb a filmnek, ami más is, meg rokona is Saul fiának.

Ki sem kellett jönnöm a teremből, máris kezdődött a „slágerfilm”, Herendi Gábor Toxikomája. Dupla színész (modell és megtestesítője: Szabó Győző / Molnár Áron) párharca dupla pszichiáterével (Csernus Imre / Bányai Kelemen Barna). Mindkét fél függő (egyik drog, másik nikotin). És a végkifejlett is dupla – kudarc mindkét fél számára. Nem mondom, hogy minden szereplő minden cselekedete logikus és motivált, itt is szembejön az olcsó melodrámák gyakori fordulata: a vak is látja, hogy a szerelmes orvost és a főnővért az isten is egymásnak teremtette, minden gondolatuk a másik – de juszt sem vallják be egymásnak! („Csernus doktor” magát nem gyógyítja.) A könnyű kézzel, hatásosan megrendezett jelenetek között bravúros is akad, mint például a kezdő képsorban a „drogos kamera” torzuló-elfolyó panorámája szép fővárosunkról, vagy a WC-n bóduló hősünk sokkoló süllyedése. Tűszúrások, belövések, nyáladzás, hányások és tombolások között egy-két terápiás foglalkozás a doktor szuggeráló tekintetével kísérve nem akasztja meg a film sodró lendületét. Ideális főszereplő Molnár Áron, technikás, mindent tudó, temperamentumos színész.

Ha Herendi filmje mozgalmasságával hat, és az emberi lény lepusztulásának megállíthatatlan folyamatával lázad, Felméri Cecília Spirálja állófilm: a közömbös, érzéketlen ösztönemberek zsigeri szenvedélyét, érdektelen életét, monoton vegetálását szemlélhetjük száz percig. Egyetlen jelenetben tör fel mély emberi érzelem – a férfi pánikerőlködésében, hogy halott párját életre pofozza. Ezután a közönyösségnek még mélyebb bugyrába zuhan, hiába érkezik új lány (Borbély Alexandra) a halfarmra. És amikor az unalom a lányt elkergeti – a férfi is odébb áll, új unalmat keresni. Bogdan Dumitrache játéka mindennek ellenére szuggesztív. Csak magyar hangjának csiszolt színpadiassága zavaró egy kicsit (Fekete Ernő).

A játékfilmek közé beszorítottam két dokumentumfilmet is. Illetve, nem is tudom... Az egyik dokumentumfilmnek nevezi magát, noha rövidjátékfilm, a másik meg fikciós dokumentumfilmként fut. Az előbbi a Trónfosztott királyság, amely 27 perc rekonstrukcióban játssza el IV. Károly abszurd visszatérési kísérleteit a magyar trónra. Horthy Miklós csak kissé van idealizálva, IV. Károly alakja viszont majdnem tragikus. Ha majd a rendezők, Borbás Barnabás és Réti László Horthyt kissé nagyobb távolságtartással odateszik a maga helyére, és megírnak egy jó kis forgatókönyvet, remek szatirikus vagy tragikomikus nagyjátékfilm lehet a sztoriból!

A másik dokumentumfilmre, őszintén megmondom, rossz előérzettel ültem be: másfél óra katolikus propagandafilmet fogok látni. Nos, a Szent Ignác útja – Camino Ignaciano tényleg az: katolikus propaganda. És nekünk áhítatosan végig kell néznünk, amint négy istenkereső magyar fiatal a bölcs tekintetű spanyol vallási vezetővel az élen (magyar hangja Hegedűs D. Géza) végigzarándokol hegyen-völgyön, országutakon, városokon át, s közben vallanak magukról, céljaikról, vágyaikról, kudarcaikról. Tolvaly Ferenc rendező a szakralitást még fokozza is a megemelt stilizációval: az utcák üresek, sehol egy ember, sehol egy jármű... („Kijárási tilalom volt éppen” – rántja le a titkot a földi realitásba az alkotó magyarázatképpen.) És paradox módon ettől az egész film fokozatosan feszültséggel telítődik, várunk valami meglepetésre, valami csodára. És nem hiába: a hangja elvesztése miatt vezeklő fiatalembert, Beeri Benjámint megtalálja a csoda, megjön a hangja, és rázendít az Ave Maria-ra. Ez az isteni tenorhang ezzel megsemmisíti a filmet, ami így elhalványul, eljelentéktelenedik, és csak ezt a hangot halljuk tovább, és visszük haza magunkkal a film után is.

Aztán még jönnek „rendes” doksik is, például Szalay Péter Nincs parancs! című történelmi tényfeltárása a Berlini Fal két oldalán szolgáló határőr alezredesek vallomásai alapján: 1898-ban a szabadságra vágyók puskalövés nélkül tódulhattak át a magyar-osztrák határon, miként a berliniek is keletről nyugatra a leomló falnál, a negyven évig fennálló rezsim összeomlásának jelképeként.

Géczy Dávid és Udvardy Zoltán filmdokumentuma, a Népirtás Pozsonyligetfalun szintén tényfeltárás a javából: nem tudtunk eddig arról, hogy valóságos népirtás folyt Csehszlovákiában a második világháború után: haláltábor működött Pozsonyligetfalun. A helyi németek és magyarok tömegsírját borító aszfalton a mai járókelőknek sincs fogalmuk róla, bár az idősebbeknek mintha rémlene...

Ha valamit eltitkolnak, arra kíváncsi igazán az ember. Azt hallottam, hogy a tervekkel ellentétben, mégsem került a programba a Tobi színei, Bakony Alexa dokumentumfilmje.

Ezzel sikerült a szervezőknek az egyik legjobb filmtől megfosztaniuk közönségüket, pont attól, amely újszerűségével, bátorságával és humanizmusával nemzetközi szintre emelhette volna a fesztivál dokumentumfilm-színvonalát. Ezt bizton állíthatom utólag megnézve az alkotást, amely valójában nem is annyira a transznemű fiú–lány, Tobi önkereséséről, feszültségekkel teli hétköznapjairól szól, mint inkább az édesanyjáról. A mama érzékeny, intelligens személyiségének fejlődéstörténetét kísérjük figyelemmel az elfogadástól a felvállalásig, még ha saját bevallása szerint, nem is teljesen érti azt a „természeti csodát”, ami a gyermeke. Így válik a film az igazi szeretet apoteózisává.

A fesztivál utolsó napján óriási meglepetéssel kedveskedtek a szervezők: műsoron kívül egyszer levetítették Jean-Louis Comolli Cinéma hongrois 1: Miklos Jancso című, eddig még általunk soha nem látott vallomásos dokumentum-mozgóképét.

Az 1968-ban, jancsói hosszú, dinamikus snittekben a fiatal asszisztens, Kézdi-Kovács Zsolt faggatja mesterét eszméiről, elveiről, esztétikájáról, céljáról. Lenyűgöző, kötelező mozi! Remélem, nem tűnik el a szemünk elől további negyven évre...

Amiről eddig nem beszéltem, az – az animációs filmek, amelyeket most elkerültem arra spekulálva, hogy Kecskeméten, a KAFF soron következő bemutatóin utolérem őket. Addig pedig ebből a veszprémi fesztiváltermoszból kortyolgatom a hideg vizet ebben a nagy melegben...

Geréb Anna

Ez a weboldal sütiket használ

Sütiket használunk a tartalmak személyre szabásához, közösségi funkciók biztosításához, valamint weboldalforgalmunk elemzéséhez. Ezenkívül közösségi média és elemező partnereinkkel megosztjuk az Ön weboldalhasználatra vonatkozó adatait, akik kombinálhatják az adatokat más olyan adatokkal, amelyeket Ön adott meg számukra vagy az Ön által használt más szolgáltatásokból gyűjtöttek. A weboldalon való böngészés folytatásával Ön hozzájárul a sütik használatához. Cookie adatkezelési tájékoztatónkat itt találhatja meg.

Megértettem