fekete-fehér magyar játékfilm, 1986, rendező: Tarr Béla

forgatókönyvíró: Tarr Béla, Krasznahorkai László, operatőr: Medvigy Gábor, főszereplő: Székely B. Miklós, Kerekes Vali, Temessy Hédi, Pauer Gyula, Cserhalmi György, Breznyik Berg Péter, 116 perc

A film adatlapja a Filmkeresőn

Felújítás: 4K restaurált

Miről szól?

Lepusztult bányászváros, valahol a semmi közepén. A középkorú Karrer élete, ahogy a többieké is, céltalanul telik, egyedül a helyi bár énekesnője iránt érzett szenvedélye tudja valamelyest kirángatni az apátiából. A nő szakít vele, de Karrer nem nyugszik bele az elutasításba. Amikor csempészmunkát ajánlanak neki, átadja a lehetőséget az énekesnő férjének, hogy a távollétében újra megkörnyékezhesse a nőt.

Mitől különleges?

A Kárhozat Tarr Béla pályájának utolsó korszakát nyitja meg. A korábbi, dokumentarista megközelítést egy kozmikusabb nézőpont váltja fel. Az úgy nevezett cselekmény szinte lényegtelenné válik, a film a szereplők belső világát hivatott kivetíteni.

Maga a környezet, a táj, a miliő a valódi történet.

A helyszín, ha részleteiben valóságosnak is tűnik, nem a ténylegesen létező, perifériára szorult vidéki települések nyomorát akarja megmutatni, hanem az egyetemes nihilt. A történet helyett csak az idő ragadható meg, de az sem múlásában, hanem körkörösségében – ennek érzékeltetésére szolgálnak a hosszú beállítások, a lassú kamerafahrtok és körsvenkek, amelyek pontosan ugyanolyan, metronómhoz igazítható ritmusban rögzítik az esőben ázó Titanik bárt, a kóbor kutyák vonulását, és a szeretők monoton üzekedését. A szereplők beszélnek egymással, de az információcserén kívül valójában nem kommunikálnak, csak párhuzamos monológokat adnak elő, amelyekben a világ természetéről bölcselkednek, mintha csak lábjegyzetet akarnának adni a permanens apokalipszis képeihez.

Csak az idő ragadható meg, de az sem múlásában, hanem körkörösségében (fotó: Bucsányi István)

Hogyan készült?

Az Őszi almanach (1984) után a még mindig csak 32 éves Tarr a továbblépés lehetőségét kereste, ekkor talált rá a Sátántangóra. Felvette a kapcsolatot az íróval, Krasznahorkai Lászlóval, és közösen próbálták előkészíteni az adaptációt. A terv ekkor még meghiúsult, helyette megírták Kárhozatot, és a két alkotói univerzum ettől a ponttól kezdve végleg összefonódott. A film elkészítésében részt vett a későbbi Tarr-filmek minden fontos munkatársa Hranitzky Ágnes vágótól Víg Mihály zeneszerzőn és Pauer Gyula díszlet- és jelmeztervezőn át Medvigy Gábor operatőrig, a rendező fétisszínészéről, Székely B. Miklósról nem is beszélve.

Hol a helye a (magyar) filmtörténetben?

A Kárhozat hozta meg Tarr számára a nemzetközi elismerést, ekkor indult meg azon az úton, amelynek a végén a kortárs szerzői film kultikus figurájává vált. A Kárhozat az életmű csúcspontjának számító Sátántangó előfutára, de sűrítve benne van már a Werckmeister harmóniák vagy A torinói ló is, sőt itt hangzik el az a mondat a főszereplő szájából, ami a rendező teljes pályaívét összefoglalja: „A történetek mindig a leépülés történetei.” A Kárhozat ezzel együtt nem olyan letisztult, mint a folytatásai, a szereplők itt még elszavalják azt, amit a későbbi filmek inkább csak megmutatnak.



Egy emlékezetes jelenet 


Zuhog az eső, mint szinte mindig, az ég szürke, a föld összefüggő sártenger. Karrer magányosan vánszorog hazafelé, útközben szembetalálja magát egy kóbor kutyával. A férfi, aki már a film elején azt állította magáról, hogy nincsenek illúziói és semmit sem vár az élettől, itt pár percre ténylegesen lemond az emberségéről, és négykézlábra ereszkedve, acsarkodó kutyává lényegül át.

A rendező

Tarr Béla (forrás: MNF)
Adatlapja a Filmkeresőn

Tudtad?

Tarr Béla eredetileg Nicot, a Velvet Underground zenekar énekesnőjét (korábban Warhol-filmek színésznője) szemelte ki a bárénekes szerepére, ám a közös munka Nico betegsége miatt nem jöhetett létre. A szerepet végül Kerekes Vali kapta meg. 

Plakát

(forrás: MNF)