Egy lakásgondokkal küzdő építészmérnök házat tervezne, ha hagynák. Új hullámos pillanatkép a Kádár-korról egy fiatal értelmiségi szemszögéből.
fekete-fehér magyar játékfilm, 1969, rendező, forgatókönyvíró: Simó Sándor
operatőr: Kenyeres Gábor, szereplők: Bujtor István, Ronyecz Mária, Törőcsik Mari, Avar Istán, Major Tamás, Molnár Tibor, 78 perc, felújítás: SD digitális master
Miről szól?
Valkó László (Bujtor István) építészmérnök, három évvel az egyetemi diploma megszerzése után, megkapja élete első komolyabb megbízását. A tehetséges és ambiciózus fiatalember nagy lendülettel áll neki a munkának, és a megrendelt épület terveit a legkorszerűbb módon készíti el. Az ellentétes szakmai érdekek és a hivatalos szervek értetlensége miatt azonban a kivitelezés folyamán mindenhol korlátokba ütközik, és fokozatosan fel kell adnia eredeti elképzeléseit. Miközben elkeseredetten küzd a karrierjéért, magánéleti gondok is nyomasztják. Feleségével (Ronyecz Mária) megpróbálnak önálló otthonhoz jutni, de a számukra kiutalt, romos lakással rengeteg probléma akad. Bár a helyzet egyik fronton sem rózsás, nagyobb tragédia nem történik, és mérnök lassan megtanulja, hogyan alkalmazkodjon a rendszerhez.
Mitől különleges?
A film egy fiatal, pályakezdő értelmiségi tapasztalatain keresztül nyújt bepillantást a Kádár-kor társadalmának működésébe. A főhős ellentéte a bürokráciával és a rendszerbe már betagozódott, idősebb szakmabeliekkel
sokat elárul arról, hogyan hat a politikai és gazdasági struktúra a személyes életutak alakulására.
A szociológiai alapossággal kidolgozott drámai konfliktus középpontjában az időszak egyik égető problémája, az általános lakáshiány áll. A történet hátterében felsejlik a hatvanas évek Budapestjének képe és a szocializmus nagyszabású lakótelep építési programja, mely jelentősen megváltoztatta a nagyvárosi környezetet. Az általános rossz közérzet minden gonddal együtt is csak meglegyinti a fiatal szereplőket, életkoruk természetes optimizmusa és energiája még átlendíti őket a nehézségeken.
Hogyan készült?
A Szemüvegesek Simó Sándor első nagyjátékfilmje. A rendező saját maga írta a forgatókönyvet, karaktereit és a helyzeteket dokumentarista pontossággal dolgozta ki. A dokumentarista eszközök alkalmazása, Herskó János osztályának más tagjaihoz hasonlóan, nagyon izgatta a pályakezdő alkotót, amit elsősorban a profi színészek és a „natúrszereplők” (azaz amatőrök) együttes szerepeltetésével valósított meg. Ilyen amatőr szereplők a filmben például az idős főbérlőnő vagy éppen a lakógyűlés résztvevői. Simó eredetileg maga is vegyészmérnöknek tanult, ezért az sem állt távol tőle, hogy a reálértelmiségi főhős gondolkodását modellezze. Valkó László tépelődő, jószándékú, de kevésbé hatékony alakja már nagyon eltér a sematizmus éveinek filmjeiben gyakran felbukkanó, aktív mérnök-figuráktól. Az őt játszó Bujtor István egy sikerre éhes, intelligens, de nagyon sebezhető karaktert alkot meg, akinek tervei hirtelen veszélybe kerülnek – és illúziónak bizonyulnak.
Hol a helye a (magyar) filmtörténetben?
A Szemüvegesek a magyar új hullám egyik jellegzetes darabja, töredékessége és hangulata távolról idézi a francia kortársakat. Simó Sándor mindössze hat nagyjátékfilmet rendezett, mégis nagy hatással volt a következő alkotói nemzedékre. 1995-ben saját osztályt indított a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, melynek tagjai, Erdélyi Dániel, Fazekas Csaba, Fischer Gábor, Groó Diana, Hajdu Szabolcs, Miklauzic Bence, Pálfi György és Török Ferenc az ezredforduló utáni új magyar film meghatározó alakjai lettek. A legendás Simó-osztály legtöbb tagja olyan alkotásokkal debütált, melyek személyes és nemzedéki élményeket dolgoznak fel, egyfajta „így jöttem” filmek, akárcsak a felnőtt életét és hivatását éppen most kezdő Valkó mérnök története.
Egy emlékezetes jelenet
A film zárójelenetében Valkó László (Bujtor István) este hazatér feleségéhez, Jutkához (Ronyecz Mária) az új otthonukba. A körülmények ellenére mindketten optimisták, a gesztusaikból kiolvasható kapcsolatuk mély és intim. Félszavakból is értik egymást, ahogy a néző is megérti és átérzi a helyzetet. Miközben teljesen hétköznapi társalgást folytatnak, a férfi azzal próbálja élhetőbbé tenni a romos lakást, hogy körtét csavar a szobát bevilágító lámpába. Ha nagy dolgokon nem is tudnak változtatni, néhány apróságot megtehetnek, hogy komfortosabbá, elviselhetőbbé tegyék az életüket.
Valkó ekkor már tisztában van vele, hogy a fáradságos munkával korábban kidolgozott terve nem valósulhat meg, az idealista gondolkodás mégis erőt vesz rajta, újabb modern építészeti megoldásokon töri a fejét. „Az ember már azt sem tudja, hogy sírjon-e vagy röhögjön” – mondja, a jelenetnek mégis reményteli hangulata van. Amíg fel nem kapcsolják a villanyt a szobában, csak a szemüvegek csillognak, később már az arcok is pontosan kirajzolódnak. Az operatőr, Kenyeres Gábor, végig a főhősökre koncentrál, a környezetet valójában csak az elmondottak alapján ismerjük. A kamera követi az embereket, mozgásban van, akár azok gondolatai. Végül az ablakon keresztül elhagyja a szobát és a mérnököt, aki ugyan nem ért el értékelhető szakmai sikert, de a puha diktatúra biztonságában legalább bukni sem bukott nagyot.
Ezt is nézd meg!
Olvass tovább!
MMA Lexikon
Lázár István: Van-e alkalom a sikerre és a bukásra?, Szemüvegesek. Filmkultúra, 1969/5, 18-22.
Andor Tamás: Boldog évek, In memoriam Simó Sándor. Filmvilág, 2001/11, 28-29.