Fábri Zoltán hatalmas életművének filmtörténetileg legjelentősebb szakasza a szocialista realizmusból kilépő és az új hullámot előkészítő hosszú átmeneti periódus, az 1954 és 1962 közötti időszak.
Az ekkor készült filmjei közül különösen kimagaslik a rendezőre leginkább jellemző klasszikus formavilágú, drámai kifejező erejű, expresszív stílusú Körhinta (1955), Hannibál tanár úr (1956) és Édes Anna (1958). Művészetének másik sajátossága szoros kötődése a magyar irodalomhoz: a 21 mozifilmet számláló életműben mindössze három születik eredeti forgatókönyvből. Kosztolányi világirodalmi nagyságú regényének adaptációja bizonyára legnagyobb kihívásainak sorába tartozik. Fábri elkerüli azt a veszélyt, hogy – a korszakra jellemző módon – „osztályharcos” szemlélettel nyúljon az eredeti műhöz, azaz túlhangsúlyozza az 1919-es Tanácsköztársaság bukását, illetve Vizyék és Anna társadalmi különbségét. Kosztolányi jóval túllép ezen, s a cselédlány megmagyarázhatatlan tettével a lélek kiismerhetetlenül mély szakadékjába tekint. Fábri ha nem jut is el ehhez a dimenzióhoz, a Körhintában felfedezett Törőcsik Mari játékának és különösképpen a lázálomjelenetben alkalmazott képi kifejezőeszközöknek köszönhetően nagy drámai erővel jeleníti meg a kiszolgáltatottság tragédiáját.
Kosztolányi Dezső a Nyugat első nemzedékének klasszikus modern triászából a harmadikként érvényesülő költő Ady és Babits mellett epikus életművében is maradandót alkotott. A pesti egyetem magyar szakán Babitscsal és Juhász Gyulával járt együtt Négyesy László stílusgyakorlat szemináriumára. Életművében az 1933-as év a késő modern fordulat az Esti Kornél elbeszéléskötet megjelenésével, amivel párhuzamban a Hajnali részegség már József Attila Ódájával hasonlítható össze a tárgyiasság és a dialogikusság szempontjából. A húszas évek mélylélektani témájú regényei hozták meg Kosztolányi sikerét (1922: Nero, a véres költő, 1924: Pacsirta, 1926: Édes Anna). Az Édes Anna című 1926-os regény nem csak lélektani regényként értelmezhető Anna lelki folyamatának kibontásával, józan ésszel elfogadhatatlan gyilkosság érthetővé tételével, hanem a kettős keret a Rituale romanummal (a katolikus gyászmise dőltbetűs mottójával a regény elején) és Kosztolányi mintaszerzőként való szerepeltetésével a regény végén a követhetetlen politikai változások és a kispolgári szűk látókörűség társadalmi szatíráját adja. Fábri filmjéből ugyan hiányzik a Kun Béla elrepül című bevezetés, és a végéről a bírósági jelenet is, de az ellentét az előkelő vendégségeken a cselédtémán rágódó polgárasszonyok és Anna belső, személyes élete között plasztikusan bemutatja a társadalmi igazságtalanságot.
Anna lázálmának montázsa belülről ábrázolja lelkileg, milyen az ő helyzete Vizy Kornél háztartásában, és áttételesen gazdáinak megölését indokolja is egyben.
A fenti percek természetesen nem szerepelnek a regényben, sokkal irreálisabb képekkel ragadják meg Anna problémáját. Amikor felrázza Vizyné, nem érti mi baja, azt kérdezi, mi baja van. Erre a kérdésre válaszol éppen a montázs: mi baja van Annának? Egyrészt Patikárius Jancsi szerepel az álmában, szerelmes mondatai távolról érkeznek, jelezve, hogy nem tud segíteni Annának, akit kétszer is maga alá temet egyszer a sok szennyes az emeletről ledobálva, másrészt a hegygörgeteg kövei. Vizyné dobálja rá ezeket, mit jelképezhet a diákok szerint? [túl sok feladat, nem tud megfelelni, megfullad] A tűz nyilván a bevett gyógyszert égető, mérgező hatását hivatott jelképezni, de vajon a kitömött bagoly szeme [00:51:56:15], a pupillában „tükröződő” múltbéli boldog jelenet [00:52:01:17] a kis Bandika hintáztatásával milyen hiányt fejez ki, amitől szenved Anna? Hogy függ össze Kosztolányi szójátékával, aki szerint az Anna név az anya, adna szavakra rímel?
Mivel maga a lázálom nem szerepel a regényben, az Új seprő jól seper című részben figyeljük meg, mi baja van Annának, miért nem tud megszokni Vizyéknél? A zongorában lévő kámforszagot érzi mindenen, nem tud enni tőle: ez fejezi ki ösztönös irtózatát, ami az úr keresztnevére, asszonya reggeli borzasságára is kiterjed. Maga sem tudja, miért nem tudja elfogadni őket, de őt sem fogadják el, folyton rendre utasítják, kiközösítik, idegenként, tökéletes szolgaként kezelve dehumanizálják. Ebben a részben található a bagoly élettelen tekintetét inspiráló rész: „Egy Macquart-csokortól, melyből pávatollak nyúltak ki, egyenesen rettegett. Azt hitte, hogy a pávaszemek őt nézik, s mikor elhaladt előtte, félretekintett.” A falidísz idegen, a vidéken nem használatos, nem funkcionális tárgya elidegenítő, halott tekintetet jelez. Mindazt amitől Anna tudattalanul szorong: akár Vizyné halott lányát, akár a társadalmi rendet, amiben ő mindenképp alul kell maradjon, a meghaladhatatlan feladatnak, hogy Vizyné elvárásainak sosem tudhat megfelelni. Mit tesz hozzá a kitömött bagoly képe a pávatoll pávaszeméhez? [A társadalmi idegenséget, ijesztő, félelmetes voltát, élettelen, merev tekintet valami Annáénál nagyobb erőt jelöl.]
Kosztolányi Dezső: Édes Anna – Új seprő jól seper című fejezet
„Az új seprő azonban jól sepert.
Csak kapta szalmaszatyrát, s fűzőtlen férficipőjében baktatott a piacra. Várni se kellett rá, nem kaszinózott, máris visszatért. Szedetlenül szedődött az asztal, terítetlenül térítődött, mint a mese "terüljasztalkám"-ja. Rend volt, rend és csend.
Ismerte Viatoriszt, az üzleteket, a községi bódékat. A városban sem tévedt el. Mikor elküldte messzebbre, visszatalált a Vámház körútról, sőt a Boráros térről is. Nem volt az a falusi liba, akinek eleinte hitte. Az a három év, melyet Pesten töltött, lekoptatta róla a bárdolatlan szokásokat. Csöndesen járt, csöndesen fújta az orrát, parasztosan se beszélt, csak az üveg helyett mondta dunántúliasan "öveg" meg néha - megbocsátható tévedés - nagyságos asszonynak nevezte méltóságos asszony helyett.
De egy furcsa volt: az, hogy nem evett.
A kukoricakenyeret meg a sajtot, melyet első nap otthagyott, másnap is megkapta vacsorára. Akkor se nyúlt hozzá. Reggeli kávéját kevergette-kavargatta s félretolta. Egy falat nem sok, annyi sem ment le a torkán. Mindössze egy almát evett Ficsoréknál a harmadik napon. Annak nem volt olyan szaga.
Akármit csinált, nem bírta megszokni ezt a helyet. Szaglása, mely éles volt, mint a kutyáé, tiltakozott ellene.
Ha messziről megpillantotta az Attila utca 238. számú házat, összeborzongott. Pedig igen szép ház volt Vizy Kornél háza. Takaros, mint egy kis kastély. Homlokzatát szürke gipszrózsák ékesítették, erkélyek csüngtek róla, könnyedén odaragasztva, akár a fecskefészkek. Fönn kettő, a Moviszteréké és Drumáéké nyitott, de az övéké üveges, verandaszerű, vacsorázni is lehetett ott, s a mennyezetről ernyős lámpa lógott. Csak ez a három úricsalád lakott itt. Künn a ház falán két tábla: "Dr. Druma Szilárd, köz- és váltóügyvéd." "Dr. Moviszter Miklós, orvos, med. univ. Rendel de. 11-12-ig, du. 3-7-ig."
Moviszterékhez fölküldték tojásért. Ekkor tudta meg, honnan jön az a gyönyörű zongoraszó.
A szép doktorné kivágott pongyolában ült a zongora előtt, jártatta a billentyűkön felgyűrűzött liliom-ujjait, és énekelt, énekelt, nagyon erősen.
Majd megismerkedett a cselédekkel is.
Etel a nagy, világos konyhában trónolt, egy széles nádszékén, köténye korcán kulcskötegekkel, mint a család patrónája. Itt mindent ő intézett, ő határozta el, mit főznek, mi lesz ebéd, zsarnokoskodott, gazdáit néha össze is szidta, s azok féltek tőle, mint a tűztől. Délután háromtól fél ötig aludt. Ilyenkor Moviszterék lábujjhegyen jártak, hogy föl ne ébresszék, a doktor maga nyitott ajtót pácienseinek. Ebédjéhez, vacsorájához megivott egy üveg barna sört. Nehezen mozgott, utóbb már elhájasodott, folyton réteseket evett. Annát is kínálgatta.
Drumáék cselédje nem mindjárt akart hozzá leereszkedni. Stefi egy grófi családtól került az ügyvédékhez, a Várból. Miután megunta az ottani nagystílű életet, egy kis nyugalomra, egy kis önálló hatáskörre vágyakozott, melyet itt meg is talált. Drumáékról jóindulatú lenézéssel beszélt, mert fiatalok voltak s még olyan szegények, hogy be se tudtak egészen rendezkedni. Csak ő tanította ki őket pár előkelő szokásra. Vendégeiket szertartásosan jelentette be, asztalukra recés golyócskákban adta föl a vajat. Náluk is fehér kötényt viselt, fekete szoknyát. "Személyzet"-nek nevezte magát. Keresztény újságokat olvasott, hivatalnok-lányokkal barátkozott, különösen Druma gépírókisasszonyával, akivel néha tüntetően karonfogva sétált, hogy őt is gépírókisasszonynak tartsák.
Ez a két lány bizalmába fogadta. Meg-megkérdezték, mit főztek, lementek hozzá telefonálni, mikor náluk nem volt áram. Délután hívták kártyázni is dióba, babba, máriásozni.
Vizynéről nem sok jót hallott. Zsugorinak mondták, félbolondnak, aki a halottak lelkével beszélget. Vallatgatták, hogy van megelégedve helyével. Azt felelte, hogy meg van elégedve.
Mit is beszélhetett volna nekik? Hiszen magának sem tudott számot adni, hogy mitől irtózott itt mindennap jobban és jobban.
Egyszerűen nem bírta megszokni.
A villanyt, azt hamar megszokta. Megmutatták, hogy kell kezelni. Anna kezelte, akár ők, nem tudva, hogy micsoda az elektromosság, akár ők. Csak épp hátrafordult, miután elcsavarta a kapcsolót, mert hiába látta, hogy a szoba megvilágosodik, arról is meg akart győződni, hogy csakugyan ég-e a lámpa. Hasonlóan volt a telefonnal is. Pár napig síri hangon beszélt a tölcsérbe, összetévesztette a hallgatóval, de később a telefonnal is megbarátkozott. Künn a pusztán nagyobb csodákat látott. Tudomásul vette, hogy ilyesmi is létezik.
Más dolgok zavarták, melyek, minél tovább maradt itt, annál idegenebbek lettek. Egészen jelentéktelen dolgok.
Amikor például egy reggel véletlenül meghallotta, hogy az urat Kornélnak hívják, érezte, hogy ezen a helyen nem bírja ki sokáig.
Maguk a bútorok is valami névtelen rémülettel töltötték meg.
Amit zöldnek képzelt, a kályha, fehér volt, a szalon fala viszont zöld és nem fehér, az asztal nem gömbölyű, hanem hatszögletes és alacsony, az egyik ajtó befelé nyílt, a másik kifelé. Ezek a kis, folyton ismétlődő meglepetések megbolygatták egész lényét. Egy Macquart-csokortól, melyből pávatollak nyúltak ki, egyenesen rettegett. Azt hitte, hogy a pávaszemek őt nézik, s mikor elhaladt előtte, félretekintett.
Aztán, mihelyt fölnyitotta szemét, az asszony jött ki, kócosan, mintha dühtől borzadna égnek a haja, s rá haragudnék. Meghallott az mindent, mert a parkett messzire recsegett. Vizyné a lakást aggodalmasan záratta a léghuzam elől, mely fogfájást, fülszaggatást okoz, és a fény elől, mely idegesítette. Folyton a sarkában pandúrkodott. Izgága jóindulattal leckéztette: "így, lányom... úgy, lányom... tegye az asztalra... de az Istenért, ne a szélére, mert rögtön leesik..." Ezután mindent az asztal közepére tett. Az asszonya akkor kissé megigazította a tárgyakat, vagy idébb vagy odább, hogy neki legyen igaza. Semmi se volt jó annak. Ha hallgatott, azt tudakolta, miért hallgat. Ha beszélt, hogy Bartoséknál ezt vagy azt így csinálták, letorkolta, hogy nála viszont majd így csinálják, ne menjen mindig a maga feje után, hallgasson azokra, akik okosabbak nála.
Legjobban hiányoztak talán mégis a gyermekek, akik eleven játékszerei, kedves kis pajtásai voltak. Hiszen eddig úgy szerezte kenyerét, hogy velük játszadozott. Dajkálni szeretett volna itt is valakit, meséket, versikéket mondani. De mit tehetett ezekkel a komoly felnőttekkel, akik külön, zárt életükkel jöttek-mentek körülötte?