120 éve született Bán Frigyes, klasszikus filmalkotások biztos kezű mestere, akit egy időben a magyar filmszakma elsőszámú rendezőjeként tartottak számon. A történelem és a politika nem könnyítette meg a munkáját, de elragadó személyiségén a megpróbáltatások sem hagytak nyomot.

1902. június 19-én született Kassán, Beller Frigyes Sándor néven. Palotai Boris, író, aki szintén a városban nőtt fel, így emlékezett vissza a rendezőre 1982-ben: „Frici volt a legvonzóbb fiatalember Kassán; sudár termetű, ovális arcában finoman metszett azúrkék szemek, de lehet, hogy szürkék, mindegy, az álmaimba azúrkéken úsztak. A lányos mamák kivetették rá hálójukat, zsúrokra hívták, vacsorákra. Ő úgy viselkedett, mintha a Buddenbrook ház lapjairól lépett volna ki. Három lépés távolságot tartott, barátságos volt, de nem barátkozó. Vigyázott a ház tekintélyére, valóban ház volt az övé csupa nagybetűvel, puritanizmusuk, makulátlan hírük növesztette azzá.”

1940. A Zavaros éjszaka című film forgatása, balról Bán Frigyes rendező és Pataky Jenő színművész, a gépkocsiban Tolnay Klári színésznő (forrás: Fortepan/Uj Nemzedék napilap)

Bán kapcsolata a mozival vígjátékba illően indult. 1914-ben, a dán némafilmcsillag, Waldemar Psilander magyarországi vendégszereplése alkalmából Kassán is eltöltött pár napot, és ezalatt minden reggel sétalovaglást tett az izgatott rajongók gyűrűjében. Az ekkor még csak tizenkét éves Beller Frici és bátyja nagyapjuk igáslován igyekeztek utánozni a bálványt, a ló azonban nem engedelmeskedett és felverte az egész házat, aminek az lett a következménye, hogy a gyerekeket eltiltották minden baj okozójától; a mozitól. Szerencsére nem egy életre!

A fiatal Bán a kassai hadapródiskolába iratkozott be, de a Monarchia felbomlásával és az iskola megszűnésével szertefoszlottak a katonai pályáról szőtt ábrándjai. Középiskolai tanulmányai után Budapestre költözött, ahol a némafilmgyártás utolsó szép napjaiba még éppen be tudott kapcsolódni. Deésy Alfréd filmszínészképző iskolájának elvégzése után két filmben is szerepet kapott – Bolond Istók (1922), A három pofon (1923). Eközben segédrendezőként is dolgozott. A magyar némafilm aranykora azonban az első világháború után véget ért, az 1920-as évtizedben válságos évek jöttek a filmszakmában. Bán ekkoriban reklámrajzokat, feliratokat készített, de volt rakodómunkás, műszaki rajzoló és takarító is.

1955. Kolostor utca. A császár parancsára című film (rendező: Bán Frigyes) forgatása (forrás: Fortepan / Nagy Gyula)

Később mégis visszakanyarodott a művészet felé: előbb a kassai, majd a Bethlen téri Színház tagja lett. A filmhez is visszatalált: évekig Balogh Béla mellett vállalt segédrendezői feladatokat, míg 1939-ben felkérték a Mátyás rendet csinál című film rendezésére. A korai hangosfilmkorszakban 15 filmet rendezett, melyek közül kiemelkedik a Velencei filmfesztiválon díjat nyert Egy éjszaka Erdélyben (1941), a svájci díjat elnyerő 5-ös számú őrház (1942) és a bolgár–magyar koprodukcióban készült Tengerparti randevú (1943). Később azt nyilatkozta, arra kifejezetten büszke, hogy „…piszkos politikai filmekhez sose adtam el magam. Pedig akkoriban igazán nem volt könnyű politikailag tisztának megmaradni... Talán ebben a negatív kiállásban volt meg annak a művészi töltésnek az előzménye, ami később, a Talpalatnyi föld esetében valódi műben realizálódhatott.”

Talpalatnyi föld (forrás: NFI/Csépány Sándor)

A második világháború után egy betiltott filmmel (Mezei próféta, 1947), és egy remekművel (Talpalatnyi föld, 1948) kezdett. Ez az ambivalencia a továbbiakban is jól jellemezte az újonnan berendezkedő hatalommal való viszonyát. A Talpalatnyi földet az újjáéledő magyar filmgyártás első remekeként ünnepelték itthon és külföldön egyaránt (a film, bár versenyen kívül indult, a Karlovy Vary elődjének számító Mariánské Lázne-i nemzetközi filmfesztiválon különdíjat nyert), és közel húsz évig a magyar filmművészet legfontosabb alkotásának számított, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy az 1968-ban összeállított Budapesti 12 listára a legtöbb szavazatott kapott alkotásként került fel. Ez a filmje sok évre a magyar filmgyártás elsőszámú mesterévé avatta Bánt.

1952. Moszkva: a május 1-i ünnepségeken résztvevő Magyar-Szovjet Társaság (MSZT) küldöttsége. A felső sorban: Dayka Margit, Kakuk Józsefné, az MSZT országos titkára, Kövi Béla, az MSZT osztályvezetője, dr. Kardos György egyetemi tanár. Az alsó sorban: Gábor Miklós, Csinády Dóra balett táncos, Aczél Tamás író, Nagy Sándor író, Oláh Gusztáv rendező, Bán Frigyes filmrendező (forrás: Fortepan / Kakuk László)

A Talpalatnyi föld elkészülését számos körülmény hátráltatta. Mivel ez volt az államosított filmgyártás első produkciója, a főként fiatalokból álló stábon igen nagy volt a nyomás, amit Bán szakmai tapasztalata segítségével tudott enyhíteni. „Egyedül neki tulajdonítható, hogy a rengeteg bizonytalansági tényező, az idegesítő külső feszültség és a nyomasztó felelősség ellenére elejétől végig remek hangulatú, szinte felelőtlenül könnyed és vidám „vircsaftolásnak” tűnt fel számunkra a forgatás.” – emlékezett vissza Makk Károly, aki rendezőasszisztensként vett részt a produkcióban. Ideológiai elvárások már ezzel a filmmel kapcsolatban is megfogalmazódtak (volna), de a szorítás még nem volt olyan erős, hogy Bán ne tudta volna valóban kibontakoztatni az elképzelését. „Mitől sikerülhetett úgy, ahogy sikerült? Egyszerű: több évtizedes filmes pályámon akkor először adhattam ki magamból mindazt, amire előbb nem nyílt lehetőségem” – emlékezett vissza meghatározó filmjére később a rendező.

Bán Frigyes, Pécsi Sándor és Szemes Mari a Kár a benzinért című film forgatásán, 1964-ben (forrás: MTI Fotó: Bojár Sándor)

Az elkövetkező években azonban már nem volt sok esélye a szabad alkotásra. A filmszakmát központosították és a minden ponton szigorúan ellenőrzött gyártási folyamatot ideológiai szempontoknak vetették alá. A kiépülő rendszerben a rendező csak egy szaktudása miatt nélkülözhetetlen alkalmazott volt, aki mindössze levezényli az ideológiailag tökéletesre csiszolt forgatókönyv filmre vitelét. Bán nehezen bírta ezt a légkört, és a rendszer elsőszámú rendezőjeként megtehette, hogy emberi és művészi öntudattal álljon ki az elvei mellett. Erről a Filmarchívumba bekerült hagyatékának egyes dokumentumai tanúskodnak.

A Talpalatnyi föld folytatásának elkészítésére legfelülről utasították. „Akkor sebződtem meg először igazán, amikor művészi ellenvetéseimre végülis azzal válaszoltak: „ön állami alkalmazott, utasítjuk a film elkészítésére.” (…) Ez a história nagyon mély nyomokat hagyott bennem, elveszítettem magabiztosságomat és kezdtem engedni abból az eltökélt makacsságból, ami minden művészi alkotás feltétele.” 1954-ben „hanyag munkájára” hivatkozva elvették tőle a félkész 2x2 néha 5 című filmet és egy fegyelmi tárgyalást követően egy évre eltiltották a rendezői munkától.

forrás: MTI

„Visszatérése” után még egy tucat filmet készített, melyeket a kritika (és ő maga is) mindig a Talpalatnyi földhöz mért. „Sokszor „felrótták” nekem azóta is ezt a filmet, s mindig ahhoz hasonló szintű műveket vártak tőlem. Így aztán később inkább súlyos teherként nehezedett rám ennek a filmnek az emléke.” Pedig további alkotásai is a saját jogukon jó filmek: humoros, ma is elismerendő professzionizmussal megrendezett darabok. Ezek között sok kosztümös irodalmi adaptációt találunk (Úri muri, 1949, Semmelweis, 1952, Rákóczi hadnagya, 1953, Szent Péter esernyője, 1958), Szegény gazdagok, 1959). Emellett biztos kézzel rendezett vígjátékot (Csendes otthon, 1957, Rangon alul, 1960, A pénzcsináló, 1964), de lélektani drámát is: a méltatlanul keveset emlegetett Csigalépcsőt (1957). Pályája vége felé a szatirikus hangnemben találta meg magát (Felmegyek a miniszterhez, 1961, Kár a benzinért, 1964, Büdösvíz, 1966).

„Ha megismerheti, akkor Krúdy bizonyára megörökíti, illett volna ködlovagjai galériájába, akár odaültethette volna Szindbád mellé valamelyik ódon batárba. Mert volt benne valami regényesen ódon, századvégi, s ugyanakkor valami könnyedén bohémes, »filmes«.” – emlékezett rá Thurzó Gábor forgatókönyvíró. Makk Károly pedig így jellemezte: „Azt hiszem, ez volt Bán Frigyes rendezői művészetének egyik legértékesebb jellemvonása: minden munkatársa és minden színésze nagyon szerette. Alapvetően másként lép be egy ajtón és mond jó napot a színész annál a rendezőnél, akit emberileg kedvel, szeret. Tudat alatt is mozgósítja az ilyen emberi kapcsolat a színész képességeit: ösztönösen munkál benne a vágy, hogy segítsen neki, hozzáadjon önmagából valamit ahhoz az ügyhöz — a filmhez —, amit a rendező képvisel. Bán Frigyes filmkészítői munkáját ilyen atmoszféra jellemezte. Forgatás közben sokszor — látszólag — oda se figyelt, mégis mindig nagyon tudott szelektálni, pontosan tudta (vagy érezte?), mikor és meddig lehet „lezser”, engedékeny. Külső megjelenése, eleganciája mindig legendás volt — ez az elegancia átvitt értelemben, egész egyéniségét jellemezte. Egyetlen szóval: személyiség volt.”