Az Uránia Tudományos Színház már 1899 november elején illusztrált népszerű-tudományos felolvasást tervezett a tánc történetéről is. Egy évvel később Kövesligethy Radó igazgató Pekár Gyula írótól megrendelte a szöveget, Kern Aurél „zenehistorikustól” pedig a zenéket. Hátra volt még maga a tánc. De lehet, hogy fordítva történt, és a Spanyolországban járt Pekár ötlete volt az egész, ugyanis a bikaviadalok mellett spanyol táncokról is hozott haza rövid mozgóképeket. (Ezek egyébként Lumière-felvételek voltak, és a mai napig láthatóak.) Ám a szöveg és a zeneszámok igényes képi illusztrációk után kiáltottak, márpedig a rendelkezésre álló filmecskék erre elégteleneknek bizonyultak. Mit volt mit tenni, hazai gyártmányokat kellett készíteni, amihez az Uránia Magyar Tudományos Színház Egylet meg is kapta a szükséges állami támogatást.
Cesare Smeraldi (Táncművészet, 1954.10.)
Pénz tehát volt, „forgatókönyv” volt, zene volt, operatőr is akadt (az Uránia fotósa, technikusa és gépésze, a zseniális Zsitkovszky – más források szerint Zitkovszky – Béla), és nyers film is rendelkezésre állt, a Pathétól rendelték meg.
Már csak az professzionális táncosokra volt szükség, akik az Uránia tetején, napos időben, rajzolt, sík háttérdíszlet előtt elropták a különböző korok és népek táncait. A Magyar Királyi Operaház szólistái és balettkara pont megfelelt a célnak. Keglevich István intendáns pedig kiadta a rendeletet, hogy a nagy szubvencióval rendelkező Operaház segítse a pénzszűkében lévő Urániát, mégpedig kézzel-lábbal, azaz táncoljanak az Urániának. Sajátos, hogy fiúk hiányában csak nők jöhettek szóba – a csárdás kivételével, arra beálltak néhányan az urak közül is.
Igaz, nem minden táncos örült az ötletnek, hogy egy masinának bohóckodjon. (Így volt ez kezdetben Párizsban és Szentpéterváron is.) Az olasz Enrico Pini (1851-1928) vendégszólista ellenvéleményt jelentett be: „Az Urániába akartok menni? Nem elég, hogy egész életeteken át mindig táncoltok, még halálotok után is táncolni akartok?”
A magyar Opera másik olasz vendége viszont ráállt, hogy az újdonságban szerepeljen. Neve apró betűkkel ott van a produkció Urániás plakátja alján, mint aki A táncz című felolvasást illusztráló táncjeleneteket betanította: Smeraldi Cézár balettmester.
Cesare Smeraldi (1845. Nápoly – 1924. Budapest) olasz származása ellenére
olyan öntudatos magyar hazafi volt, hogy az első világháború második évében, 1915-ben kérvényezte az ellenséges magyar állampolgárságot!
Életrajzi adatait Gara Márk tánctörténész nyomozta ki. (Cesare vagy Cézár? Smeraldi mester magyarországi működése. Tánctudományi Közlemények 2017/01)
E szerint Cesare Smeraldi 1886-ban érkezett Budapestre, az akkor éppen két éve megnyílt Magyar Királyi Operaházba, hogy betanítsa az Excelsior című nagy balettet elefántokkal, tevékkel és több mint kétszáz statisztával. De „még 6 táncost is fognak e balett kedvéért szerződtetni Olaszországból, s mert az opera balettszemélyzete nem futja ki az ilyen látványos előadásokra, hát az énekkarokból, színiiskolai növendékekből fogják kiegészíteni.”
Smeraldi mint a „sötétség démona” az Excelsior-ban (Magyar Királyi Opera, 1887)
Smeraldi egy megszakítással közel harminc évig állt az Operaház alkalmazásában. Ezalatt sorban születtek balettkoreográfiái, amelyekben maga is táncolt. Leginkább komikus karakterszerepeket talált ki magának, mivel ragyogó pantomimes és karaktertáncos volt még idős korában is.