Miről szól?

Hat nap története, történet nélkül. Apa (Derzsi János) és lánya (Bók Erika) a semmi közepén, egy elhagyatott tanyán tengeti a mindennapjait. Felkelnek, felöltöznek, pálinkat isznak, vizet húznak, ellátják a jószágot, főtt krumplit esznek, lefekszenek – és közben odakint megállás nélkül süvít a szél. A rutint a lovuk megbetegedése töri meg. Nem hajlandó megmozdulni, később enni és inni sem akar már. A kútból eltűnik a víz, a tűzhelyben kialszik a parázs, és a hatodik napon a szél is elhallgat.

„A történetek mindig a leépülés történetei” – így hangzott az 1988-as Kárhozat kulcsmondata, és a Sátántangóhoz (1994), illetve a Werckmeister harmóniákhoz (2000) hasonlóan Tarr utolsó filmje is ezt a tételt illusztrálja, a korábbiaknál is szikárabb, lecsupaszítottabb formában. A torinói ló már csak külsőségeit illetően hasonlít egy hagyományos filmre;

A torinói ló metafilm is, amennyiben tudatosan összegzi és kommentálja a rendező életművét. Fred Kelemen hosszan kitartott fekete-fehér képei a korábbi Tarr-filmek operatőrének, Medvigy Gábornak a kompozícióit idézik, a nézőt újfent a Ráday Mihály hangján megszólaló mindentudó narrátor igazítja el, és a két főszereplő (Derzsi János és Bók Erika) is visszatérő Tarr-színész. A tematikus motívumok is ismerősek lehetnek: Ohlsdorfer lánya ugyanúgy kémleli az ablakon túli világot, mint a Sátántangó doktora, az apokalipszist ezúttal is költői monológban harangozzák be, a lelkeket pedig a vigasztalanul zuhogó eső helyett itt az orkánszerű szél őrli fel. És ahogy a Sátántangó fináléjában elfogy a fény, úgy A torinói ló végére is sötétségbe borul a világ.

Hogyan készült?

Tarr Béla utolsó filmjét is azzal az alkotógárdával készítette el, amellyel a Kárhozat óta együtt dolgozott. A forgatókönyv alapjául ezúttal is Krasznahorkai László művei szolgáltak, a történet magja a Legkésőbb Torinóban című írásból, a kulcsmonológ a Megjött Ézsaiás című elbeszélésből származik. Téni Gábor producer mellett a rendező állandó zeneszerzője (Víg Mihály) és vágója (Hranitzky Ágnes) is egyenrangú alkotótársként jelenik meg a film stáblistáján.

Hol a helye a (magyar) filmtörténetben?

A torinói ló a Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon a FIPRESCI-díj mellett a Zsűri nagydíját is megkapta. Mivel a rendező már a forgatás után bejelentette, hogy nem fog több filmet készíteni, A torinói lovat nehéz, sőt talán lehetetlen is önálló alkotásként, s nem pedig az életmű kontextusában értékelni. Sátántangó-kritikájában Esterházy Péter azt állította, hogy „Tarr addig-addig filmezett, míg majdnem megszüntette a filmet”. Azzal, hogy a rendező egy látványos gesztussal végül valóban szakított a mozival, még jobban megerősítette a kortárs szerzői filmvilágban kivívott kultikus státuszát.

Egy emlékezetes jelenet

A kút kiszáradt, a szél egyre elviselhetetlenebbül tombol, a sorsukba már-már belenyugvó Ohlsdorferék még egyszer utoljára megpróbálnak kitörni a nihilből. Felpakolják mindenüket a lovaskocsira, és eltűnnek a horizont mögött…, hogy pár másodperc múlva újra felbukkanjanak, és visszatérjenek oda, ahonnan elindulnak. Néma beletörődéssel fogadják, hogy a dombon túl sem vár rájuk semmi. 

A rendező

Tarr Béla 2011-ben (MTI Fotó: Kollányi Péter)
Adatlapja a Filmkeresőn

Torinói ló plakát